Ezekben az esztendőkben, amikor csak lehetett, nyugatra menekültem a szürkeségtől, a szocializmus mindent átmosó, a hétköznapi tárgykultúrát, a vizuális komfortérzetet tönkretevő valósága elől, s mikor visszatértem, elborzasztott az átélt különbség: a kinti világ esztétikuma, a tárgyakban, képekben, ruhákban testet öltő igényesség és a között, ami idehaza körülvett. Csaba boltja, a legendás Járőr utcai garázs és az egyre bővülő ház üdítő sziget volt nekem. Úgy tekintettem arra az állandóan változó, tengernyi élményt rám zúdító közegre, mint egy titkos, csak a beavatottak számára feltáruló oázisra, ahol feltöltekezhettem, s amely részben kárpótolt azért a szürkeségért, amit a „kinti”, hétköznapi valóság jelentett.

Mikor elkezdtem képekkel, tárgyakkal kereskedni, s mindennap végigjártam a szokásos köreimet a bizományik és régiségboltok között, nem értettem, hogy hol lapulnak az igazán nívós iparművészeti darabok, annak a kultúrának a tárgyiasult lenyomatai, melyről tudtam, hogy volt, de kézbefogható emlékei mintha porrá lettek volna. Már már belenyugodtam, hogy itt, ha felbukkan is egy-egy szép habán, akkor az biztos csorba vagy repedt, hogy mindig azt a csalódottságot kell éreznem: igen, de. Aztán 1985-ben hirtelen helyére kerültek a dolgok.  Néhány kereskedővel a híres Fekete tói vásárba utaztunk. A kocsiban szóba került „a Nagyházi” - a többiek mind ismerték, s engem nagyon bosszantott, hogy sosem hallottam róla. Pedig akkor már évek óta szisztematikusan jártam a várost, s azt hittem, mindenkit ismerek, akinél jó képet, szép tárgyat találhatok. Miután hazaértem, elmentem a Járőr utcába, s ezzel elkezdődött egy éveken át tartó, egyre szorosabbá váló kapcsolat. Csaba része lett a napi menetrendemnek: délelőtt a belvárosi üzleteket jártam végig, aztán ebéd, majd fel hozzá. Nyolc éven át majd minden nap, fél 3 és 3 között megjelentem nála. Ma is csukott szemmel elvezetnék hozzá: a kezemben érzem a kanyarokat.

Csoda volt az a lassan több száz négyzetméteressé növekedő garázs. Csaba szinte mindennap végigjárta az ő megszokott pesti vagy vidéki útvonalát, s előbb egy Ladányi, majd egy mikrobusznyi áruval érkezett meg dél körül. Gyors kipakolás, majd a még gyorsabb ebéd következett. Sokszor ültem mellette az asztalnál, mikor - kezdetben édesapjával - ette a robusztus, magyaros ételeket, zsíros, zamatos húsokat, lebbencset, pörköltet, s körben rohangáltak a hatalmas komondorok, jött Marietta és a gyerekek, s be-betértek a néprajzos, gyűjtő barátok. Érkeztek a kiválasztott kereskedők, magyarok, olaszok, németek, s ráadásként szinte a teljes budapesti diplomáciai kar, melynek tagjai jellemzően Csaba boltjából rendezték be lakásaikat. Fantasztikus élmény, nyüzsgő, vibráló közeg volt ez számomra, ahol az emberi kapcsolatok terén éppen úgy inspirálódni lehetett, mint a művészet frontján. Olyan találkozási hely volt ez a Járőr utcai lakás, amilyennek – talán furcsa a párhuzam – az egykori szamizdatbutikokat gondolom: mindenki megfordult itt, aki számított.

Csaba hamar társául fogadott a pesti és vidéki beszerzőkörutakra. Mérhetetlen rutinja, senki máséhoz nem hasonlítható tapasztalata okán a néprajzban, iparművészetben, a szőnyegek és a bútorok világában verhetetlen volt, a festmények terén rám támaszkodott. A nyolcvanas évek végén, s a kilencvenes évek elején szinte nem volt olyan hétköznap, mikor ne találkoztunk volna. Közelről láttam tehát, micsoda erő működött benne, s így nem csak az alkalom szülte, kötelező tisztelet, de a megélt élmény mondatja velem: senki nem játszott nála nagyobb szerepet a magyar műkereskedelem talpraállításában és működtetésében. Ő volt e korszak legerősebb motorja, ereje, presztizse, emberi hitelessége az egész szakmát megemelte. Az, hogy a magyar műkereskedelem ma ott tart ahol, nagy részben az ő nemzetközi mércével is jelentős alakjának köszönhető.

Igazi központi figura volt, aki mindenkivel szót értett: a tárgyak szeretetében is megnyilvánuló nyitottsága az emberek irányában is működött. Egyszerű roma kereskedők, kifinomult francia galeristák, művelt tudósok, megszállott gyűjtők, diplomaták és politikusok – valamennyiükkel megtalálta a hangot, lényének nyugodt, lassan áramló karaktere könnyen szerethetővé tette. S Marietta mindig mellette állt: erős páros voltak.

S hogy mindezeken az élményeken túl Csaba mit jelentett nekem? Azt az élményt, hogy mindannak ellenére, amit látok magam körül, ami visszahúz és ami mintha állandóan azt bizonyítaná, hogy nincs perspektíva, lám, az ő példája fényesen igazolja, hogy mégis van. Az a dimenzió, amiben ő mozgott, az őt körülvevő tárgyak minősége és kápráztató mennyisége, a volumen, amiben gondolkozott, a lépték, amire kitekintett azt mutatta, hogy van út előre is, abba az irányba, amit nyugaton láttam. S ha volt is az életünknek egy olyan periódusa, mikor megbicsaklott a kapcsolatunk, úgy hiszem, hogy idővel minden feloldódott.

Csaba - bennem úgy élsz tovább, ezernyi emlékképből kirajzolódva, mint aki a saját példájával mutatott utat és adott reményt a folytatásra.

Köszönöm a sorsnak, hogy ismerhettelek, s neked, hogy oly sok időt tölthettünk együtt.

Tamás