Körner Éva

"..meg kellett tanulnunk, hogy benne vagyunk a szörnyű hordalékban, ami a történelem maga. Ez egy szörnyű hordalék, tiszta vízfolyás, újból iszaphordalék, limányok, örvények. Szóval mint egy nagyon-nagyon vad folyó sodrása. Mi ebben jócskán benne vagyunk." (Hajdú István: Rétegződések. Interjú Körner Évával. Orpheus, 1999.)) Ez az önvallomás-töredék is jelzi, hogy milyen fordulatokon, külső és belső buktatókon, eufóriákon és gyötrelmeken keresztül vezetett a XX. századi magyar művészettörténet egyik legjelentősebb, de rendhagyó képviselőjének, Körner Évának az útja. Az utolsó fél évszázad magyar értelmiségi-tudósi pályáinak Szküllái és Kharibdiszei között haladt ő is, de a veszélyekre adott válaszai, reakciói nem nevezhetők szokványosnak. Pedig indulása akár tipikusnak is nevezhető.

A Kner-nyomdában fametszőként dolgozó apja révén a szabadság iránti vágyat s a művészet iránti fogékonyságot, anyai ági ősei révén egy büszkén viselt proletár öntudatot hordozó fiatal lány annyi más sorstársa mellett - tbk. Gímes Miklós, Lukácsy Sándor, Bodnár György, Hanák Péter, Lackó Miklós, Heller Ágnes - kezdetben a doktrínává merevedett marxista tantételekben vélte felfedezni a kivezető utat az ország katasztrofális állapotából. Ugyanígy jellemző volt a kiteljesedést ígérő elvek s az ezeket megcsúfoló politikai önkény közötti szakad láttán érzett kiábrándulás. Az ideiglenes kiutat a Fülep Lajos mellett eltöltött aspirantúra évei s ennek kapcsán egy intranzigens, a minőségnek elkötelezett, a világnézet és a művészet szoros kapcsolatát hangsúlyozó szemlélet elsajátítása jelentette.

Erre s a dogmákkal való leszámolásra nyújtott alkalmat neki a hasonló alapkérdéseket rejtő Derkovits-életművel való megismerkedés. Szerencsés találkozása volt ez egy, az adott ideológiával szervesen összeforrni képes oeuvre-nek s az ezt érzékeny pontossággal kimutatni s elemezni képes művészettörténészi szándéknak: a Derkovits-monográfia máig műfajának kikezdhetetlen csúcsteljesítményei közé tartozik. Pedig kifejezetten nem tartotta magát filológusi alkatnak, sőt merészen hátat fordított az aprólékos adatgyűjtésen alapuló s a merészebb következtetésektől, az aktuális állásfoglalásoktól óvatosan tartózkodó szakmai konszenzusnak. Körner inkább "szellemi kalandorrá", a történelem és a jelen, valamint a művészet kapcsolódási pontjainak felfedezőjévé kívánt válni. Ez tette lehetővé nehezen kivívott szellemi függetlenségének, radikalizmusának megőrzését. Ez tette lehetővé, hogy szenvedéllyel, empátiával, de pontos elemzésekkel közeledjen a művészet radikálisai felé is. Kassák, Vajda, Korniss, Veszelszky, az Iparterv nemzedéke, Pauer került érdeklődésének homlokterébe. Nem habozott a markáns jelenségek, vonulatok felrajzolásában. Határozott kézzel változtatta át a szentendrei művészet fogalmát egy több szólamú nagybányaias-párizsias konglomerátumból a közép-európai sorskérdések megválaszolásának színterére. S éppen a Gresham-kör ideológiája félhivatalossá válásának csúcspontján értelmezi újra a két világháború közötti magyar művészet preferenciáit, emeli ki erőteljesen a Kassák-Munka-kör-Szentendre - sor jelentőségét. Szellemi kalandjainak másik igazi kihívását a szovjet avantgárdban találta meg.

A Corvina szerkesztőjeként neki köszönhető - minden, csak a "létező szocializmusban" elképzelhető konspiráció és trükk igénybe vételével - a világviszonylatban is úttörő jelentőségű Rodcsenko,- és Tatlin-nagymonográfia megjelentetése, neki, hogy a budapesti művészeti életben már akkor is ismerték Kabakov tevékenységét, mikor Nyugaton még a nevét sem írták le a későbbi világsztárnak. Esetükben látta -ha csak egy történelmi pillanatra is - megvalósulni azt az utópikus hűséget, melyet mindvégig sajátjának vallott, s ahol "a szellemi lét és a gyakorlati létezés monizmusa tette képessé ezt a művészetet, hogy messze magán túl, a jövőben is érvényes legyen". Különalkuk nélkül tartott ki hát eszméi mellett, s barátjához, Eörsi Istvánhoz hasonlóan a "Maradjhű utca" (Eörsi István) lakója maradt. Ez persze azzal is járt, hogy barátai mellett számos ellenséget tudhatott magáénak, hogy végső soron magányos lett, a fiatalabb kollégák minden erőfeszítése dacára sem tudott tanítványokat nevelni, hogy egyre nehezebben, töredékesebben alkotott, hogy nem írt Vajda,- Veszelszky-monográfiát, hogy töredékes maradt a 20-as évek magyar művészetét újraértelmezni kívánó projekt, vagy a Rózsa-presszó-csoport feldolgozása. S lehet, hogy a mai semlegesebb, toleránsabb szituációban többek számára doktrinérnek tűnhet értékközpontú szemlélete. Ám dacos, kérlelhetetlen, az elvtelen kompromisszumokat elutasító, normatörő munkássága nélkül ma sem semlegesek, sem toleránsak nem lehetnénk.

Pataki Gábor

A kiemelkedő magángyűjtemények felépítése, belső arányaik, a kiválasztott hangsúlyok a művészi ízlés változásának talán legérdekesebb lenyomatai. Különösen fontos következtetések vonhatók le azon kollekciók tanulmányozása során, melyeket olyanok hoztak létre, akik életüket, hivatásukat a művészet tanulmányozásának szentelték. A 20. századi magyar műgyűjtemények sorában kitüntetett hely illeti meg a művészettörténészek és művészeti írók kollekcióit. A több mint száz éves tradíciót olyan nevek fémjelzik, mint a kortárs olasz festészetért, elsősorban Favretto műveiért rajongó Szana Tamás, a nagybányaiak feltétlen híve, Malonyay Dezső, és a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Petrovics Elek. Mindannyiuk közül kétségtelenül Petrovics gyűjteménye ért el a legmagasabb színvonalra: esetében a kiművelt, finom ízlés, a művészbarátokból álló "tanácsadói gárda", és a kortársak - ajándékokban is megnyilvánuló - feltétlen tisztelete olyan elegyet hozott létre, mely e példátlanul koncentrált válogatást lehetővé tette.

Egy szűk, de minőségi nemzetközi anyag mellett a magyar festészetet Munkácsytól Ferenczyig, Szinyeitől Rippl-Rónaiig terjedő művészgárda képviselte, az egyes életművek legjobb és legérdekesebb képeivel. Petrovics friss és autonóm értékítéletére jellemző, hogy Kernstok életművéből éppen a Fához támaszkodó fiúaktot szemelte ki magának, a festő tengernyi alkotása közül az életmű és a korszak vitathatatlan főművét. A számos különbség mellett ez a biztos értékítélet teremt alapvető rokonságot Petrovics Elek kollekciója és a most aukcióra kerülő gyűjtemény között. Körner Éva, a magyar művészettörténetírás kiemelkedő alakja, a mindmáig legjobbnak tartott, korszakos jelentőségű művészmonográfia szerzője ugyanolyan jól választott képet gyűjtőként, mint témát kutatóként. E kettő persze több szálon is összefügg, hiszen mindkettő közös gyökere a támadhatatlan értékítéletté nemesedő művészi ízlés. A Körner-gyűjtemény gerincét - mind minőségi, mind mennyiségi szempontból - Vajda Lajos, Korniss Dezső és Veszelszky Béla művei alkotják. Mind a három művész önálló világot teremtett, olyan festők, akiknek alkotásait nem iskolák és korstílusok mentén értelmezhetjük, akik felülemelkednek a művészettörténet hagyományos kategóriáin. Mindhármuk életművében jelen van a művészet nyelvi megújításának akarata, állandó törekvés a formai tökéletesség elérésére és a manuális művesség felmagasztalása, az alkotás fizikai aktusának becsülete. Ez utóbbi vonás szinte mindig tetten érhető a művészettörténészek által létrehozott gyűjteményekben.

Petrovics Elek vonzalma Ferenczy Károly festményeihez, vagy éppen Németh Lajos rajongása Kondor Béla képeiért - számos egyéb összetevő mellett - ezzel a vonással is magyarázható: a klasszikus tradíció értői, a művészet évezredes történetének ismerői mindig tisztelettel adóztak a műalkotás alapos, kifinomult "megmunkálásának", a felület szépségének. Vajda Lajos művei alkotják a Körner-gyűjtemény fundamentumát: a második világháború utáni progresszív magyar festészet szinte valamennyi kiemelkedő alkotója benne tisztelte azt az őst, aki kijelölte a követendő utat. Nem csupán a művészek foglaltak állást egyöntetűen Vajda életművének értékelésekor. Bár képeinek döntő többsége az elmúlt évtizedekben múzeumba került, a legjelentősebb műgyűjtők mindig igyekeztek egy-egy kiemelkedő művét megszerezni. Rácz István és Kolozsváry Ernő mintaadó kollekciójában éppen úgy domináló hatással van jelen művészete, mint az újabban formálódók közül Nudelmann László és Antal Péter gyűjteményében. Körner Éva négy Vajda-képe egyértelmű állásfoglalás: értékítéletében Vajda Lajos állt az első helyen. Egy 1999-es interjúban így értékelte nagyságát: "..Vajda, aki lesöpörné Mirót, mondjuk a mitologikus szürrealizmus kategóriában, ha nem itt élt volna, elsőrendű vezérszemélyiség lett volna .." Körner Éva gyűjteményének egyik csúcspontja Korniss Fuvolázója, ez a formai szempontból ikon tömörségű, tartalmi szinten azonban páratlanul mély asszociációs teret megnyitó festmény. Nem véletlen, hogy ezt a képet helyezte a festőről írt könyvének címoldalára is. Korniss életében és művészetében kitüntetett szerepet játszott Vajda Lajos, barátként, s felülmúlni vágyott mesterként egyaránt.

Körner Éva jól ismerte ezt a termékeny rivalizálást: "Kornissnak egy allergikus pontja volt: Vajda Lajos maradt a legyőzendő vetélytárs." - mondta a már idézett interjújában. "Talányos, most már soha fel nem deríthető adalék, hogy vajon Veszelszky és Vajda, akik személyes kapcsolatban voltak, miért nem tudtak szellemileg együttműködni." Körner Éva mondata, mely az 1997-es Veszelszky-katalógusba írt tanulmányában olvasható, nem csupán a festő életművét, de a művészettörténész gondolkodását is kitűnően jellemzi. Körner értékrendjében, világképében ez a két művész olyan szorosan összekapcsolódott, hogy számára megmagyarázhatatlan, a dolgok logikus rendjének ellentmondó talány lehet csak, hogy a valóságban életük és munkásságuk között nem jött létre szorosabb kötelék. De ha a sors nem, helyette megtette ő: gyűjteményében Vajda művei mellett két kitűnő Veszelszky festmény jelzi, hogy a látvány mögé tekintő világfeltáró művészi igyekezet a különböző utakat választó alkotók között is alapvető rokonságot teremt. Vajda, Korniss és Veszelszky mellett - bizonyos értelemben felettük - Kassák vált központi alakká Körner Éva értékítéletében. Számos alapvető tanulmányában elemezte és értékelte a 20. századi magyar művészetben játszott kitüntetett szerepét, s gyűjteményének "ideális múzeumában" is helyet talált egy késői, jelentős Kassák-képnek. "Mondhatnánk, Derkovits a kedvence volt, a vesszőparipája. De ha a különböző egyéb tanulmányait is figyelmesen olvassuk, akkor azt látjuk, hogy Kassákot egyetemes mércével mérve sokkal fontosabbnak, Vajda Lajost pedig az egész európai mezőnyt felmérve is teljesen egyedülállónak, megismételhetetlen fenoménnek tartotta." (Perneczky Géza) A Körner-gyűjtemény kiemelkedő művészei, a Munka-kör egykori tagjai, sokat átörökítettek művészetükben a mester tanításaiból, elsősorban az alkotás alapvető etikai tartalmát tekintve.

Ha egy műgyűjtemény központi tengelyét Kassák, Vajda, Korniss és Veszelszky művei adják, nehéz kérdésként vetül fel a bővítés parancsa. Körner Éva azonban kitűnő érzékkel válogatott társakat a nagy csomópontok mellé. Az egyik hívószó nyilván Kassák volt: az egykori Munka-körösök közül az említetteken kívül a nemzetközi hírű Kepes György került a válogatásba. Vajda és Korniss köré Szentendre, mint közös nevező hívta Anna Margit, Bálint Endre, Szántó Piroska és Sikuta Gusztáv műveit. Ha végigtekintünk Körner Éva gyűjteményén, nem "csupán" egy támadhatatlan ízléssel, páratlanul alapos műtörténeti tudással megkonstruált válogatást látunk, hanem egy igazi, kifejező önarcképet is. E képek ma már nem pusztán alkotóik művészetét hirdetik, de összegyűjtőjük belső világáról is számot adnak. Szimpátiák, barátságok, szerelmek kelnek életre általuk, s a művészek, a művészet iránti rajongó tisztelet, mely különleges patinát ad a Körner-gyűjtemény valamennyi darabjának.

• Alapvető irodalom:

P. Szűcs 1987, III. kép
Ébli 2006, 69-70. o.

• Művész- és tárgymonográfiák:

Korniss 1971, címlap
Vajda 1983, 1936/98., 1938/36., 61. tétel
Kondor 1984, 1965/23. tétel
Pauer 2005, 338. tétel

• Kiállítási és gyűjteményi katalógusok:

Veszelszky 1997, 113., 151. tétel

• Periodika:

Enigma 47-49 (2006-07), 605-620. o.

• Árverési katalógusok:

Kieselbach 2005. tél, 47-65. tétel
Kieselbach 2006. tavasz, 159. tétel
Kieselbach 2007. tél, 249. tétel
Kieselbach 2008. tél, 138. tétel