Festők, múzsák, szerelmek

A Kieselbach Galéria kiállítása Nyáry Krisztián új kötetének megjelenése alkalmából

Picasso szeretőiről, a francia impresszionisták hölgytársaságáról vagy az 1920-as évek Párizsának körülrajongott múzsáiról, a világhírű festmények ihletőiről és főszereplőiről könyvek tucatjai születtek már. Az érzéki modellek, alkalmi szeretők és hűséges művészhitvesek joggal vonultak be a művészettörténet lapjaira, hiszen inspirálták, előre lendítették, sőt akár egy életen át támogatták egy-egy művész pályáját. A magyar festészet nagy múzsáiról, a háttérben álló művészfeleségekről vagy alkalmi szerelmekről alig tudunk valamit. Nyáry Krisztián új kötete, a Festői szerelmek most alkalmat teremt arra, hogy megismerjük a képeken feltűnő, a festő mögött álló, sokszor szerényen meghúzódó társakat, akik nélkül azonban minden másként alakult volna.

A Kieselbach Galéria Festők, múzsák, szerelmek című kiállítása a bemutatott remekműveken keresztül nekik állít emléket, miközben szokatlan személyességgel idézi meg a 20. század nagy magyar festőinek művészetét és magánéletét. A november 3-tól 27-ig nyitva tartó tárlatra 7 múzeum és több tucat magángyűjtemény kölcsönözte a bemutatásra kerülő közel 80 remekművet. Összesen 18 művész, többek között Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar, Vaszary János, Berény Róbert, Derkovits Gyula és Rippl-Rónai József alkotásai tűnnek fel a kiállításon és a Molnos Péter által szerkesztett katalógus lapjain.

Egy kiállítás, két kötet

A tárlat megnyitója egyben kettős könyvbemutató is.

Festői szerelmek

Így szerettek ők – mára kevés magyar olvasó számára ismeretlen ez a cím. Nyáry Krisztián nagy íróink, költőink szerelmi életét megörökítő kötetei töretlen sikernek örvendenek. Az Igazi hősök és a Merész magyarok című könyvekben bemutatott példaértékű életek után a szerző ismét a szerelemről, annak nemcsak sors- és személyiségformáló, hanem életpályákat, alkotói korszakokat meghatározó erejéről ír. Ezúttal azonban a képzőművészeté a főszerep: hogyan éltek híres festőink, kiket látunk a vásznaikon, s kik voltak azok, akiket modellként sosem örökített meg az alkotó, mégis életre szóló hatással voltak a magyar művészetre? Mennyiféle szerelem létezik? Hogyan állít annak emléket egy festő? Megörökíti-e egyáltalán? Még pontosabban tehát: Hogy szerettek ők?

Festők, múzsák, szerelmek

Szerelem, csalódás, vágy, válás, gyilkosság, rajtakapott szeretők, megcsalás és örök hűség – ezek a szavak szinte soha nem bukkannak fel művészettörténeti kötetekben. A Festők, múzsák, szerelmek című kötet azonban meglepő kivétel: neves kutatók, Molnos Péter, Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán szokatlan nyíltsággal mutatják be a 20. századi magyar festészet legnagyobb alakjainak magánéletét, szerelmi viszonyait, azt a kapcsolatot, amely művészek és múzsáik között kialakult. Történelmi és magánéleti drámák, izzó szenvedélyek és csendes, szerelmes hétköznapok titkai tárulnak fel a lapokon.

Nyáry Krisztián

író, irodalmár, kommunikációs szakember

Nyáry Krisztián néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, s bár a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, hobbija az irodalom- és művelődéstörténet maradt. Vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs vezetője, jelenleg könyvkiadással foglalkozik. 2012 elején barátainak kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A barátoknak szánt bejegyzésekből Így szerettek ők címmel két kötet született, az elmúlt évek legnagyobb könyvsikerei. A szerző Igazi hősök és Merész magyarok címmel, 2014-ben és 2015-ben megjelent könyveiben olyan emberekről írt, akiknek élete és személyes döntései ma is példaszerűek. Legújabb könyvében 19–20. századi magyar festők párkapcsolatairól mesél.

Könyvei:

Így szerettek ők - Magyar irodalmi szerelmeskönyv

Így szerettek ők 2 - Újabb irodalmi szerelmeskönyv

Igazi hősök - 33 magyar

Merész magyarok - 30 emberi történet

Festői szerelmek

Molnos Péter

Művészettörténész, szakterülete a XX. századi magyar festészet, a műgyűjtéstörténet és a festményhamisítások feltárása. Monográfiát írt Aba-Novák Vilmos, gróf Batthyány Gyula, Derkovits Gyula, Csontváry Kosztka Tivadar, Duray Tibor és Scheiber Hugó életművéről, Bedő Rudolf és Kövesi István kollekciójáról, átfogó tanulmányokat publikált a francia impresszionisták, valamint Vincent van Gogh és Paul Cézanne műveinek magyarországi gyűjtőiről. Az elmúlt években számos kiállítást rendezett a Kieselbach Galériában, a Szépművészeti Múzeumban, a debreceni MODEM-ben és a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban. Azon kevés magyar művészettörténész egyike, aki tudományos munkája mellett mindig figyelemmel kíséri a műkereskedelemben felbukkanó, korábban ismeretlen alkotásokat, az aukciók és régiségpiacok felhozatalát. Attribúciós kérdésekben és a hamisítványok kiszűrésével kapcsolatban gyakran keresik meg jelentős hazai és külföldi aukciósházak, többek között a Christie’s és a Sotheby’s. Könyvei és kiállításai egyéni módon egyesítik a precíz tudományosság és a népszerű ismeretterjesztés igényeit.

Könyvei:

- Festők, múzsák, szerelmek. Budapest, 2016.

- Aranykorok romjain. Budapest, 2015.

- Scheiber Hugó. Budapest, 2015.

- Gróf Batthyány Gyula. Képek egy eltűnt világból. Budapest, 2015.

- Scheiber Hugó. Festészet a jazz ritmusában. Budapest, 2014.

- A titkos gyűjtemény. Budapest, 2013.

- Duray Tibor. Budapest, 2013.

- Szabadon választott. Képek, szobrok és kerámiák a Kovács-gyűjteményben.  Budapest, 2011.

- Szenvedély és tudás. Bedő Rudolf műgyűjteménye. Szerk.: Molnos Péter. Budapest, 2010.

- Derkovits. Budapest, 2009.

- Csontváry. Legendák fogságában. Budapest, 2009.

- Aba-Novák, a „barbár zseni”. Budapest, 2008.

- Derkovits. Szemben a világgal. Budapest, 2008.

- Gróf Batthyány Gyula. Az elveszett Magyarország festője. Budapest, 2007.

- Aba-Novák. Budapest, 2006.

Nyáry Krisztián: Előszó a Festői szerelmekhez

Van egy fiatal nő, ott van mindenhol. Évek óta figyelem. Hol a Néprajzi Múzeumban, hol a könyváruházzá lett egykori Divatcsarnokban futok össze vele, de láttam már a Parlamentben, a budapesti Városháza közgyűlési termében, sőt, az Akadémián és a Bazilikában is. Néha tudom, hogy ő az, máskor el kell gondolkodnom, hátha csak hasonlít arra, akit ilyenkor keresek. Sokáig nem tudtam róla semmit, csak hogy a legkülönbözőbb századfordulós épületekben bukkan fel, hol gyermekét tartó Madonnának, hol görög istennőnek öltözve, de előfordul, hogy semmilyen ruhát nem visel. Megszoktam lassan, hogy ha belépek egy díszesen festett terembe, először őt keressem. Végül már szinte ismerősömnek tekintettem, pedig semmit sem tudtam róla. Muszáj volt utána járnom, hogy hívják. A neve Jakobey Kornélia. Jó házból való úrilány, több nyelven beszél, kitűnően zongorázik. Nevelőapja, Lotz Károly több mint száz képén szerepel, köztük a leghíresebb magyar középületek freskóin. Modellje, múzsája és minden bizonnyal szeretője volt a festőnek, akivel ma is közös sírban nyugszik. Róla és társairól szól ez a könyv.

Freskók, akvarellek, olajképek és rajzok ihletadói. Szeretők és házastársak, csábítók és áldozatok. Szenvedélyesek vagy szelídek, ösztönösek vagy számítóak. Ők a múzsák. Olyan nők és férfiak, akik nélkül nem születtek volna meg a magyar művészettörténet legszebb alkotásai. Volt, aki csak néhány hónapig állt a társa mellett, és volt, aki egy életen át kísérte végig egy festőművész útját. Volt, aki elfogadta a szerepét, és mindent megtett azért, hogy szerelme zavartalanul dolgozhasson, és volt, aki fellázadt a múzsa-szerep ellen. Volt, aki maga is a társával egyenrangú művészként alkotott, és volt, akit egyáltalán nem érdekelt a festészet, s még azt is nyűgnek érezte, hogy olykor modellt kell állnia. Van, akinek az élettörténete könyvekben szerepel, és van, akinek az emléke mára teljesen elpárolgott, csak az érte rajongó festő művei maradtak fenn.

Persze semmit sem tudnánk róluk, ha nem lett volna, aki megfesti őket. Művészek, akiknek emlékét utcák és intézmények neve őrzi, mint Munkácsyét. Festők, akikről nem írtak tucatjával könyveket, gyakran műveik nagy része is elveszett, mint a Dénes Valéria – Galimberti Sándor házaspáré, vagy a világszerte legismertebb, itthon szinte ismeretlen Amrita Sher-Gilé. A legkülönbözőbb társadalmi osztályokból jönnek: van köztük kastélyban élő gazdag arisztokrata, mint Battyhány Gyula, koldusszegény munkás, mint Derkovits Gyula, jómódú polgár, mint Berény Róbert, és tanyán élő parasztgazda, mint Koszta József. Kevés dolog köti össze őket. Talán csak annyi, hogy mindannyian jelentős képzőművészek voltak, s mindegyikük életében meghatározó szerepet játszott a szerelem. Van, aki ugyanazt a nőt vagy férfit festette évtizedekig, és van, aki mindig új és új múzsát keresett.

Néhány évvel ezelőtt, amikor magyar költők és írók párkapcsolatairól kezdtem rövid történeteket írni a Facebookon, a Magyar Nemzeti Galéria felkért, hogy egy nyílt napjukon tartsak előadást a legismertebb magyar festők szerelmi életéről is. Örömmel vállaltam el a felkérést, hiszen alapvetően az érdekelt, milyen módon alakítja egy-egy párkapcsolat a művészi életpályát. Hét magyar festő magánéletéről meséltem, szomorú és felemelő történet egyaránt volt köztük. Az előadás végén egy idős hölgy megkérdezte, hogy szerintem a reménytelen vagy a boldog szerelem ösztönzi-e inkább a festőket az alkotásra. Mivel nem tudtam a választ, zavaromban annyit mondtam, hogy ahhoz jóval több művész életútját kellene megismernem. Aztán úgy alakult, hogy más témát találtam, a festőkről egy időre elfeledkeztem.

Pár évvel később egy másik könyv kapcsán Czeizel Endrével beszélgettem, amikor szóba hozta a festőket. A tehetség természetét kutató genetikusként sokat foglalkozott a képzőművészek privát életével. Arról beszélt, hogy a család, a vérségi kötelékek sok mindenben meghatározzák egy művész tálentumát, a kultúra és a képzés pedig azt, hogy miként tudja kibontakoztatni a tehetségét. Amivel a tudomány valójában nem tud mit kezdeni, az a szerelem hatása. Rippl-Rónai József művészete teljesen más lett volna Bányai Zorka nélkül, akárcsak Mednyánszky Lászlóé Kurdi Bálint nélkül, mondta. Ennek a könyvnek a megírására ő biztatott először. Azt ígérte, ha elkészülök, ír majd hozzá előszót. Elkészültem, de Czeizel Endre már nem olvashatta a könyvem kéziratát, és az előszó megírása is rám maradt.

Írás közben jöttem rá, hogy ez a könyv óhatatlanul másmilyen lesz, mint az Így szerettek ők két kötete volt. Az írók és költők, akiknek a párkapcsolatairól írtam, sokkal ismertebbek a festőknél, nem kellett elmesélnem róluk hol születtek, merre tanultak, mikor alkották a legfontosabb műveiket. Az ok is egyszerű: rajzórán nincsenek életrajzok. Egy átlagos középiskolás nem érettségizik művészettörténetből, így aztán meg sem kell tanulnia, hogy hívták Lotz Károly múzsáját vagy Ferenczy Károly feleségét. Ez nem is lenne baj, az azonban már probléma, hogy valószínűleg a legfontosabb nagybányai festőket sem tudná felsorolni. Míg a nyugatos költők közül hármat-négyet még az is meg tud nevezni, aki nem versekkel kel és fekszik, a Nyolcak festőinek nevét, akik épp olyan jelentőset alkottak, mint irodalmár társaik, a legtöbb érettségizett magyar ember nem tudná felidézni.

Így aztán ebben a könyvben az egyes fejezetek hosszabbak, mint az Így szerettek ők történetei. Hiába van művészettudomány szakos diplomám is, a képzőművészek élete az én kulturális ismereteimnek is másként része, mint az íróké. Akár ugyanazt az embert is kevésbé ismertem egy másik életszakaszában, ha a művészettörténet és nem az irodalomtörténet szereplőjeként találkoztam vele: Ady Endre Csinszkájával diákkorom óta bensőséges viszonyt ápoltam, Babits Csinszkájával az egyetemen foglalkoztam, Márffy Ödön Csinszkáját azonban alig ismertem. Ezért arra törekedtem, hogy a szerelmi történetek mellett az egyes művészek életrajzának legfontosabb pillanatait is elmeséljem.

Nem művészettörténeti tanulmányokat írtam. Célom – ahogy a költők és írók esetében – most is elsősorban a szórakoztatás, és az, hogy az általam leírt történetekkel az életművekhez, azaz a képekhez is kedvet csináljak. Változatos és gazdag anyaggal dolgozhattam. Az elmúlt években kiváló és közérthető festészeti monográfiák, informatív kiállítási katalógusok születtek a legjobb magyar művészettörténészek tollából. A képek mellett az alkotók életéről is hallatlanul sok, új részletet tártak fel és tettek közzé. Őket illeti elsősorban köszönet, én csak az ő kutatásaikra támaszkodom. Sok inspirációt kaptam Kieselbach Tamástól is, aki a galériájában bemutatott művek alkotóinak életét is mindig izgalmas módon tárja a közönség elé. Megtisztelő, hogy e könyv bemutatójához egy általa rendezett kiállítás is kapcsolódik, amely a képeken keresztül mesél festőkről és múzsáikról.

Húsz történetet írtam, de közel harminc festő élete szerepel ezeken a lapokon. Úgy illene, hogy most válaszoljak az idős hölgynek, aki a beteljesült és a boldogtalan szerelem művészetre gyakorolt hatásáról kérdezett. A válaszom az, hogy fogalmam sincs. Reménytelen és boldog kapcsolatból egyaránt zseniális képek születtek. Talán csak a szerelem a lényeg.

Kieselbach Tamás előszava Nyáry Krisztián Festői szerelmek című kötetéhez

Tizenhat évesen, amikor a prágai Nemzeti Galériában először álltam Picasso önarcképe előtt, már úgy néztem a nagyszemű, oldalra fésült hajú férfira, mint egy régi ismerősre. Először nem művészettörténészként kerültem közel hozzá, hanem emberként: Francoise Gilot Életem Picassóval című könyve olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy elolvasásától fogva úgy éreztem, személyes közöm van valamennyi festményéhez. Évre pontosan datálni tudtam minden művét, de azt is tudtam, hogy megfestésük idején éppen mi történt vele, milyen kapcsolatban, melyik szeretőjével vagy feleségével élt. Gilot írása minden volt, csak száraz, lélektelen tudományos munka nem. A művészt, a férfit, a szeretőt, a férjet és az apát is bemutatta, közelről, első kézből, hús vér emberként, akihez az olvasó érzelmileg is viszonyulni tud. Hasonló élményt adott Brassai Beszélgetések Picassoval című kötete és a többi, jól ismert életrajzi regény, amelyeket akkoriban egytől-egyig nagy élvezettel olvastam el: Perruchot világhírű könyveit Toulouse-Lautrecről, Van Goghról, Manetról, Cézanneról, Gauguinról és Renoirról vagy éppen a Michelangelo életét bemutató, Kőbe zárt fájdalom című könyvet és Rembrandt népszerű életrajzi regényeit. E kötetek egy-egy részlete döntő hatást gyakorolt rám. Gilot a híres galeristáról, Kahnweilerről megemlítette, hogy minden egyes nap bement a Louvre-ba képeket nézni: beégett ez a parancs a tudatomba. Úgy gondoltam, hogy ha neki megadatott az a szerencse, hogy Párizsban élve szinte az egész művészet karnyújtásnyira van tőle, nekem itt, Budapesten még nála is többet kell tennem. Szisztematikusan jártam a hazai múzeumokat, nem múlhatott el nap a Szépművészeti vagy a Magyar Nemzeti Galéria nélkül.

Imádtam ezeket a könyveket. Nagy szerepük volt abban, hogy a műalkotásokhoz és alkotóikhoz a mai napig zsigeri, érzelmi kötődésem van, hogy a művészettörténet sokkal többet jelent számomra puszta tudománynál: összenőtt az életemmel.

Tanulságos volt átélni, hogy mennyire más várt az egyetemen, mint amit elképzeltem. Nem az zavart, hogy lábjegyzetek, adatok, száraz tudományos tények vettek körül, hanem az a fájdalmas felismerés, hogy ezek sűrűje mögül eltűnt az élet és a művészet felkavaró élménye. Azt hiányoltam, amit sok mai publikáció esetén is súlyos hibának tartok. Fontosak a precízen kikutatott apró adatok, hogy hol és mikor került kiállításra egy-egy műalkotás, hogy a kritikusok miként fogadták, mik jelentek meg róluk a lapokban, de közben ne tűnjön el mindezek mellől az alkotó karaktere és magánélete, azok a történetek, fájdalmak, drámák, amelyek a megszülető művek legtöbbjét inspirálták. Mintha elfelejtették volna, hogy ezek az emberek nem csak festettek vagy szobrot formáztak, hanem éltek is.

Hiba úgy beszélni a művészetről, hogy közben a legfontosabbat kényelmességből, rosszul értelmezett diszkrécióból vagy merő prüdériától hajtva kilökjük a tudomány határain túlra. Mert ha nem ismerjük meg az alkotó szellemi és testi karakterét, jellemét, a történelemmel szorosan összefonódó magánéletét, akkor a kétségtelenül fontos, de önmagukban száraz adatok sosem kelnek életre. Ezért kértem mindig az aukciós katalógusba kerülő tanulmányok szerzőitől, hogy személyes, érzelmi ráhangolódást kiváltó történetekkel nyissák meg az utat a bemutatott festményekhez, hiszen sokszor ez jelenti az első lépést ahhoz, hogy a mű tisztán esztétikai értékei is felkeltsék a néző figyelmét.

Ma is érzékelem, hogy a művészettörténészek zöme kényesen kerüli a személyes vonatkozásokat, fenntartásokkal viszonyul az olyan kutatói attitűdhöz, amely a tudomány tárgyává emeli az alkotók magánéletét. Azt gondolom, hogy ebben nagy szerepe van a 20. század súlyos drámákkal terhes magyar történelmének, amely a családokon belülre, az egyén gondolkodásába is átörökítette az elhallgatás parancsát. „Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni.” Meggyőződésem, hogy túl kell lépni ezen az érthető, de gátakat emelő elfojtáson, hiszen a legtöbb esetben felszabadító katarzist hoz a megismerés élménye. Emlékszem, milyen intenzív vita előzte meg József Attila Szabad ötletek jegyzéke című kötetének kiadását. Tekintélyes tudósok érveltek amellett, hogy az évtizedek óta szamizdatként terjedő analitikus napló sosem jelenhet meg a nagy nyilvánosság előtt, mert az kívül áll a művész publikusnak szánt munkásságán, nem közkincs, hanem egy betegségében kiszolgáltatott ember magánéletének része. Aztán győzött az új generáció, és a kötet a rendszerváltás sodrásában mégis megjelent. Elmaradt minden, amitől a kiadást ellenző szakemberek féltek: nem volt visszatetsző csámcsogás a trágár kifejezéseken, nem fordították a frissen megismert, rejtőzködő ént a klasszikussá érett életmű ellen. Volt viszont megrendülés és katarzis, személy szerint nekem is igazi megnyitó élmény, amely egy életre szólt. Végre láthatóvá vált, hogy az emberi tudatalatti miként lépked az archetipikus tartalmakon, hogy a megélt élmény és a leírt szó, a psziché és a mű között milyen belső utak húzódnak meg.

A személyes történetek elmesélésén túl talán még nagyobb adósságunk az ország történelmének bemutatása. Mert az egyes életek sok kis rejtélyén, a megtorpanások, kifulladások, kényszerű feladások okain túl a legnagyobb kérdést is csak így válaszolhatjuk meg. Miért nem ismerik a festészetünket? Erre csak a speciális magyar történelem ad választ, amely megtörte a művészkarriert, megrostálta, majd szétszórta a létrejött műtárgyanyagot és akadályozta az utólagos,  eredményes interpretációt. Meggyőződésem, hogy a mi közös történetünk nem csak egy a sok nemzeti történelem között: sűrűbb, drámaibb, megtörtebb, identitásában szétziláltabb. Ennek érthető, hatásos elmesélése nélkül nem jutunk előrébb.

Nyáry Krisztián ezzel a kötettel arra vállalkozott, hogy a szélesebb közönség számára is emberközelbe hozzon néhány magyar festőművészt. Korábbi, nagy sikerű könyvei már bizonyították, hogy irigylésre méltó dramaturgiai érzéke és olvasmányos stílusa révén olyanokkal is képes megszerettetni hőseit, akik korábban nem érdeklődtek az irodalom és a festészet iránt. Tudom, lesznek olyanok, akik a nagy példányszám és a megélénkülő érdeklődés láttán fanyalogva fognak bulvárt kiáltani, féltve a magánélet szentségét és a tudomány szent igazságait egy külső betolakodótól. Én viszont úgy gondolom, hogy a kötetben közölt történetek segíteni fogják az egyes alkotók életművét, s hogy egyáltalán nem baj, ha valaki a felkent művészettörténet szakmán kívülről szól bele a mi ügyünkbe. Mert ez közös ügy, és a mi-be mindenki bele tartozik.

Utakat nyitni

Kieselbach Tamás előszava a Festők, múzsák, szerelmek című kiállítás katalógusához

Mindig úgy gondoltam, hogy egy-egy művészettörténeti téma feldolgozásakor a tudományosság igénye és a személyes attitűd nem zárja ki egymást. Sőt, igazából az utóbbi ad erőt az elsőnek, ráadásul azt is jelzi az olvasónak, hogy hiába tetszelegnénk az ellenkezőjével, valójában nem létezik teljes objektivitás. A személyes érintettség hangsúlyozása így válik a tudományosság legalapvetőbb kiinduló pontjává.

A Modern magyar festészet című összefoglalás két kötetét egykor úgy szerkesztettem, hogy minden apró részletében megfeleljen a tudomány elvárásainak. De ezzel együtt tele van személyes vonatkozásokkal: egy szubjektív, a legfontosabb munkatársaimat is bemutató fotósorozat idézi meg a könyvek készítésének folyamatát, és a fiam egy-egy gyermekkori festményét is a kötetek végére illesztettem. Nem holmi hirtelen jött, kedélyeskedő gesztusok voltak ezek, hanem annak a tudatos jelzései, hogy élő, érző, hús vér emberek állnak a könyvek mögött, akiknek a gondolatai, tapasztalatai, értékrendjei átitatják mindazt, ami az olvasók elé kerül. Nem véletlen, hogy a valaha diplomát szerzett összes magyar művészettörténész neve is felkerült egy lapra: mi, együtt vagyunk azok, akik kialakítottuk és ma is formáljuk a magyar művészetről élő képet. Az értékrend, a sokat emlegetett kánon nem egy kőbe vésett, az akaratunkon kívül álló adottság, hanem esendő, kisebb vagy nagyobb tehetséggel megáldott emberek tevékenységének eredője, amelyhez mindenki hozzá teheti a saját meglátásait. Sohasem tagadtam, hogy nem pusztán művészettörténészként, hanem gyűjtőként is ott vagyok ezekben a kötetekben. Olyan emberként, aki erős, intenzív érzelmi viszonyba kerül a képekkel, aki valójában én-részeit, a saját személyiségének a műalkotásokban felvillanó darabkáit gyűjti össze és rendezi új egységbe. Úgy, hogy sokszor hetekig, hónapokig, nem egyszer évekig küzdöttem a kiválasztott fő művekért, stratégiát kreáltam a megszerzésük érdekében, képek százait vettem és adtam el, hogy a vásárláshoz szükséges pénzt előteremtsem, miközben érzelmileg a keserű csalódástól, az idegőrlő várakozáson át a siker eufóriáját éltem át. Nem túlzás, hogy a képeken keresztül építettem magam, azokon keresztül fedeztem fel mindazt, ami körül vett: érzelmi viszonyokat, emberi kapcsolatokat, az ország történelmét, a jelent alakító múltbeli eseményeket. Szenvedélyesen közelítettem a műalkotásokhoz, és ezt a szenvedélyt is át akartam adni az olvasóknak. Tudtam, hogy nem elég csupán közölni a festmények reprodukcióit, hanem utat is kell nyitni feléjük. Ezért kerültek az egyik kötet előzékére az önarcképek, ezért gyűjtöttünk össze több mint száz jellemző művész-idézetet, és egy fotósorozat segítségével ezért engedtünk bepillantást a festők műtermeibe is. Azt akartam, hogy művek alkotói személyes ismerősökké váljanak, mindenki láthassa az arcukat, ismerje meg gondolkodásukat és azokat a helyeket, ahol a képek egykor megszülettek.

Az aukciós tanulmányok esetén az egyes képekre vonatkozó interpretációs irányokat is igyekeztem mindig az érzelmi azonosulást lehetővé tevő, személyes vonatkozások felé terelni, úgy formálva az írások tartalmát, hogy az olvasók ne csupán esztétikai leírást, szikár képelemzést és tudományos adathalmazt kapjanak, hanem betekintést nyerjenek a művész magánéletébe, a kor történelmébe és a mű létrejöttét inspiráló, privát drámákba egyaránt.

Azt remélem, hogy ez a kötet is erre nyújt alkalmat: egy újabb utat nyit, amely közelebb vezet a magyar festészethez.

***

A Festők, múzsák, szerelmek című kiállítással azt a gondolatot is meg szeretnénk jeleníteni, hogy a művészet akkor teljesíti be igazán a szerepét, ha a mindennapi élet szerves részévé, természetes közegévé válik.  Legyen nyitott, mindenki számára hozzáférhető, s mint a kommunikáció egyik formája, az emberek közti kapcsolattartás eszköze is. Nem csupán a művész üzen a műalkotással, de erre a nézőnek is lehetősége van. Éppen ezért a kiállításunkon nem csak hogy szabad fényképezni, hanem egyenesen ajánlott! Arra kérjük a látogatókat, hogy készítsenek fotót a tárlat képeiről, akár úgy is, hogy ők is szerepelnek rajta, és töltsétek fel az a Facebookra #kieselbach és #festőiszerelmek hashtaggel. (Fontos, hogy mindkét hashtaget használják!)

A Facebookon 20 legtöbb lájkot kapó fotó készítőjét díjazzuk! A fődíj Weiler Péter kortárs képzőművész több százezer forintot érő alkotása lesz! További részletek hamarosan!

Az Instagramra is várjuk a képeket #kieselbach és #festőiszerelmek hashtaggel! A 10 legtöbbek által kedvelt kép készítőit is értékes nyeremények várják!

Kérjük, ne ugyanazt a fotót töltsék fel Instagramra és Facebookra!

A játék 2016. november 25-e éjfélig tart!