Kereterdő - 1000 keret + 10 kép

Kieselbach Tamás figyelemfelhívó installációja a magyar festészet átkeretezésének fontosságáról.

A magyar festészet külföldi felfedezését és nemzetközi presztízsének kivívását leginkább a tálalás minősége akadályozza: a rossz terek, a gyenge világítás és a csapnivaló keretek, amelyben a műalkotások valódi értékei nem bontakozhatnak ki igazán. Az elmúlt évek eredményeként ma már a magyar festmények egyre többször jelennek meg jelentős, külföldi múzeumok falain, ahol a nemzetközi festészet legnagyobbjaival „versenyeznek” az elismerésért.  Olyan művekkel, amelyek tökéletes állapotban, ideális rámákban, legjobb formájukat mutatva tudják a közönség figyelmét felkelteni. A magyar képek ezen a téren a mai napig alul maradnak, és ez továbbra is akadályozza megérdemelt sikerük kivívását. Ha előbbre akarunk lépni, nem halogathatjuk tovább: át kell keretezni a magyar festészetet!

Kieselbach Tamás:

1000 keret, képek nélkül – ez is a műtárgyak között töltött 35 év, a kezemen átment közel 25 000 festmény egyik következménye. Későbbi felhasználás reményében megvásárolt, hagyatékokkal együtt „beesett”, vagy éppen átkeretezett képekről megmaradt rámák keveréke, amely egyszerre jellemzi az elmúlt több mint 200 év magyar keretezési kultúráját és saját műkereskedői pályámat is. Egyetemes stílustörténet, Magyarország történelme és a saját múltam elevenedik meg általuk. Egyikben külföldre eladott kommersz kép, másikban sok tízmilliós remekmű volt – sokukra pontosan emlékszem, tudom mikor és hogyan vettem őket kézbe először, és hová vezetett a belőlük kikerült képek útja. Egy magyar gyűjteménybe, egy külföldi galériába vagy egy világhírű amerikai múzeum állandó kiállítására. De elsősorban nem ezért kerültek most a galéria falaira. Azt jelzik, amire már évtizedek óta igyekszem felhívni a figyelmet: a magyar festmények, a magyar festészet, sőt a múltunk, a történelmünk tényleges és szimbolikus átkeretezése nélkül nem érhetjük el azt a sikert külföldön, amelyet művészetünk megérdemelne.

A festmények kereteit sokan észre sem veszik: bár mindenkire hatnak, de a legtöbb emberben nem tudatosul, hogy milyen jelentős mértékben járulnak hozzá a műalkotás értelmezéséhez és rangjához. A keret képes áthangolni, felerősíteni, megemelni, karaktert és presztízst adni a benne lévő festménynek vagy rajznak – és persze elszürkíteni, jelentéktelennek mutatni azt is, ami nagy értéket képvisel. Aki jól keretez, az mindent tud. Itt nem elég a jó ízlés. Érteni kell a szimbólumok nyelvén, ismerni kell a festészeti stílusokat, az ideális arányokat, a vizuális hatás mechanizmusát, a kor hangulatát, az aktuális trendeket, és persze  tisztában kell lenni a lehetőségekkel: a vágyott elképzelésekből hol, mit és hogyan lehet megvalósítani. Mindeközben azt is tudni kell, hogy még egy tökéletes keret sem örökérvényű, nem lehet mindig és mindenhol ideális: helyhez, időhöz és funkcióhoz kötött. Ami maradéktalanul betölti feladatát egy aukciós kiállításon, az nem biztos, hogy jól hat a privát térben, az otthon csendesebb miliőjében, vagy egy múzeum falán. Másként kell „láthatóvá válni” kétszáz, egymástól nagyon különböző festmény között, mint hasonló karakterű tárgyak egységes szövetében, másként kell megszólalni egy tágas, múzeumi térben, mint az otthon szűkebb és melegebb környezetében. A keretezés olyan, mint az öltözködés vagy a szónoklás művészete. Nincsen általános recept: minden alkalom, minden kép, minden ember és minden közönség új értelmezést kíván.

A tradíció, amelyre ezen a téren építhetünk, elkeserítően szerény. A szocializmus évtizedeiben a  keretnek alig volt becsülete. A régi – barokk, empire és biedermeier – darabokat lecserélték: a sérült forma és a régiség érzetét keltő patina elég volt ahhoz, hogy az évszázados, történelmi aurát hordozó ráma helyébe gyatra léckeret kerüljön. Aki a felújítás mellett döntött, legalább ilyen rosszul járt: a keret értő restaurálása szinte ismeretlen fogalom volt, a mély tüzű, itt-ott megkarcolódott laparanyt kíméletlenül kenték le ócska kályhaarannyal. A nemes, évszázadok mikrosérüléseit hordozó patina értékként kezelése fel sem merült – sajnos sokszor még a muzeológusok szemében sem.

De nem mondhatjuk, hogy a múlt automatikus megőrzése a jó keretezés alapvető parancsa. Nem feltétlenül kell az eredeti kereteket áhítattal tovább használni. Még akkor sem, ha magától a művésztől származik. A 20. századi magyar festészet történetében csak kevés alkotót találunk, aki minden esetben kellő hangsúlyt helyezett saját művei keretezésére, s meg is találta alkotásaihoz a megfelelő darabokat. Rippl-Rónai, Ferenczy, Aba-Novák, Barcsay és Korniss, a kortársak közül Almásy Aladár, s rajtuk kívül még alig néhány művész volt, aki ezen a téren igyekezett folyamatosan kézben tartani művei sorsát, saját választásokkal, gondos utasításokkal, profiltervekkel és méretekkel irányítva a képeket bekeretező tulajdonosokat. A többiek általában rábízták alkotásaikat a kiállítást rendező kereskedőre, a festmények értő vagy éppen laikus vevőire, végső soron legtöbbször: a vak véletlenre. És olyan művészt is ismerünk, aki nagy gonddal, lelkesen és alaposan kimunkált elvek szerint maga keretezte, sőt keretezi műveit – és egy makacs félreértést követve hatalmas kárt okoz saját életművének.

A régi, klasszikus rámák, a harmincas években működő Hoffmann-cég egyes sikerültebb profiljai, vagy az 1945 utáni évtizedekben az egykori minőséget „átmentő” Géberth-műhely igényesen megmunkált, valódi arannyal borított keretei jelentik azt a rendkívül szórványos és vékony tradíciót, amelyre építeni lehetne. A többi a szocializmus sivársága, a mesterkélt és félreértett értelmiségi puritanizmus, az átmenet éveinek kísérletező, pöffeszkedő termékeinek dermesztő elegye. Ritka kivétel volt itthon, mikor egy jól eltalált keretezés megemelt egy teljes életművet: a magyar műgyűjtés történetének egyik kiemelkedő alakja, Rácz István azzal, hogy Ország Lili műveihez Géberth-ékkel csináltatott valódi arannyal és ezüsttel borított rámákat, sokat tett hozzá az életmű presztízséhez.

Sokszor szembesültem vele, hogy mások nem látják a magyar festészetben azt a kimagasló értéket, amelyben én biztos voltam és vagyok. Nem csupán külföldiek, de magyar művészettörténészek arcán is láttam már az értetlenséget, amikor a lelkesedésemmel találkoztak. Szerencsére azt is egyre többször élem át, amikor hirtelen másoknál is megtörténik az áttörés. Amikor megértik, hogy mi hiányzott és hiányzik még a mai napig is, amitől a magyar képek nem hatnak olyan erővel, mint a nyugati múzeumok remekművei. Mert azokkal kell versenyeznünk. Tökéletesen restaurált, hibátlanul keretezett, precízen megvilágított, ideális terekben bemutatott, pazar könyvekben jól reprodukált és értően, izgalmasan interpretált művekkel kell a magyar képeknek „megküzdeni” az elismerésért. Csak Bécsig kell elmenni, hogy lássuk a mellbevágó különbséget. Jól emlékszem egy jellemző esetre: a Leopold Múzeum 2001-es nyitása előtt hónapokig nem tudtam Bécsben keretet csináltatni, mert minden jelentős, ezzel foglalkozó cég a múzeum számára dolgozott. Ott természetesen akkor is jól tudták, hogy a sikerhez hozzá tartozik a kiváló keretezés is.

Én mindig úgy vásároltam képet, hogy ideális környezetet képzeltem köré: tökéletes keretet, jó világítást és harmonikus környezetet, gondolatban elfedve mindent, ami „lehúz” egy műalkotást. Az elhanyagolt felületet, a rossz rámát és a silány körülményeket. Aztán igyekeztem ezt a fantáziált, tökéletes állapotot valóra váltani. Ma is ezt teszem. Ezért tervezek kereteket, hogy egyedi profilokat, tektonikát és felületi kialakításokat létrehozva minden műnek megtaláljuk a hozzá leginkább illő megjelenési formát. Természetesen ezen a téren is igaz, hogy az elérni kívánt, különböző célok eltérő megoldásokat követelnek. Másként keretezek aukcióra, másként egy kiállításra és megint másként, ha a mű a saját otthonomba kerül.

A keret azt mutatja meg, miként nyúlunk a múltunkhoz. Meg kell ismernünk, meg kell értenünk, de be is kell mutatnunk: úgy, hogy az megbecsülést sugározzon és rangot adjon.

Át kell keretezni a magyar festészetet.

A keret, az „isteni pompa”

Csontváry Kosztka Tivadar írott hagyatékában fennmaradt egy rövid, néhány oldalas feljegyzés, amely egy saját alkotásaiból rendezendő, ideális kiállítás képét vázolja fel. Megadja a felépítendő múzeum helyét, nagyságát, építészeti tagolását, sőt egyes műveinek elhelyezésére is pontos utasításokat közöl. E szövegben olvashatjuk az alábbi mondatokat: „Tekintettel arra, hogy a kiállítás az 1880-iki kinyilatkoztatás alapján jött most létre, igazolni kell az isteni ihletet az ősidőkből leszármazott isteni összeköttetéseinket, mert már Párisban a nagy Kristály palotában, ahol a festmények keretek nélküli vásznai voltak kiállítva, feltűntek s a kritika azt mondta, hogy habár a teljesítmény a világon minden munkát túlszárnyalja, de vigyázni kell rá, mert ha Párisban maga az Isten leszállna az égről, s nem mutatkoznék be isteni pompával, hát senki sem ismerne rá.” Csontváry majd száz évvel ezelőtti utasításai máig érvényesek: művészetének, de a teljes magyar festészetnek azt a rangot kell megadni, olyan prezentációban kell közönség elé tárni, amely maximálisan segíti a bennük rejlő értékek megjelenését: méltó rangot ad festészetünknek nemzetközi színtéren is.

Magyar festészet 1990-ben

"A háború utáni magyar művészettörténet-írás megőrizte az előző korszak nagynevű művészeit, és csak keveseket emelt fel hozzájuk. Hangsúlyt a baloldali beállítottságú, valamint a szerkezetes, konstruktívabb szellemiségű alkotóművészek kaptak. A mostanában előkerülő életművek szétesnek, magyar múzeumok és magángyűjtők nem tudják pénzükkel itthon tartani őket. A külföldön élő galériások és műgyűjtők a magyar festők munkáival azonos korú és kvalitású, anyagi és kulturális elismertségüket elnyert nyugati művészek életművein iskolázva biztos kézzel vásárolják meg és viszik magukkal ezeket a képeket. A nálunk még poros mappákban, tekercsekben, silány régi vagy még silányabb mai keretekben, neonfényes lakásokban vagy boltokban találhatók ezek az alkotások. Így nincs meg a képek körül az a múzeumokból ismert légkör, amely még sok szakmabelinek is bátorságot adna kimondani azt, hogy amit lát, de amit eddig nem ismert, az jó, vagy éppen remekmű."

részlet Kieselbach Tamás szakdolgozatából, 1990

ELTE Bölcsészettudományi Kar, Művészettörténet szak