Hiripi Gyula Domahida, 1917 - 1947, Mezőberény
Hiripi Gyula 1917. július 29-én született a Szatmár vármegyei Domahidán (ma Domănești, Románia), egy református család legidősebb fiaként (így vált később jogosulttá ő is az édesapja által 1920-ban kapott vitézi cím használatára); két öccse és egy húga volt. A család 1920-tól Debrecenben élt, ahol az édesapa a Királyi Posta altisztjeként kapott állást, illetve 1929-ben egy darab vitézi földet is kiutaltak neki, amin feleségével kertészkedtek.
A Debreceni Református Kollégium Polgári Fiúiskolájában megszerzett érettségije után 1938-ban – családja minden ellenkezésére – a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol előbb Aba-Novák Vilmos, majd a mester 1941-es halála után Kontuly Béla növendéke lett; az iskolát a Horthy Miklós-ösztöndíj segítségével végezte.
Közben a háború alatt karpaszományosként szolgált, egyes visszaemlékezések szerint a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézetben; alighanem hasonló munkával már korábban is részt vett a Teleki Pál miniszterelnök szervezésében 1941-ben készült Erdély című kiadvány munkálataiban is.
A háború miatt végül csak 1945-ben szerezhette meg a diplomáját, amellyel aztán azonnal ott is maradt dolgozni a Főiskolán.
Hiripi Gyula valamikor 1940–41-ben ismerkedett meg Orosz Máriával: a nálánál hét évvel idősebb nő Lucskai Lajos felesége volt, sőt ekkor már egy tíz éves fiú, László édesanyja. Ám a fiatalasszony ekkorra már elhagyta lump férjét, ráadásul amikor megismerte a fiatal festőnövendéket, Lucskai Lajos éppen elindult a keleti frontra, családja semmit nem tudott róla. Hiripi Gyula és a magányos asszony között szerelem szövődött, és 1942-ben megszületett leányuk, Mária, akit azonban – hiszen édesanyja hivatalosan Lucskainé volt – a távollévő férj nevére anyakönyveztek. A négytagú család a háború végén Pestszentlőrincre költözött, Orosz Mária öccséhez, Miklóshoz, akinek felesége és kisfia a háború áldozatai lettek, így egyedül maradt családi házukban.
Mivel Lucskai Lajostól sem a háború alatt, sem azután nem jött semmiféle életjel, a harcok elültével felesége minden akkori lehetséges hivatalos fórumon nyomoztatott utána, aminek során annyi derült ki, hogy a férfi valahol a Don kanyarnál eltűnt a harcok során. Az asszony ezért kezdeményezte a halottá nyilvánítását, hogy hivatalosan is hozzámehessen Hiripi Gyulához, és közös lányuk végre valódi apja nevét viselhesse.
1947 elejére végre úgy tűnt, meglesz az özvegyi papír, meglehet az esküvő. Hogy a nagy eseményt kellőképpen meg tudják ünnepelni, Hiripi Gyula 1947. február 20-án leendő sógorával, Orosz Miklóssal autóba ült, hogy valahol az Alföldön egy disznót vegyenek. Az este Mezőberényben érte őket, ahol az autóval bekéredzkedtek a tűzoltólaktanya garázsába. A kocsiban aludtak, a hideg miatt egész éjjel járatták a motort – és reggelre mind a ketten megfulladtak a kipufogógáztól.
Hiripi Gyula holttestét debreceni családja – akik a művészpályát is nehezen bocsátották meg fiuknak, és soha nem fogadták el a választottját, közös lányukról pedig egyáltalán nem vettek tudomást – Mezőberényből egyenesen Debrecenbe vitette és ott temették el.
A két gyermekével egyedül maradt, kétszeresen „özvegy” Orosz Mária Hiripi Gyula képeiből többet is eladott a Fővárosi Képtárnak; ezek közül egy, a Révnél című festmény (l946, tempera, vászon, 100×75 cm, j.j.l.) ma a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményében található. Ugyancsak van egy portréja Hiripinek a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában: a Teleki Pált egészalakos formában megörökítő kép (olaj, falemez, 200×124 cm) a földrajztudós-politikust azzal a híres, 1919–20-ban általa készített úgynevezett „vörös térképével” a mellette lévő asztalon ábrázolja, amelyen Teleki piros színnel jelölte a Kárpát-medencében a magyarok lakta területeket, és amellyel a magyar békedelegáció Trianonban a Kárpát-medence valós etnikai helyzetét kívánta bemutatni.
Ezen a két, közgyűjteményben lévő képen kívül jelenleg csak a Hiripi Gyula lányánál megmaradt alig másfél tucat munkáját ismerjük a fiatalon elhunyt festőnek.