Néha azt érzi az ember, hogy egy múltbéli, feltárni vágyott történet egyre mélyebben beszippantja, elvész a rá ömlő információk között, s ha netán el akarja mesélni amit megtudott, esélye sincs rá, hogy a kusza szálak kibogozása után megnyugtatóan kitegye azt a bizonyos pontot a sztori végére. Ez a helyzet most is: Porkay Márton történetének nincs eleje, nincs vége sem, kezdjük tehát a kellős közepén! Hamisítványok, átvert művészettörténészek és múzeumigazgatók, korszakos remekművek vagy ócska másolatok – a nagy leleplező, a leghíresebb magyar képszakértő kalandjai Budapesten.

Porkay Márton, avagy Martin Porkay az ötvenes években, és az általa leleplezett hamis Jan van Eyck festmény.

Jan van Eyck helyett Kákay-Szabó?

Rejtőzik egy látszólag kevés izgalmat tartogató festmény a New York-i Metropolitan Museum-ban. Minden bizonnyal örökre a raktárba száműzték, elém is csupán azért kerülhetett, mert e múzeum a világ talán legigényesebb honlapjával csalogatja az érdeklődőket. A gyűjtemény csaknem valamennyi darabja fényképpel és alapos kutatási háttéranyaggal, többek között pontosan vezetett provenienciával, vagyis a művek előéletére, korábbi tulajdonosaira vonatkozó adatokkal kelleti magát a pazarul kezelt site-on. A szóban forgó Férfiképmás 2006-ban, Lawrence Salander ajándékaként került a MET-be.¹ Az adománytevő akkor még ünnepelt hírességként, a teljes műtárgypiacot elkápráztató, üstökösszerűen felbukkanó Salander-O'Reilly Galéria tulajdonosaként a legelegánsabb társasági rendezvényeken forgott, alig egy év múlva azonban már hírhedt csalóként került a tudósítások élére. A művészeti világ Bernie Madoff-jaként emlegetett, hatvanéves úriembert, aki közel 120 millió dollárral károsította meg üzletfeleit és barátait - többek között Robert de Nirot és John McEnroet -, végül 2010 augusztusában ítélték el. Jelenleg is New York egyik börtönében csücsül. Ám számunkra nem ő, sokkal inkább az ominózus, általa a MET-nek adományozott festmény rejt izgalmakat. A múzeum internetes katalógusa szerint a kép – melynek szerzője egy „Németalföldi festő utánzója” - a huszadik század első harmadában készült, minden kétséget kizáróan hamisítási célzattal. Azt is megtudhatjuk, hogy készítőjét talán Jean Fouquet híres Melun-diptichonjának bal szárnya ihlette meg – látva a ruházat színét és kialakítását, valamint a donátor beállítását, el kel fogadnunk ezt a feltételezést.² Zárójelben azonban hozzátenném: véleményem szerint létezik egy közelebbi párhuzam is, melyről a MET katalógusszerkesztője nem beszél, pedig a festmény éppen saját múzeumának egyik büszkesége. Ez pedig Francesco d'Este csodaszép portréja a 15. század egyik legtitokzatosabb flamand festőjétől, Rogier van der Weydentől, mely tökéletes „párdarabja” és feltételezhető mintaképe a hamis, mesterségesen megöregített, látványos krakléval „ellátott” festménynek.³

Középen az ál-Van Eyck, balra az 1450-re datált  Melun diptichon Berlinben őrzött bal szárnya (Etienne Chevalier és Szent István), jobbra pedig a szintén ihletül szolgáló Rogier van der Weyden remekmű a New York-i MET-ből.

A ma már – egyébként teljes joggal - hamisnak tartott kép 1938-ban Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban került először a nagyközönség elé, de akkor még némileg fenségesebb pedigrével: a portré mellett Jan van Eyck neve szerepelt. A kiállítás nem csupán művészeti, de kultur-, sőt, nagypolitikai vonatkozásokat is rejtett: az esztendő nyarán a revízió legendás angol támogatója, az ekkoriban már - hangozzék bármilyen abszurdnak is - a magyar korona várományosaként emlegetett Lord Rothermere műgyűjteményének válogatott darabjai kerültek egy elegáns kamaratárlat keretein belül a budapesti közönség elé.⁴

Fent balra az 1938-as Rothermere-kiállítás katalógusának címlapja, mellette az angol  lord portréja László Fülöptől. Lent a Pesti Napló Képes Mellékletének beszámolója a lap július 3-i és 10-i számából. Érdekesség, hogy a jobbra látható Botticeli festmény - mely előtt a megynitót celebráló Teleki Pál ás Csánky Dezső áll - a Sotheby's 2007 januári, New Yorkban tartott aukcióján 4,7 millió dollárért kelt el.

A múzeum első emeleti, korábban restaurátorműhelyként működő helyiségeiben három kabinetet alakítottak ki a kollekciót reprezentáló, 15 darabos válogatás bemutatására.⁵ A kétnyelvű katalógusban a „Jan van Eyck” portré „Imádkozó férfi mellképe” címmel szerepelt, 6-os sorszámmal, közvetlenül az akkor még Giotto-nak titulált „Mária megkoronázása” előtt, mely a gáláns lord ajándékozása révén – már „csupán” a tanítvány, Maso di Banco munkájaként – ma is a Szépművészeti állandó kiállítását gazdagítja.⁶

A Rothermere-kiállítás katalógusának részlete a hamis Jan van Eyck-kel és a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott Gitto-val, melyről később kiderült, hogy valójában a firenzei mester tanítványa, Maso di Banco festette.

Adott volt tehát minden a kulturális csemegéhez és az imádott lord, „Magyarország nagy barátja” fergeteges ünneplésére. Ám jött írásunk tulajdonképpeni hőse, az akkor már itthon kétes hírnevet szerző galerista és képszakértő, Porkay Márton, aki alaposan belecsapott az áhítatosan felszolgált levesbe. A történet a főszereplő ötvenes években publikált visszaemlékezéseiből és azokból a korabeli dokumentumokból bontakozik ki, melyek a Szépművészeti Múzeum Irattárában lapulnak.⁷ Egy 1941. január 24-én kelt, a múzeum igazgatóságának címzett levélben Porkay így idézi fel a kiállításmegnyitó eseményeit, felettébb kétes színben tüntetve fel egyik legnagyobb hazai ellenségét, Kákay-Szabó György festőművészt, a Szépművészeti legendás restaurátorát: „Amidőn a Rothermere-féle képek kiállításának megnyitása volt, akkor Kákay »úr« fehér félfrakkban jelent meg két hölggyel. Éppen a hamis Jan van Eyck előtt állt meg a két hölggyel és magyarázta nekik a kép nagyszerűségét, nem véve észre, hogy én éppen a háta mögött állok. Ugyanis nem átallottam közelébe férkőzni, mert rendkívül érdekelt, hogy mit mond ő erről a hamis képről, amely ugyanabban az időben készült a Hahn-féle képhamisító gyárban, amikor ő ott alkalmazva volt!!!”⁸

A Kákay-Szabóval szembeni rágalmak, az iránta táplált ellenérzés mozgatórugóit egy jó négy évvel korábbi történetben kell keresni, ám most még időzzünk kicsit a Rothermere-kiállításnál. Az 1956-ban publikált, már említett memoár, az Auf dem Karussel der Kunst szavai szerint Porkay észrevette, hogy a Van Eyck műveként bemutatott kép közönséges hamisítvány, sőt azonosította annak elkészítőjét is.⁹ Bár nem írta le Kákay-Szabó György nevét, világosan utalt rá, hogy véleménye szerint ő készítette el a hamis festményt, mégpedig 1930 körül, egy Bécsben működő hamisító-műhelyben, annak vezetői, Hahn János és Hann Imre megbízásából.¹⁰ Észrevételeit megosztotta gróf Teleki Pál oktatási miniszterrel, és segítségével megpróbálta elérni, hogy a kétes művet mihamarább eltávolítsák a kiállításról. Csánky Dénes, a Szépművészeti Múzeum igazgatója azonban nem volt hajlandó e kérést teljesíteni, így Porkay – szokása szerint – sajtókampányt indított, mely végül bírósági tárgyalásba torkollott. Időközben az ügy Rothermere fülébe is eljutott, aki meghívta magához Londonba az izgága képszakértőt: mondja el neki, mi is a baja a Van Eyck-képpel, melyet jeles tanácsadója, az egyébként szintén magyar származású Georg Paul Konody javaslatára vásárolt meg. Porkay – ahogy visszaemlékezésében olvashatjuk– természetesen fényesen bebizonyította igazát, a lord gálánsan megjutalmazta egy cigarettatárcával és a benne lapuló csekkel, sőt levelet írt Horthynak, melyben arra kérte a kormányzót, járjon közbe, hogy a rágalmazásért két hónapra ítélt képszakértő büntetését töröljék.

A nagy diadal

Porkay magyarországi pályafutása, évtizedeken át húzódó, sokak életét megkeserítő kalandja múzeumigazgatókkal és művészettörténészekkel, a hamis Jan van Eyck-ügynél közel két évtizeddel korábban, egy fényes diadallal kezdődött. A történet ismét egy festmény körül bontakozott ki, mely a mai napig a Szépművészeti Múzeum tulajdona, sőt a németalföldi anyag egyik legjelentősebb kincse. Jacob Jordaens Ádám és Éva című alkotását azonban nem mindig övezte a maihoz hasonló megbecsülés, ahogy azt Térey Gábor a Vasárnapi Újság 1920. november 21-i számában közölt írásából is felsejlik:

A Vasárnapi Újság 1920. november 21-i számának beszámolója a Szépművészeti Múzeum gyarapodásáról. A címlapon Jacob Jordaens Ádám és Éva című festménye.

„Régi képtárunk gyarapodásának fénypontja Jacob Jordaens Ádám és Éva képe. A napisajtó, amely – sajnálatos módon – oly gyakran lelkiismeretlenül dolgozik és helytelen információknak könnyen ad helyet és szívesen él szenzációkból, melyek nem felelnek meg a valóságnak, sok mindent költött e képről, még mielőtt látta volna. Az újságoktól felcsigázott kíváncsiság tetőfokát érte el és a nagyközönség beözönlött a kép kiakasztása alkalmával, hogy a sokat rágalmazott művet láthassa. A vitatkozás hullámai hamarosan lecsendesedtek és a legtisztább műélvezet elől eltűntek. Ma egy embert sem találunk, aki a Jordaens kép valódiságát kétségbe vonná, kivéve azokat, akik a művet Rubensnek tartják. Mikor a képet először láttam, tisztában voltam azzal, hogy kiváló művel állok szemben: már maga a nagyszabású kompozíció is amellett szólott. Az előtérben elhelyezett állatok, a növényzet és a tájkép arra mutatott, hogy Jordaens művészetével van dolgunk, különösen pedig az állatok virtuozus, széles ecsetkezelése árulta el a nagy antwerpeni mester kezét. Ezzel szemben idegennek tűntek fel az alakok típusai. Szabad szemmel volt látható a restaurátor keze nyoma Ádám haján. Már ezen résznek eltávolításánál látott újra napvilágot az eredeti haj. A nagy óvatossággal vezetett restaurátori munka további haladásánál kitűnt, hogy mindkét alak tetőtől talpig át volt festve. A megmásító átfestés eltávolítása után az eredeti festmény teljes pompájában bontakozott ki. Ma a kép eredeti szépségének egykori épségében ragyog mint Jacob Jordaens egyik legkiválóbb képe, mely gazdag munkásságának legérettebb korszakából származik és vetekedik barátjának, Rubensnek, képeivel. (…) Hogy ezen páratlan szép kép biztosítva lett Magyarország részére, gróf Apponyi György és Porkai Márton urak lelkes közreműködésének, továbbá Krausz Simon, dr. Goldfinger Gusztáv és dr. Éber Antal urak hazafias áldozatkészségének köszönhetjük.”

A Jordaens-kép történetének Porkay-féle verziója a következőképpen hangzik:¹¹ az első világháború végét követő bizonytalan időkben a frissen leszerelt Porkay Márton néhány üzlettársával, többek között – bármily meglepő – gróf Apponyi Györggyel és gróf Batthyány Gyulával - műkereskedést nyitott Budapesten, az Eskü téren.¹² Az 1920-as év egyik napján megkereste őt Pédery Attila, egy festői ambíciókat dédelgető rajztanár, aki – elmondása szerint – bizonyos szolgáltatások fejében egy nagyméretű festményt kapott ajándékba gróf Karácsonyi Jenőtől, a jeles műgyűjtőtől. Pédery meg akarta tudni a műkereskedőtől, ér-e valamit a kép, vagy nyugodt szívvel szétvághatja azt négy darabba, hogy saját, majdani festményeinek alapjául szolgáljon. Az ős-szülőket a Paradicsomban ábrázoló kompozíción Porkaynak feltűnt a stiláris különbség, mely az alakok édeskés, biedermeieres megfestése, s a festmény többi részének, a táji háttérnek és az állatoknak nagyvonalú, barokkos megformálása között feszült. Lebeszélte Péderyt a szétvágásról, sőt közölte vele: meg kívánja venni a képet. A Szépművészeti Múzeumban a régi képtár vezetője, Térey Gábor és az intézmény restaurátora, Beer Konstantin Porkay javaslatára alapos vizsgálat alá vették a képet, melyről így hamar kiderült, hogy a 19. századi átfestés alatt az eredeti, közel két évszázaddal korábbi felület sértetlenül feltárható.

Balra a kép tisztítás előtti állapota, mikor még az alakok barokk-kori felületét a 19. századi átfestések eltakarták, jobbra a feltárt, eredeti festmény.

Az alkotó személye is napvilágra került: minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a képet az antwerpeni Rubens-kortárs, Jacob Jordaens készítette 1630 körül. Bár egyes források szerint Porkay először külföldön szerette volna értékesíteni a képet, végül - „hazafias érzelmeinek engedve” - a Múzeumnak ajánlotta fel.¹³ Megnyerte támogatóként a kor néhány neves bankárát, Krausz Simont, dr. Goldfinger Gusztávot, valamint dr. Éber Antalt, és így a festmény végül a Szépművészeti Múzeumba került.

A sztori jellemző részlete, hogy hősünk e sikertörténet során valamennyi szereplővel összeveszett: Pédery – aki bár Porkay szerint a vételárból egy szép villát és tekintélyes szőlőföldet vásárolt – meglátva a letisztított és a Múzeumban kiállított képet, és persze tudomást szerezve a nemzetközi szenzációvá dagadó attribúcióról, azonnal pert indított a festmény visszaszerzéséért.¹⁴ A Szépművészeti Múzeum Irattára őriz egy 1924. június 12-én kelt levelet, melyben Pédery arra utasítja ügyvédjét, járjon közbe a Múzeum vezetőségénél, hogy a Jordaens-kép ügye „megnyugtatóan” lezáruljon. Szavai nyilvánvalóvá teszik, hogy a történetben csaknem minden szereplő másként emlékezett a nagy felfedezés körülményeire. „Az én követelésem az ügyben nagyon szerény, nagyrészt inkább erkölcsi, mint anyagi. Felhatalmazom Doctor Urat, hogy amennyiben Őméltóságával ebben az ügyben megbeszélést folytatna, annak kijelentésére, hogy részemről, amennyiben ebből az ügyből Porkai Márton Úr nevét törlik, mint a kép állítólagos felismerőjét, valamint Térey Gábor Úrét is, kiknek a kép első felismerésében semmi részük nem volt, kiknek tisztán csak anyagi hasznuk volt … (…) Anyagi szempontból megelégszem annyival, ha nekem ellenértékképpen 4-5 olyan – talán kiállítva sem lévő régi képet adnak ellenértékként, melyeknek összértéke meg sem közelíti a Jordaens-képet.”¹⁵

Térey Gábor, a Régi Képtár vezetője és Beer Konstantin restaurátor, valamint az Ádám és Éváról tanulmányt publikáló Ybl Ervin azért vált Porkay szemében örökre gyűlölt ellenséggé, mert – véleménye szerint - elhallgatták vagy nem hangsúlyozták eléggé a Jordaens-mű felfedezésében játszott szerepét.¹⁶ Téreyt 1924 nyarán korrupcióval vádolta meg: állítása szerint pénzt kért azért, hogy az általa közvetített művet a Szépművészeti Múzeum ajándékként elfogadja. A meglehetősen abszurd vád természetesen nem nyert bizonyítást, de sokak szerint hozzájárult Térey kényszerű nyugdíjazásához.¹⁷

Az évszázad hamisítási ügye

Porkay neve azonban nem e valóban jelentős eredményt hozó múzeumi vásárlás kapcsán, hanem közel másfél évtized múlva, egy, a magyar politikai életet is felforrósító, emberi sorsokat is megpecsételő hamisítási botrány során vált közismertté. A Hétfői Napló 1934. június 11-i száma arról számolt be, hogy „egy jónevű művészeti szakértő” beadványban fordult a kultuszminiszterhez, mely szerint „a Szépművészeti Múzeumban egy súlyos hiba történt: nagy pénzen három festményt vásároltak, mint kiváló mesterek alkotását vették a képeket, holott mind a három festmény csak jól sikerült, de közönséges hamisítvány és teljesen értéktelen”.¹⁸

A nagy leleplezés a napilapokban: a Hétfői Napló és az Esti Kurír cikkei.

E cikkben a művek még rejtve maradtak, Porkay ugyanis jó dramaturgia érzékkel először csak a kétely magvát hintette el, hagyta, hogy a Szépművészeti Múzeumban „képrestaurátorok és röntgenológusok bevonásával sorra vizsgálják az utóbbi esztendőkben vásárolt képeket, hogy tisztázzák: mi igaz a szakértő részéről emelt furcsa és különös vádból.”

Az Esti Kurir június 16-án már öles betűkkel hirdette: „Porkay Márton … megnevezi a Szépművészeti Múzeum három képét, melyek szerinte hamisítványok”.¹⁹ A cikkből kiderül, hogy a múzeum munkatársai nem tudták megállapítani, melyek lehetnek a megkérdőjelezett művek, ezért Porkay az újságírók kérésére készséggel felsorolta azokat: „Az első Bartolomeo Veneto, a XVI. század elején működött velencei festő képe, amelyet a Szépművészeti Múzeum az új szerzemények 1926–1931-es katalógusában sorol fel … A kép Girolamo Dondi padovai patrícius képmását ábrázolja. Az új szerzemények katalógusában a képet reprodukálták is. A katalógus szerint a kép fára van festve, Porkay szerint ez a kép egy XVIII. századbeli vászonra van festve. Ő a képpel egy párizsi műkereskedésben találkozott s már ott megállapította, hogy hamisítvány. (…)

A második állítólagos hamisítvány egy Alessandro Magnasconak deklarált olasz piktornak a műve … Tájkép várromokkal. (…)

A harmadik vitás kép Giuseppe Zais olasz piktornak deklarált kép, szintén föl van tüntetve a katalógusban. A kép címe: Idilli táj. (…)

Porkay Márton szerint az utóbbi két képet hét-nyolc évvel ezelőtt egy régi modorban festő olasz piktor festette. Mikor a képek a múzeumba kerültek, még oly friss volt rajtuk a festék, hogy arról a laikus is észrevette volna, hogy nemrég festették.”

"Bartolomeo Veneto: Hieronymus Dondi képmása" a Szépművészeti Múzeum 1929-ben megjelent évkönyvében.

A Szépművészeti Múzeum Évkönyveiből, valamint az intézmény Irattárában található, 456/1934-es iktatószámú dokumentumból pontosan rekonstruálható a három kép története.²⁰ A Petrovics Elek igazgató által a kultuszminiszternek, Hóman Bálintnak írt feljegyzés szerint Bartolomeo Veneto férfiarcképét a múzeum 1926-ban, Pap Izsó budapesti műkereskedőtől vette meg, az eredetileg kért 5000 dollárt lealkudva, 3500 dollárért, „miután Glück Frigyes, aki szintén pályázott a képre, a múzeum érdekében visszalépett a vételtől”. A festmény árát Petrovics barátja, a hazai kulturális élet egyik lelkes mecénása, Kornfeld Móric előlegezte meg, melyet Petrovics pár év alatt fizetett vissza, a múzeum dolgozóinak jövedelméből kigazdálkodva a kívánt összeget. Az iratból kiderül, hogy az eladó, Pap Izsó a képhez mellékelte a neves szakértő, Wilhelm Bode írásbeli attesztjét, mely egyébként ma is megtalálható az Irattárban, a kor szokása szerinti formában: a „Veneto”-kép fekete-fehér fotójának hátoldalára, sajátkezűleg írva.

Wilhelm von Bode, a berlini állami műgyűjtemények egykori főigazgatója, az itáliai reneszánsz egyik legelismertebb, korabeli szakértője, és az általa kiadott atteszt.

Petrovics a múzeum restaurátorával, Beer Konstantinnal is megvizsgáltatta a festményt, de sem az eredetiségére, sem a fizikai állapotra vonatkozóan nem kapott tőle olyan észrevételt, mely aggodalomra adott volna okot. Ennek ellenére – mivel szerinte a Porkay által felvetett kételyek érdemi elbírálást igényelnek – leszögezte, hogy szükségesnek tartja a „Veneto”-festmény, valamint az újságokban szintén említett két másik kép, a Magnasconak és Giuseppe Zaysnek tulajdonított – egyébként szintén Pap Izsótól, 1929-ben, 1300 illetve 1500 pengőért vásárolt - művek röntgenes vizsgálatát.

A Férfiarcképet néhány napon belül kiküldték a bécsi Állami Művészettörténeti Múzeum Röntgen-laboratóriumába, ahol megállapították, hogy az egy 1600 utáni vászonképre, részben annak felhasználásával festett hamisítvány, melyet egy 15. századi falapra ragasztottak fel. Hasonló eredménnyel zárult a két másik kép vizsgálata is, melynek következtében Petrovics – a rá jellemző, fedhetetlen erkölcsi érzékről tanúságot téve – felajánlotta Hómannak, hogy az ominózus képeket a beszerzési áron átveszi, így térítve meg az államnak okozott kárt. Ez a felettébb nobilis gesztusnak tekinthető kártalanítás – egy, Petroviccsal évtizedes barátságot ápoló, kiváló mecénás segítségével – később meg is történt.²¹

A Auf dem Karussel der Kunst lapjairól további részleteket ismerhetünk meg – természetesen valamennyit Porkay meglehetősen elfogult, a saját szerepét felnagyító szemüvegén keresztül. Ezek szerint a hosszabb amerikai tartózkodás után ismét Budapesten letelepedő műkereskedő a Szépművészeti Múzeum 1931-es, a megelőző öt esztendő legjelentősebb vásárlásait bemutató, Új szerzemények című kiállításán szembesült először a három hamis festménnyel.²² Elmondása szerint azonnal látta, hogy a Zays és a Magnasco készítője egy általa is ismert, kortárs firenzei piktor, aki régi mesterek másolására specializálódva évek óta – egyébként tudta nélkül - kiszolgálta a világ különböző pontjairól érkező hamisítók igényeit.

Az Új szerzemények kiállítás katalógusának részlete Van Dyck eredeti és Bartolomeo Veneto hamisnak bizonyult képével.

A kiállítás egyik legnagyobb szenzációja kétség kívül a Veneto-portré volt, mely már 1926-os megvételekor felkeltette a napisajtó érdeklődését, s a tárlat katalógusában is kiemelt helyen, a kevés reprodukált mű sorában szerepelt. Girolamo Dondi állítólagos arcképéről Porkay megjegyezte, hogy már az ára is gyanút kelthetett volna, hiszen egy hasonló méretű festmény Bartolomeo Venetotól akkoriban 80 ezer dollárért került a híres amerikai műgyűjtőhöz, Henry Goldmanhoz.

Bartolomeo Veneto férfiarcképének megvásárlása akkora szenzáció volt, hogy 1926 decemberében a Pesti Napló Képes Melléklete is beszámolt róla.

Porkay – ha hihetünk a memoárban publikált szavainak – először Petrovics Eleket, a Szépművészeti Múzeum igazgatóját kereste meg aggályaival, ám annak irodájában állítólag a referálásra hívott Hoffmann Edit művészettörténész határozottan elutasította az inszinuációnak vélt vádakat. A szakértő ezután a minisztériumnak küldött feliratokban kérte az általa hamisnak tartott képek eltávolítását, majd – miután itt sem ért el eredményt – riasztotta a sajtót. Az akció végül sikerre vezetett, s miután az ügy még a parlamenti vitát is megjárta, a három festmény örökre lekerült a Szépművészeti Múzeum raktárába.

Némi utólagos okoskodást megengedve annyit hozzátennék, hogy a hamis Veneto viszonylag könnyen leleplezhető lett volna, hiszen „ihlető” mintaképe egy jól ismert festmény, többek között az Emporium című olasz művészeti folyóirat egyik 1916-os számában is reprodukált, a Galleria Corsiniben őrzött Férfiportré volt.²³ Az arcok, a figurák beállítás és a ruházatok feltűnő hasonlóságából eredő gyanút az sem enyhíti, hogy a táji hátteret látni engedő ablak a „Dondi”-képmáson a bal oldalra került, s ide a hamisító a Madonna a gyermekkel című közismert Bartolomeo Veneto-kép jellegzetes épületcsoportját, Monselice város látképét emelte át.²⁴

A képek, melyek felkelthették volna a gyanút: a figura mintájául szolgált Férfiképmás az egykori Galleria Corsiniből, és a hátteret ihlető Madonna a gyermekkel Bergamoból.

Az információ lassú áramlására remek példa, hogy az említett, Emporium című folyóirat 1936 áprilisi, a magyar kultúrának szentelt számának „Arte italiana in Ungheria” című cikkében, a Szépművészeti Múzeum olasz kincsei között mind hamis Veneto, mind az ál-Magnasco reprodukálásra került.²⁵

A tantusz lassan esett le, így a hamis képek még 1936-ban is fennen hirdették a Szépművészeti Múzeum gazdagságát az olasz Emporium című folyóiratban.

A 20. század legnagyobb port kavart magyarországi hamisítási ügye azonban így még nem kerek. Néhány kortárs visszaemlékezése, s jópár korabeli irat tartalma arra enged következtetni, hogy Porkay akciója mögött nem, vagy nem csupán az általa minden fórumon hangoztatott „hazafias elkötelezettség” húzódott meg. Már a Pesti Futár 1934. július elsejei számában, egy Komoly Ernő névaláírással jegyzett, de valójában Ernszt Endre által írt cikkben feltűnt az az állítás, miszerint Porkayt a leleplezés során a bosszúállás vágya motiválta, hiszen Petrovics Elek korábban nem vett meg egy általa felajánlott képet a Szépművészeti Múzeum számára.²⁶ A múzeum Irattárában talált dokumentumok alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a konfliktus egy Masolino da Panicalénak tulajdonított festmény körül robbant ki. Porkay 1934 áprilisában kínálta fel Petrovicsnak a szerinte Masaccio mesterétől származó, a Madonnát a gyermekkel, Szent Ferenccel, Keresztelő Szent Jánossal és két angyallal ábrázoló festményt, melyért kezdetben tekintélyes, 60 ezer pengős árat kért. A gyakori levélváltásokból és egy 1935-ös, összefoglaló iratból a kemény alku-folyamat egyes állomásai mellett az is kiviláglik, hogy Petrovics – többek között Hoffmann Edit művészettörténész és Kákay-Szabó György restaurátor, valamint egy tekintélyes, ma még ismeretlen külföldi szakértő véleményére is hallgatva – idővel elvetette a Masolino attribúciót, de a 15. század elejéről származó, egyébként többször is átfestett művet név nélkül is érdekesnek találva, 18 ezer pengős ajánlatott tett.²⁷ A néhány hétig tartó alku fokozatosan eldurvult, s az üzlet végül nem köttetett meg. Sőt, Porkay végül vérig, s úgy látszik örök időkre megsértődött: Petrovics ugyanis az egyik látogatásakor két órán keresztül váratta őt. Nagyon valószínű, hogy ez jelentette az utolsó cseppet abban a bizonyos pohárban, s ez motiválta Porkayt, hogy alig egy hónap múlva „borítsa a bilit”.

Porkay Márton szivarral.

A Veneto-üggyel kapcsolatban akad még egy, az előbbinél is merészebb, de egyáltalán nem lehetetlen feltételezés. Egyesek szerint Porkay nem csupán jó szeme és híresen érzékeny szimata miatt volt olyan biztos a képek hamis voltában. Bende János művészeti író, a két világháború közötti magyar művészeti élet egyik legjobb ismerője, valamint Fränkel József, az egykori Fränkel Galéria vezetője visszaemlékezéseikben egyaránt azt állították, hogy a Szépművészetinek eladott hamisítványok Porkay egykori üzlettársaitól, Hahn Jánostól és Imrétől érkeztek, s azokat maga Porkay már értékesítésük előtt jól ismerte.²⁸

Ráadás:

A Dunai Andrea által alaposan kikutatott és példamutatóan feltárt Hatvany-per publikációiból megtudhattuk, hogy a II. világháború végét követő bizonytalan hónapok élénk műtárgymozgásaiban jelentős szerepet vitt a rejtőzködő képekről feltűnően sokat tudó Porkay Márton, aki leginkább az Országház Kávéházban bonyolította kétes üzelmeit. E motívum is feltűnik a Képes figyelő című újság 1948. április 24-i számában közölt cikkben, mely számos érdekes megállapítás mellett Porkay magyarországi pályafutásának végét is jelzi:

1948-ra Porkay maradék hitele is elveszett - a "nagy leleplező "magyaországi karrierje véget ért.

Porkaitól is megszabadultunk!
A demokrácia kiirtja a fezőröket

Botond András

Érdekes házasság híre érkezett a héten Svájcból: Porkai Márton műkereskedő és képszakértő feleségül vette Sterbinszky Máriát, egy pilótatiszt elvált feleségét. Az esküvőt fényes keretek között tartották meg, az esküvői vacsorán, melyet Zürich legelőkelőbb szállodájának különtermében rendeztek, negyven vendég jelent meg, köztük több magyar szökevény.

A ragyogó esküvővel csaknem egyidőben fejezte be a nyomozást a gazdasági rendőrség abban a nagyszabású képcsempészési ügyben, melynek főszereplője Porkai Márton volt, akit azonban már nem tudtak felelősségre vonni, mert mint annyiszor már életében – megneszelve a reája leselkedő veszedelmet, eltűnt működése színhelyéről. Így azután csak társai kerültek a Gazdasági Rendőrségre, míg Porkainak tetemes összeggel sikerült külföldre jutnia.

Évekkel ezelőtt egyik újság »világcsaló« jelzővel ruházta fel Porkait, aki egész pályafutása során művészügyességgel táncolt a paragrafusok között. Zsidó családból származik, a dzsentri hangzású Porkai nevet még az első világháború alatt huszárönkéntes korában vette fel. Eredetileg Piklernek hívták s Porkai úgy vélte, hogy ez a név nem nyitná meg előtte azokat az ajtókat, amelyeken pedig mindenáron be akart jutni. Összebarátkozott az ezredében szolgáló fiatal arisztokratákkal, akiknek szokásait szolgai módon utánozta és akiknek hűséges borbarátja lett.

Autón hozatott kaviár

Érdeklődése már fiatal korában a képzőművészet felé sodorta. Valóságos szerelmese lett a képeknek, és még az ellenségei is elismerték róla, hogy kiváló szakértő. Az első világháború után külföldi tanulmányútra ment, beutazta egész Európát és Amerikát. Amerikai nőt vett feleségül, a házasság azonban rövid ideig tartott.

1920-ban nemzetközi szaktekintélyként jelent meg Budapesten. Az infláció alatt Krausz Simi és az akkori pénzügyi nagyságok klikkjéhez férkőzött és óriási üzleteket kötött. Semmi pénz nem volt neki elég. Költekezésben túlszárnyalta az akkori infláció lovagjait és arisztokrata barátait is. A nők is rengeteg pénzébe kerültek. Egyszer Siófokon nyaralt az akkori Jardin-mulató angol táncosnőjével. Egy átmulatott éjszaka után a hölgynek kaviárra volt gusztusa, mire Porkai titkárját autóba ültette és Budapestről hozatott kaviárt…

Vádol a képhamisító

A Szépművészeti Múzeummal gyakran állott harcban, főleg olyankor, amikor egyik vagy másik képére vonatkozólag nem kapta meg azt a szakvéleményt, amelyet ő akart. Ilyen eset miatt került ellentétbe Térey Gábor igazgatóval, akit később korrupcióval vádolt meg. Az idős, puritán ember öngyilkosságát is ezzel az üggyel hozták összefüggésbe. Hasonló módon bánt el néhány évvel később Petrovics Elek főigazgatóval is. Bebizonyította három múzeumi festményről, hogy hamisítványok. Petrovicsnak emiatt le kellett mondania állásáról. Akkoriban azt suttogták, hogy Porkai azért tudta olyan bizonyosan, hogy a képek hamisak, mert eredetileg tőle származtak!

Közben másodszor is megnősült, egyszerű családból származó gyönyörű pesti lányt vett el feleségül, de ez a házassága sem volt tartós. Az infláció utáni nagy bessz Porkait is súlyosan érintette. Rengeteget veszített a tőzsdén, mecénásai is elszegényedtek. Hosszú hónapokon keresztül a legnagyobb szegénységben élt, másodrendű szállodában húzódott meg és gyakran hetekig adós maradt számlájával. Hagyományos szerencséje azonban ekkor sem hagyta el.

A Keleti pályaudvaron megismerkedett egy belga gyémántkereskedő feleségével, aki útbaigazítást kért tőle. A vonat indulásáig még egy óra volt, addig beszélgettek, aminek az lett a vége, hogy a belga hölgy egy nappal elhalasztotta utazását, kifizette Porkai adósságait és másnap vele együtt utazott el Budapestről.

Külföldön Porkai valóban nagy üzleteket csinált. Németországban ismerkedett meg Lobkovitz herceggel, akivel később Amerikába ment, ahol a herceg »Gainsborough Galery« néven előkelő műkereskedést alapított, Porkai vezetésével. Hamarosan rájött azonban arra, hogy Porkai becsapja, ezért kitette szűrét. Porkai Washingtonba ment, ahol megismerkedett egy szenátor lányával, aki beleszeretett. Porkai meg akarta szöktetni a leányt, a szenátor azonban túljárt az eszén és kitoloncoltatta Amerikából.

Porkai visszatért Budapestre. Útközben megismerkedett Rudolf Mária grófnővel, egy elszegényedett osztrák arisztokrata család sarjával, akit feleségül vett. De ez a házassága sem lett hosszabb életű, mint az előző kettő.

Porkai idehaza a Vigadó-utcai pensióban ütötte fel főhadiszállását, ahol egymás után fedezte fel a szenzációs műalkotásokat, amelyekről hamarosan kiderült, hogy – hamisítványok. Felfedezése ugyanis abból állott, hogy korabeli gyengébb festményeket az ugyanabban a korban élt nagy mesterek munkájával restauráltatta át. 1938-ban végre a hatóságok mint a gazdasági életre káros egyént, internálták.

Megalakul a „Képsíboló Kft.”

A fasiszta és nyilas időket származása ellenére baj nélkül vészelte át. Kitűnő összeköttetései révén kivételezettnek számított. A felszabadulás után ismét felvette a Pikler nevet. Ezentúl mint Porkai-Pikler Márton szerepelt. Óriási költséggel rendbehozatott egy két szoba hallos lakást és pazarul berendezte. Egyik pazar estélyén beszélte meg Esterházy Tamás »gróffal« a Régi Képszalon Kft megalakítását. A Kft tulajdonképpen képcsempészésre alakult. A Szépművészeti Múzeumban a külföldi mesterek képeit a valódi értékük töredékére értékeltették, majd kivitték Svájcba, ahol megkapták a megfelelő árat érte, de feketén is csempésztek ki képeket külföldre. Amikor már elég tőkéjük volt Svájcban, Esterházy Tamás elhagyta az országot és helyette unokaöccse Esterházy József kapcsolódott az üzletekbe. Porkai ismét rengeteget keresett és költött.

A felszabadulás után ismerkedett meg a szép, szőke Sterbinszky Máriával, aki rövid idővel előbb vált el volt pilótatiszt férjétől. Sterbinszky Mária ismert alakja volt a belvárosi luxushelyeknek. Porkai belészeretett a fiatal asszonyba.

A múlt nyáron azután a Gazdasági Rendőrség is felfigyelt Porkaiék tevékenységére. Porkait előállították a rendőrségre, ahol két napig volt őrizetben. Utána sebtiben 45.000 forintért eladta lakását, majd decemberben Sterbinszky Máriával együtt »feketén« eltűnt Budapestről.

A rendőrség közben megállapította, hogy Porkai és társainak tevékenysége kimerítette a forintkiajánlás bűncselekményét. Esterházy József, dr. Avedik Félix, a büntető járásbíróság volt elnöke, dr. Vadnay Árpád és Balogh Sándor a Gazdasági Rendőrségre került.

A legújabb értesülés szerint a kalandor Porkai Svájcot is elhagyja, Olaszországba, majd Dél-Amerikába megy. Nem kétséges, hogy szereplése ott sem lesz hosszú életű…