Egykor ez szinte evidencia volt, ma mintha elfeledkeztünk volna róla. A 20. század első felében a tipikus nagypolgári gyűjteményt létrehozó Wolfner Gyula jelentős festménykollekciója mellé több száz darabos néprajzi válogatást illesztett, melyben egyedülálló gazdagságban jelentek meg az erdélyi népi kerámiák. De a modern festészet és a régi néprajzi tárgyak barátságát azok a gyűjtemények is bizonyították számomra, melyekben magam is gyakran megfordulhattam.

 A 20. század második felének két legjelentősebb magyar műgyűjtője is ilyen tárgyakkal teremtette meg gondosan válogatott képeik számára a megfelelő miliőt. Az sem véletlen, hogy a bécsi Leopold-gyűjteményben és a német expresszionistákat felvonultató Buchheim-kollekcióban is hangsúlyos szerepet kaptak a magyar népi kerámiák.

Le Corbusiernek, mikor a tízes évek elején végigutazott Magyarországon, kizárólag a népi kerámiák nyerték el tetszését, sőt egy kisebb kollekciót össze is gyűjtött párizsi otthona számára. Mert ezek az emberek látták azt, ami előtt ma sokan becsukják a szemüket. Nagyon furcsán élem meg azt a mindennapi tapasztalatot, hogy a festmények esetében sokak szemében értékcsökkentő tényező, ha a témában megjelenik a népi íz.

Ha egy gyönyörű, 19. századi erdélyi bokály tűnik fel a csendéleten, már drasztikusan leszűkül a lehetséges vásárlók köre. Nem hiszem, hogy lenne még egy nemzet a világon, ahol ez jellemző volna. Pedig ha végigtekintünk a 20. századi magyar festészet történetén, Fényes Adolf, Csók István, Ferenczy Károly, Czóbel vagy Perlrott Csaba mennyire másként nézett ezekre a tárgyakra. Nem beszélve azokról a művészekről, akiknek egész életművét alapjában átformálta a magyar népművészet hatása.