Amikor alkotásain dolgozik és a valóst reprodukálja, arra ügyel, hogy azok a modulárisak, hibridek legyenek a festés és hímzés határán, egy olyan köztes állapotban, mely szűntelen változásban van.

Buda Balázs ugyan festőművész, de nála a festmény hímzett, varrott... készül.

A valóst először szénnel rajzolja meg, majd alapozóval és olajjal festi lenvászonra. Ecsetvégre kapja a párizsi helyszíneket, mint például a Grand Palais, a III Sándor híd, a Moulin Rouge, de megörökíti a természeti tájakat és ismerősei realista portréit is.
Festményeit csak azután változtatja át, amint azokat tűvel átszúrja. Fonalat, gyöngyöt, kötelet varr vásznaira és néha makraméval egészíti ki azokat.
A művészt mindenekelőtt a saját magával és a nézővel szembeni igényessége jellemzi. A csendélet műfaja felel meg erre a leginkább, ez teszi lehetővé számára, hogy folytonosan fejleszthesse technikáját, amellyel a legapróbb részleteket is gondosan reprodukálja.

"A csendélet ugródeszka ahhoz, hogy a festészetben felmerülő problémákat megoldhassam (...) A realista festés számomra a nyilvánossággal szembeni őszinteség kifejezésmódja."

A művész varr, sző, köt, felszínre bújtat, megmutat, majd elrejt. Folyamatos vagy szaggatott fonalának vonala szorosabbá fűzi az érzékelhetőt. Festmény és hímzés ezután már csak egyet alkot. Ebben a tökéletes komplementaritásban, a pontozott és vonalkázott hímzések felerősítik a fényhatást, hogy így vegyenek részt a szimbolikus átértelmezésében.
"Mindig a téma követeli meg azt, hogy hogyan hímzem ki a festményt."

A csillogó ragyogás olyan pozitív értékekkel telítődik, mint varázs, szépség, álom, emlék... Néhány éjszakai jelenete teljesen újszerű kontrasztot hoz létre. Egy újraértelmezett clair-obscur-t teremt, melyben a vászon által hol elnyelt, hol visszavert, csillogó, arany és ezüst öltésektől felerősödött világos felületek közvetlenül a sötétebb festett részek mellett bukkannak fel. Ez a kontraszt olyan drámai légkört képes teremteni, amely végül a térfogat illúziójához vezet. Ez a jól látható forma egy újfajta relief irányába alakítja át a művet. S ez a háromdimenziós felfogás a reliefben olyan feszültséget teremt, amely beleszövődik az alap rugalmas sokoldalúságába.
Alkotásai nem mindig maradnak a vászon által adott keretek között, a művész túl kíván lépni azokon. Egy-egy részlet gyakran túlcsordul a síkon, túlmutat a ráma vastagságán. Ez a szándékos „kivarrás” a képsík két dimenziós valósága alóli kibúvókat kutatja.

Ahhoz hogy a mű bensőséges felfogására figyelmesek lehessünk, a művész a teljes látványkép és a legapróbb részlet közötti mozgásra invitálja a nézőt. Az alkotást közvetlen közelről kell megvizsgálni ahhoz, hogy felfedezhessük a hímzett öltések félre nem érthető tüzességét. A művésznek több hónapra van szüksége ahhoz, hogy e hosszadalmas eljárás végére érjen, de a hímzés szeretete könnyűvé teszi számára a munkát.
"A hímzést és varrást azért alkalmazom, hogy gazdagítsam, mozgalmassá tegyem, megszépítsem festményeimet, hogy lelket adjak azoknak. "

Buda Balázs immár jónéhány éve követi a textil fonalát. Ezt az anyagot már a párizsi divat világában is jól ismerte. Így a hímzett kárpit technikája joggal adódott számára, egyrészt szakmai tapasztalatára alapozva, de minden bizonnyal magyar származásából következően is. Szülőhazája pompás népművészet gazdag termőtalaja, mely folklór valahol a „kelet-európai” és az orientális között húzódik, s ahol a hímzés művészete meghatározó. Párizs, a fény városa tette lehetővé számára, hogy visszataláljon Magyarország e bohém, elevenen élő aspektusához.

Buda Balázs Olajkárpit technikája hangsúlyozza azt a kettősséget mely jelen korunkra olyannyira jellemző. Az Olajkárpit egy ősi technika követelményeit szegi meg egy igen aktuális esztétikai felfogás alkalmazásával.
Ez a nem mindennapi művész az édes álmok sodrába kalauzol minket, és a csak rá jellemző szakértelemmel alkotja sorra a költői színhelyeket, teremti újra a létezés sokszínűségét.

Canoline Critiks (2017)