RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL:

Tamásunkat anyai nagyanyjával Auschwitzba hurcolták. Tudakozódásaim fájdalmas eredménye szerint hazatérése immár alig remélhető. Vajha mostani értesülésemet idővel mégis megcáfolhatnám. Dr. László Vince, gimnáziumi igazgató.
1945. január 12.

Alikám, meg vagyok döbbenve és úgy fáj, hogy Te ilyet le tudsz írni "Beethovent nem tudom élvezni mert német és Wagner náci muzsikus". Alikám, tudod milyen szörnyű ez nekem? Te, a veleszületett kultúrával, a felvilágosodottságoddal, Te, a született szocialista, vendettát akarsz? Mi is ugyanazt csináljuk, adott körülmények közt, ugyanúgy viselkedünk és érzünk? Nem számít születés, kultúra, tanulás, nem számít az 5707 év, ami mögöttünk van?
1946. aug 15.

És mikor jöttem vissza német hadifogságból orosz katonavonattal és megláttam a Dunát elbőgtem magam. Nem azért mert magyar, á, hol vagyok én már a sovinizmustól, de ő a Duna, a szép. És a Duna nem tehet róla.

SAJTÓVISSZHANG (RÉSZLETEK):

(...) a tizenöt éves fiút utoljára 1944. május 28-án, a bajai zsidók deportálása napján látták. Anna Maria Hábermann pedig soha. Olaszországban új családot alapított édesapjuk ugyanis soha sem beszélt neki magyarországi testvéréről. Egy 2003-ban előkerült, levelekkel és fotókkal tömött utazóláda tehet arról, hogy az Olaszországban született orvosnőnek 67 évesen újra kell néznie az életét, mint egy mozit. Olyat, a melyben nem titkolják el, hogy apai ágon zsidó, és hogy volt egy bátyja, aki nem tért haza Auschwitzból.
Népszabadság, 2010. február

"Egy katolikusként nevelt olasz nő vette a kezébe a dokumentumokat, s egy üldözött zsidó lánya tette le azokat, aki megtudta, vagy egy fivére. Mert a leveleket 1936-1944 között apámnak írta a tizenéves Tamás fia. Nem tudtam magyarul, de a vöröskeresztes kereső leveleken szereplő Auschwitz szót ismertem" - mondja ma is megrendülten Anna Maria. Akit annyira megrázott apja múltjának felfedezése, hogy egy évig tartott, míg képes volt elindulni a nyomokon.
Népszava, 2010. február

Ahogy 2006-ban, a szintén Kieselbach által megjelentetett, 1956-ban 14 éves Kovács János naplójának hasonmás kiadása személyes közelségbe hozta Magyarország 20. századi történelmének egy szakaszát, ugyanezt teszi egy család történetén keresztül a Tamás könyve is.
Magyar Narancs, 2009. december

Nem tudom, hogy Hábermann Tamás neve elhangzik-e talán minden idők legszomorúbb listájának felolvasásakor. A jeruzsálemi Yad Vasem Múzeum egyik termében állandó sötétség honol, egyetlen mécses fénye tükröződik ezerszeresen a fekete égbolton, rengeteg pici csillag, kihunyt életek utolsó szikrái - megannyi mementó, a háború, a haláltáborok, a gyűlölet áldozatainak apró emlékművei. Amíg áthaladsz a termen, neveket hallasz, gyerekek neveit, akik soha nem térhettek vissza otthonukba. (...)Ismétlem, nem tudom, hogy Hábermann Tamás neve elhangzik-e abban az éjsötét, jeruzsálemi múzeumteremben, de könyvét letéve ugyanazt érzem, mint Anna frank naplójának olvasásakor, vagy mint amikor a kis magyar csoport tagjai (katolikusok, reformátusok, zsidók) kiléptek a szabadba. Valamennyien a szemüket törölgették, és nem csupán a sötétség után vakító napfény miatt. Nagyon szép, nagyon szívszorító és nagyon tisztességes album a Tamás könyve. Köszönet mindazoknak, akik létrehozták.
Kárpáti Tamás, Premier Magazin, 2010. március