Esti olvasás a festmények alatt, 1930-as évek

Ezt a bámulatos fotót néhány hónapja küldte egy kedves barátom: tudom-e, kinek a gyűjteménye látható rajta? A falakon felvonuló, káprázatos válogatás feltűnően heterogén volta, a hatalmas, hogy ne mondjam természetellenesen széles ív, melynek végpontjait Egry és Kádár egy-egy főműve jelöli ki, rögtön egy műkereskedőre irányította a figyelmemet. Olyan valakire, akinél a kvalitás, csak a kvalitás számít, s nem határolja le az otthonába kerülő művek körét a fájdalmas önkorlátozásra kényszerítő, kiérlelt gyűjtői koncepció. Hamar megvolt a név: Tamás Henrik, aki a nevét viselő galériában 1927-től 1944-ig több mint 150 kiállítást rendezett a korszak legjobb művészeinek. Többek között Derkovitsnak, Egrynek és Kádárnak, kiknek művei a fényképen, a gyerekágyak fölött feltűnnek. Mikor a meghatározás problémája megoldódott, s így a  fotó bekerülhetett a megfelelő mappába, egy kicsit el is feledkeztem róla. Az esti olvasásból felpillantó fiú nevetése, az idősebbik testvér alig látható mosolya azonban időről-időre eszembe jutott: mi lehet velük, mi az ő történetük? Most elővettem újra Tamás Henrik 1954-ben elkészült, de csak 2004-ben kiadott visszaemlékezését, melyben mindenre választ kaptam. Nem olyat, amilyet szerettem volna, de – még ha kimondhatatlanul szomorú is – tanulságos és méltó az emlékezésre:

„A Galéria sorsa meg volt pecsételve, mi pedig elindultunk végzetes utunkra. Néhány hét múlva elrendelték a zsidó üzletek és vállalatok bezárását. Nemsokára lakásunkat is el kellett hagynunk és csillagos házba költöztünk. Májusban Péter fiúnkat elvitték munkaszolgálatra. Sosem jött vissza. A szépség, báj, a mindenkit magához ölelő jóság elköltözött vele örökre. A nyarat sok izgalom között töltöttük el. Október 16.-án jött Szálasi. Hajnali órában a Szent István körúton vonult be nagy zeneszóval a 'honhaza' nagy vezérének szedett-vedett katonasága. Elkezdődött bujkálásunk. Nem akarom részletesen leírni azt a borzalmas életet, mely ezután következett. Csak azt a pár embert akarom megnevezni, akik segítséget nyújtottak, szállást adtak szerencsétlen helyzetünkben. Dr. Mojzes János, Kárpáti Aurél és különösen Kopp Jenő, a Fővárosi Képtár igazgatója, ez a fennkölt gondolkodású, lélekben gazdag keresztény ember, viselkedtek nagyon szépen velünk szemben. Mindig meghatottsággal gondolok vissza ezekre a barátaimra. Andrássy Kurta János szobrászművész is azok közé tartozott, aki műtermében hosszabb ideig elrejtett bennünket. Hetekig tartó bujkálás után a Gellérthegyen, a Citadella alján, Maróthy-Meizler villájában helyezkedtünk el. (…) Dénes fiunknak november havában szintén jelentkeznie kellett . Vecsésre került és mikor megtudta, hogy nyugatra viszik a századot, többedmagával megszökött. Egy ideig Kopp Jenő adott neki menedéket. Veszedelmes dolog volt egy szökött munkaszolgálatost a lakásán elhelyezni, de megtette. Meizler lakásába már Dénes fiunkkal költöztünk be. Amikor az oroszok Pestet elfoglalták, minden erejükkel Budát ostromolták. Különösen a Citadellát bombázták szörnyű módon, amely tömve volt német katonasággal. Leírhatatlan, hogy mennyit szenvedtünk a bombázás alatt. A pusztulás teljes képe mindenfelé. Az a ház, ahol laktunk, gránátlövést kapott és erősen megrongálódott. Szilveszter előtti napon Dénes fiunk, aki az előző napokban sokat foglalkozott tanulmányaival (gyermek-pszichiáternek készült), sétára indult a közeli dombokra. Nemsokára egy Sztálin-orgona két szörnyű lövése dördült el házunk irányában. Fiunk sokáig nem jött vissza és mi elindultunk a keresésére. Egész nap kerestük, de hiába. Tél volt, hamar besötétedett és 5 óra után már nem volt szabad az utcán tartózkodni. Szörnyű éjszaka után tovább folytattuk a keresést. Végre megtaláltuk. Ott feküdt a mi lobogólelkű, gyönyörű Dávidunk a hóban, halántékán egy szörnyű sebbel. A srapnel-repesz pillanatok alatt végezhetett vele. Nem folytatom tovább. Ott temettük el ablakunk alatt, a kertben. A felszabadulás után visszatértünk Pestre. Az úton hazafelé tudtuk meg, hogy Péter fiunk is elpusztult. Három ízben kiséreltük meg az öngyilkosságot. Nem sikerült. Amikor újra gondolkodni tudtunk, látni akartuk a Galériát. Szörnyű látvány volt. Az egész ház romokban hevert. Tizenhét gyújtóbombát kapott. A pusztulás angyala lebegett felettünk.

Puccini életrajzírója egy helyen elmondja, hogy amikor Puccini a Bohémélet befejező részének kottáit lejegyezte, sírva borult a kéziratára. Most, hogy ezeket a sorokat írom, én is átérzem az élet tragikusan fájdalmas muzsikáját és én is sírva fejezem be szép és szomorú életünk és a Tamás Galéria történetét.”

Tamás Henrik és felesége 1959-ben, életjáradék fejében - elhunyt gyermekeik, Péter és Dénes emlékére – gyűjteményük megmaradt darabjait a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak adták. A szerződéssel létrejött, viszonylagos anyagi biztonságot azonban egyetlen esztendeig sem élvezhették: Tamás Henrik 1960. január 2-án meghalt, felesége pedig alig egy hónappal szeretett férje elvesztése után öngyilkos lett.

Péter és Dénes fenti története olyanokhoz is eljutott, akik egykor személyesen ismerték őket. Dr. Gerő Zsolt levelet írt nekem, melyben egykori cserkészvezetőjére, Tamás Dénesre emlékezik:

Diniről

Tamás Dénes pszichiáter hallgató, amatőr szobrász, huszonkét évesen a neves Tamás Galéria társtulajdonosa, csöndes, derűs, szuggesztív fiatalember volt. Az 1930-as évek elején lépett be a 311. Vörösmarty cserkészcsapatba. 1936-ban megbízták a Medve őrs vezetésével.

Tamás Dénes cserkészvezetőként

Kiváló nevelő munkája eredményeként 1941-ben a Kőrösi Csoma raj vezetője lett. Ebben a rajban voltam cserkész. Ismert volt, hogy gyermek pszihológiával kíván foglalkozni. Nagyszerű érzéke volt a fiatalok neveléséhez. Mosolygós arca első meglátáskor is bizalmat keltett. Mindig meggondoltan, nyugodtan intézte a bonyolult ügyeket is. Kirándulásokon, táborokban, heti találkozásainkon is foglalkozott magatartásunk javításával, előadott történelemről, művészetről, zenéről. Ugyanakkor fegyelemre, keménységre is nevelt bennünket.

Utóbbira jó példa az 1941. decemberi sítábor a Vértes hegységbeli Várgesztesen. A vonattól 13 kilométernyi út vezetett a menedékházig. Jég és ónos eső esett, rajtunk hátizsák és síléc, sőt rövid idő után a ránkfagyott jégpáncél. Nem engedett megállni, mert megfagyhatunk. A célnál zárva volt a ház és egy óráig tartott, amíg meghozták a kulcsot. Egy órán át tornásztunk a jéghideg udvaron, nehogy betegek legyünk. Felkészített minket a nehézségek leküzdésére.

A táborokban velünk élt, irodalommal, zenével, tájékozódással, az emberi kapcsolatok javításával nevelt bennünket. Gazdag családja révén igen tehetős volt, de mindig szerény, öltözködésével és étkezésével soha nem tűnt ki közülünk.

Tamás Dénes (jobbra) a nagybörzsönyi táborban

Érett fiatalember létére ránk szánta vasárnapjait és a nyári szabadidejét. A raj tagjaival egyénileg is foglalkozott, tanulásunkról és érdeklődési körünkről tájékozódott. Különösen figyelt a szegényebb sorsúakra. A Lépa-kúti tábor költségeit aszerint állapította meg, hogy a jelentkezők szülei mit képesek elviselni.

Tamás Dénes gimnazistaként Rónai Dénes fényképén, és fiatalemberként, röviddel tragikus halála előtt

Dénes meghívott néhányunkat a lakására is. Emlékezetem szerint akkor a Szent István körút 7-ben laktak. Egy emeletet foglalt el a lakásuk, tele nagyszerű képekkel. A lakás is inkább galériának nevezhető. Édesapja, Tamás Henrik is üdvözölt bennünket. Életemben kevés olyan megnyerő személyiséggel találkoztam, mint Dénes, vagy ahogy mi neveztük: Dini.

Dr. Gerő Zsolt