Előszó

Budapesten születtem. Mindaddig könnyű volt elfogadni ezt a tényt, míg be voltam zárva ebbe a városba. Tizenhárom éves koromtól fogva azonban egyre többet utaztam. Összemértem a kint látottakkal az itthoni világot, s ennek fényében minden nagyon szürkének és lepusztultnak tűnt. Ez ma közhely - nekem, akkor, a hetvenes évek végén elementáris élmény volt. A régi tárgyak felé menekültem, azokban találhattam meg a környezetemből hiányzó szépséget. Megbámultam az egykori Budapest minden apró részletét, a régi bérházak kapukilincseit, a megmaradt gázlámpák kandelábereit, az ittfelejtett múlt lassan eltűnő nyomait. Irreálisnak tűnt, hogy itthon valami változni fog: az oroszok maradnak, és lassan a város még meglévő szépsége is eltűnik.

Aztán mégis változni kezdett a világ körülöttünk. Az "átmenet éveiben" egy szempillantás alatt kialakult egy furcsa, köztes vizuális közeg, melyben bizarr módon egyesült az ütött-kopott, patinás régmúlt, a koszlott szocialista világ és a jövőt ígérő prekapitalista ízléstelenség. Tudtam, hogy ez gyorsan múló állapot, rögzítenikell, mert elillan, mielőtt történelemmé válna. Meg akartam mutatni a fiamnak.

E könyv legtöbb szövegének szerzőjével, Iván barátommal egy osztályba jártunk. Ketten voltunk "problémásak" abban a közegben, egy rossz korszak rossz gimnáziumában. Programot csináltunk abból, hogy az utcát járva a vizuális igénytelenség nyomait lereagáljuk. Kinevettük a környezetünket, ez biztosította számunkra a kívülállóság érzését. Egyet biztosan tudtunk: óvakodnunk kell attól, hogy cinkos összekacsintás nélkül fogadjuk el mindazt, ami körülvesz bennünket.

Nyolc évvel ezelőtt határoztam el, hogy könyvben dokumentálom Budapest átmeneti állapotát. Az az év, 1998 több szempontból is fontos volt az életemben. Azt akartam, hogy igazán magamhoz kössem ezt a "már nem, de még nem" korszakot: szülessen egy "emlékkönyv", mely újra és újra átélhetővé teszi az akkori napokat, hogy a belső változás külső kulisszái is dokumentálva legyenek. A város megörökítendő részleteit barátaimmal közösen jelöltük ki: Lugoval és Ivánnal egymás szavába vágva soroltuk a jobbnál jobb helyszíneket. Élveztem a szabadságot, hogy ebben a könyvben nem kellett a logikus struktúra és a kényes arányérzék követelményeit szem előtt tartanom. Egyszerűen csak olyan képeket kerestünk, melyeken jellegzetes formákká sűrűsödik a minket körülvevő vizuális "légkör", a közelmúlt Budapestje. Környezetünk olyan részleteit mutatjuk be, melyeket megértéssel, elnéző mosollyal szemlélhetünk, s közben látványukat utálva, szeretve elfogadjuk.

Kieselbach Tamás