Színes, ám a legkevésbé sem szívderítő csokrot állíthatnánk össze azokból a történetekből, melyek a magyar műtárgyállomány egy-egy jeles darabjának megsemmisüléséről, elvesztéséről szólnak. A villamoson felejtett Vajda-mappa, Szobotka kubista festményeinek első világháborús, párizsi kálváriája vagy a Kassák által 1926-ban, Bécsben hagyott bőrönd, melyben az emigrációs években kiadott Ma-számok teljes reprodukciós „alapanyaga” pihent – csak néhány közismert példa azon esetek sorából, melyek végeredménye a szomorú, de legalább az előkerülés halvány reményét hordozó „lappang” szóban jelenik meg egy-egy életmű-katalógus fehér foltokkal „tarkított” műtárgylistájában. És akkor még nem beszéltünk a háborúk kikerülhetetlen műtárgy-tizedeléséről, a műtermekre hullott bombákról és a keletre hurcolt, hadifogságba kényszerített remekművek tengernyi tömegéről. Ismerve 20. századi történelmünket, meg merem kockáztatni, hogy kevés ország rendezhetne gazdagabb virtuális tárlatot elveszett vagy megsemmisült remekműveiből. E helyen most csak felvillantani lehet e problémát: legyen tehát ez a cikk egy képzeletbeli, apró kamara kiállítás, öt rendezővel, tizenöt, vagy egy kicsit több festménnyel.

Jó pár hónappal ezelőtt megkértem néhány kollégát, küldjenek el a Magazin számára azokból a lappangó képekből hármat, melyek felbukkanását a legjobban várják. Ime négy válasz, s végül az én saját kedvenceim.

BARKI GERGELY

A WANTED-project büszke szülőatyjaként nehezemre esik sok-sok kedvelt „gyermekem”, azaz a lappangó magyar művek garmadából 3 képet kiválasztani. Ha mégis muszáj rangsorolni és az általam legfontosabbnak tartott 3 elveszett művet megnevezni, akkor a válogatásom teljesen szubjektíve alakul:

A No1. számomra megkérdőjelezhetetlenül Berény Róbert 1911-ben festett és azóta lappangó Sziluettes kompozíciója, mely a Nyolcak második kiállításán, a Nemzeti Szalonban sokkolta először és utoljára a közönséget. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy igen nagyméretű vászon volt, összefoglaló grandiózus alkotás: chef d’œuvre a főművek között. Számomra rejtély, hogy egy ilyen kivételesen jelentős munka miképpen tűnhetett el teljesen nyomtalanul, úgy hogy 1911 óta semmit sem tudunk hollétéről.

A második helyen nem is egy kép, hanem képek sokasága szerepel. Czóbel Béla 1914-ben, a világháború kitörésekor sebtében hagyta el a francia fővárost, kerékpárra pattanva osont át Hollandiába, hátrahagyva addigi életművének jelentős részét. Párizsi műtermében hagyott képeiről, köztük a legkiemelkedőbb fauve periódusából származó festményekről csak annyit tudunk, hogy a francia állam a háború alatt lefoglalta, majd 1921-ben elárverezték. Sajnos nem tudjuk, hogy közöttük volt-e a Moulin de la Galette-et ábrázoló 1908-as festménye, vagy az egy évvel korábban Matisse híres Kék aktjával a Függetlenek Szalonján (Salon des Indépendants) együtt szereplő Fekvő női aktja, csupán egy biztos, hogy hollétükről semmit sem tudunk. Utóbbit Gertrude Stein is megemlítette önéletrajzi írásában és nemrég megtaláltam a mű korabeli fotóját is Bölöni György hagyatékában. Előbbit pedig Gelett Burgess, amerikai író, újságíró fotójáról ismerhettük meg egy másik lappangó Czóbel művel egyetemben (Női portré, 1907). Péter, sajnos nem tudok dönteni az akt és táncos forgatag között. Jó lenne mindkettőt közölni holtversenyben.

A nagy fénykép hűen fejezei ki, miből kell sokszor dolgoznia annak, aki a magyar festészettel foglalkozik: véletlenül ránk maradt fragmentumokból. A felvétel az 1912-es kölni Sonderbund kiállítás norvég termének egy részletét mutatja, s nekünk meg kell elégedni azzal, hogy az ajtón át bekukkanthatunk a magyarokhoz. Két képet így is azonosíthatunk: az érdekes módon velünk kiállító Pascin egy női portréját és Orbán Dezső lappangó tájképét. Jobbra ki is nagyítottam őket.

A harmadik helyre egy elsősorban aktualitása miatt fontos művet helyeztem. Tavaly nyílt száz éve Kölnben az ún. Sonderbund kiállítás, mely az expresszionizmus első nagy nemzetközi seregszemléje volt. A tárlaton szép számmal szerepeltek magyar művek is, melyek azonosításával jó pár éve foglalkozom, így a Nyolcak kiállítás katalógusában is írtam a témáról. A centenáriumot méltó módon, nagy kiállítással ünnepelte a kölni Wallraf-Richartz-Museum. Az 1912-es tárlatról, az ott kiállított művekről igen kevés fotó született, de a centenáriumi kiállítás kurátorától kaptam két magyar vonatkozású fotót is. Az egyik, meglehetősen homályos fénykép egy kis szegletét mutatja a magyar teremnek, ahol feltehetően egy eddig ismeretlen Orbán Dezső tájkép látható, a másik viszont egy jobb minőségű korabeli műtárgyfotó az egyik kiállított magyar műről, Perlrott Csaba Vilmos eddig teljesen ismeretlen tájképéről.

PLESZNIVY EDIT

1. Rippl-Rónai József: Vuillard festő arcképe, 1897 (technikára, méretre vonatkozó adat nincs) 2. Rippl-Rónai József: Thadée Natanson portréja, 1890-es évek (papír, pasztell, méretre vonatkozó adat nincs)

Rippl-Rónai József munkássága szervesen kapcsolódott a korszerű európai mozgalmakhoz – jelesül a francia Nabis művészcsoporthoz. A „magyar nabi”, „nabi hongrois”, ahogy Párizsban őt nevezték, a szó szoros értelmében együtt élt, szimbiózisban alkotott az útkereső, új formanyelv után kutató művészekkel, egyéni hangvételű műveit első kézből érkező impulzusok, naprakész festői problémák nyomán formálta.

A szakmai sikereken, az egyéni és közös kiállítások, valamint kiadványok során túl a személyes, baráti kapcsolatokról tudósítanak az őt említő francia memoár kötetek lapjai, Maillol, Bonnard, Denis, Vuillard neki írt levelei, de Rippl egykori magángyűjteménye is Nabis kötődéseinek beszédes bizonyítéka volt. A festő életművében kitüntetett helyet kaptak – ecsetje, pasztellkrétája, vagy tolla nyomán – a francia barátok vonásait őrző portrék, Bonnard, Jarry és Maillol jól ismert arcképei és ezek sorába tartozik, a művész fekete - színredukciós korszakában született lappangó Vuillard és Natanson portré is.

3. Vaszary János: Víz alatti világ, 1926-28 (o.v. kb. 120x 800 cm)

Vaszary utolsó nagy festői korszakának, az 1925 és 1939 közötti években született, oldott festői periódusának egy különleges, monumentális képe a Víz alatti világ című pannó. Vaszary egyetlen állami megbízását Klebelsberg Kunó kultuszminisztertől 1926-ban kapta a Tihanyi Élettani Intézet falképének elkészítésére. A számos olajkép és grafikai variáció nyomán formálódó végső kompozíció 1928. augusztus 5-én került átadásra, és az intézet kutatótermében került végleges elhelyezésre. „Nagy festményének uralkodó színakkordja a zöld és a rózsaszín harmóniája. A rózsaszíntől a liláig terjedő színskálában derengenek a háttér lobogó korallpálmái, s közöttük zölden álmodik nagy foltokban a tenger vize” – írta Elek Artúr Az Újság c. folyóiratban.

A hazai művészettörténet nagy vesztesége, hogy a mélytengeri világ – a leírások szerint – szürreális lényeit megjelenítő, több mint 8 méter hosszú pannónak nyoma veszett. A fellelhető adatok szerint a II. világháború alatt a képet összecsavarva a keszthelyi múzeumba szállították, majd a nyugatra menekítés szándékával bevagonírozták. Némely visszaemlékezés szerint a vagon 1945-ben bombatalálatot kapott, a mű megsemmisült. Mások ugyanakkor arról tudósítottak, hogy a művet az 1970-es években Keszthelyről Budapestre szállították a Magyar Tudományos Akadémia épületébe. A Nemzeti Galériában 2007-ben megrendezésre került Vaszary János gyűjteményes kiállítás előtt, ezen adatok alapján próbáltuk felkutatni a művet, keresésünk azonban akkor nem járt sikerrel. (Artmagazin. 2066/4 76-80 Plesznivy Edit: Vaszary János lappangó képei)

4. Ferenczy Károly: Szarvaskert/Szarvasetetés/Az állatkertben, 1893 (o.v. méretre vonatkozó adat nincs)

Ferenczy Károly müncheni alkotói korszakának egyik kiemelkedő darabja lehetett a csupán leírásból ismert Szarvaskert című nagyméretű olajkép, melynek kompozíciójáról csak a BTM – Fővárosi Képtár tulajdonában lévő tollrajz tanulmány ad némi támpontot. A müncheni Hirschgartenben festett képet a Műcsarnok 1893-94-es téli kiállításán (Sármán Ilona írása szerint a bécsi nemzetközi kiállításon) Ferenc József gyűjteménye számára megvásárolták. Ferenczy Valér apjáról, Ferenczy Károlyról szóló könyvében (Bp. Nyugat, 1934. 32.o.) arról ír, hogy később, feltehetően 1917-ben vagy 1918-ban Ferenc Ferdinánd (IV. Károly) a zágrábi tiszti kaszinónak ajándékozta a festményt. Genthon István szerint 1934-ben még ott volt a kép. A Nemzeti Galéria 2011/12-es Ferenczy Károly gyűjteményes kiállításának előkészítése során tett kísérletünk a mű felkutatására sajnos sikertelen volt.

A festményhez készült dám-suta részlet tanulmány (Szarvaskert [vázlat], o.v. 31x31, J.n.) néhány éve bukkant fel aukción (Kieselbach Galéria, 32. Aukció, 2006.10.17. 134. sz

KOLOZSVÁRY MARIANNA

A számomra fontos két, „monografikus” művésztől, Román Györgytől és Bálint Endrétől választanék három lappangó képet.

1. Román György: Ablak, 1931 (115 x 151 cm, olaj, J. n.)

Az 1931-ben készült Ablak című nagyméretű festményen Román alapélménye testesül meg, a művészetét irányító, egész életén átívelő gyerekkori élmény.

Zuglóban a Panoptikumhoz, a Rém tanyájához közel pillantja meg a fiatal Román György a gyermekeket az ablakban, és fantáziája megindul, képzelete benépesíti a szoba hátsó felét. A mit sem sejtő gyermekarcok mögött megjelenik a gonoszság, a józsefvárosi paráználkodó testek formájában, s feltűnik a bajszos gyermekrontó gonosz, minden emberi gonoszság megtestesítője. A képen színpaddá vált az ablak, melyben hűvös nyugalomban áll a két gyermek. Nem veszik észre, hogy a mocsok és a bűn már a szobájukba lopakodott. Körülöttük már ott van a paráznaság bűnös ölelése, a megelevenedésre váró „fertőző kariatidák” vészjósló mozdulatlansága és a sötétben ott mesterkedik az egész megrontó színjátékot irányító bajuszos Rém. Román siketsége ellenére mindig elsőként vette észre a gonoszságot, veleszületett humánuma mindig jelezte a rejtőzködő emberietlenséget. A kép jelentőségét tovább fokozza, hogy pontosan negyven évvel később újrafesti ezt a festészetét meghatározó képet, mert az idős Románban még mindig folyamatosan dolgozik ez az inspiráló gyermeki élmény.. A szituáció azonban elveszti konkrétságát, a gyerekek és a Rém eltűnik a képből, s az ablakban csak a bűnös testek orgiája, az emberi mocsok marad.

2. Román György: Játékmester, 1941 (100 x 70 cm, olaj, ismeretlen helyen)

Román György másik, szintén lappangó képe az 1941-ben készült Játékmester viszont nem művészetének filozófiáját, motivációját szemlélteti, hanem a gondolkozásmódját felvázoló alapmű. Nem véletlen, hogy szerepel 1944-ben az Alkotás Művészházban megrendezésre kerülő első egyéni bemutatkozásán, s Elek Artúr is megemlíti kiállítás-kritikájában. A képen a játékmester mint valami istenség mozgatja, tartja rendszerben ezt a világot, ez Román György világa. A művész mint egy donátor térdel, guggol ura előtt, s saját szimbolikájának elemei, álmainak szereplői forognak körbe-körbe az óriáskeréken. Ez a világ körforgása. Az Álom című képén a polcokon sorakoznak művészetének a „rekvizitumai”, álmainak a szereplői. Itt jönnek mennek a jók és a rosszak, a buja, pucér testek a gonoszság kerekén, legfelül a dicső huszárok, a győztes ólomkatonák rendszerben, egyensúlyban, hiszen „minket, mármint a megmentőt és a megmentetteket egymás kiegészítésére teremtett a Teremtő.” Kattogva, zenélve forog ez a világ, hol máshol, mint ahol fogant, a bérházak sötét falai között.

A kép eltűnt a háború viharában, de valószínű Román már akkor is úgy érezte, hogy ebben a képben testesült meg festészetének lényege, ezért 1946-ban jóval nagyobb méretben újra megfestette.

3. Bálint Endre: Táj, 1945 körül (olaj, vászon, ismeretlen helyen)

Ezen az 1945-ben készült fényképen Bálint Endre büszkén áll műtermében legújabb, frissen elkészült képei között. A baloldalon látható mű, Lossonczy Ibolya arcképe ma is megvan, az állványon látható tájképről azonban nem tudunk semmit. Pedig ez a czóbelosan vastag kontúrokkal megfestett tájkép stíluskeresését jelzi. Keresi a hangját, de ebben a stílusban is otthon érzi magát. „Bárcsak ne lenne ennyire ügyes” – írta Kállai Ernő. Azonban hiába nem önmaga még, hiába hiányzik a csak rá jellemző megfogalmazás, a házak dombok közti „bujkálásában” ugyanaz a játékosság, ugyanaz az otthonélmény, melegség formálódik, amely későbbi képeit annyira jellegzetessé teszi.

Bálint múltja 1945-ben megszűnt, ugyanis a háborút gyűrötten, tépetten túlélt képeit egy önmaga ellen lázadó gesztussal felgyújtotta, így kénytelen volt valami újba kezdeni, megváltoztatni addigi művészi gyakorlatát. S ennek a fejlődésnek, újrakezdésnek egyik hiányzó láncszeme ez a tájkép

VÁRKONYI GYÖRGY

Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy művek és művészek - közvéleménykutatás, szavazás vagy szerkesztői önkény alapján - történő rangsorba állításának, versenyeztetésének listázásának nem vagyok híve. Nyilvánvaló, hogy a bármikori „leg”-ek listájának összeállítása csak esetleges, ingatag, időben változó, mi több szubjektív és manipulálható értékrend alapján lehetséges. Játszani persze szabad, ha tudjuk, hogy mindez csak játék. Ezért - Molnos Péter megtisztelő felkérése nyomán - úgy megyek bele a játékba, hogy olyan műveket jelölök meg, amelyeknek hiányára egy aktuális feladat, egy recens kutatómunka hívta fel újra a figyelmet. Minthogy ez a munka, a magyar Bauhäuslerek és környezetük működésének kutatása hosszú és nagyon sok résztvevőt mozgósító feladat volt, a keresett műveket nem állíthatom be saját felfedezéseimként, csak olyanként, melyek egy-egy cikk megírása, egy-egy kiállítás elgondolása közben nekem is hiányoztak. S ha már játszunk, bevallom azt is, vannak a modern magyar művészet történetének olyan lappangó vagy elveszett darabjai, melyek számomra az alább felsoroltaknál is fontosabbak, izgatóbbak. Az ember azonban ne hivalkodjék mások favoritjaival, főleg, ha komolyan gondolja a föntebb írottakat! Az összkép így bizonyára változatosabb lesz.

1. Molnár Farkas: Szent Sebestyén, 1920-21. (olaj, vászon, ismeretlen helyen. fotó: MÉM 74.01.18)

A lappangó festményre a Molnár Farkassal, a magyar Bauhäuslerekkel, a magyar festészet árkádikus vonulatával, az 1920-21 között működött egykori Pécsi Művészkörrel foglalkozó szakirodalom régóta hivatkozik. A művészkör fiatal „expresszionistáinak” 1921. márciusi kiállításáról a pécsi aktivista folyóiratban, a Krónikában megjelent írásában Schuber Rezső a „Szent Sebestyén”-t a kiállítás egyik legszebb darabjának nevezi.

2. Molnár Farkas: Fiúakt repülőgépekkel, 1925-26 körül (festmény, ismeretlen helyen. fotó: MÉM 74.01.190)

Míg Molnár Farkasnak a Bauhausba történő beiratkozás (1921 ősze) előtti és Bauhaus-beli képzőművészeti működése feldolgozott, és jól dokumentált, s elmondható, hogy az oeuvre-szakasz eredeti műveinek száma is örvendetesen gyarapszik (az osztódással szaporodó hamisak mellett), addig az 1925-ös végleges hazatérés után is folytatódó festői tevékenységről jószerivel csak közvetett adatok, archív fotók állnak a kutatás rendelkezésére. Utóbbiak ugyancsak a néhány hete még létező Magyar Építészeti Múzeum fotótárában maradtak fenn. Az itt reprodukált festmény előkerülésének jelen sorok írója leginkább azért örülne, mert Molnár férfiaktos, repülőmodelles, „légi játékszeres” kompozíciói alakulásáról írott fejtegetéseinek olyan slusszpoénja lehetne, mint amilyen kezdőpontja az alább reprodukált gyermekkori fénykép a Molnár fivérekről.

3. Bortnyik Sándor: Festmény Molnár Farkas Delej Villa-beli lakásának falán, 1924-25 körül. fotó: MÉM 74.01.154)

A harmadikként megjelölt (de nem harmadiknak rangsorolt) festmény Bortnyik szerzősége ellenére szintén Molnár Farkashoz kapcsolódik, hiszen a fennmaradt fotók tanúsága szerint egykor az építész saját nappali-dolgozószobájának berendezéséhez tartozott a Breuer-csőbútorokkal és a Gábor Jenő tervezte párnával együtt. Az építész életében a nyilvánosság számára is olykor megnyitott lakás enteriőrjéről készült pazar fotók a művészettörténet számára is releváns baráti kapcsolatok szálait fonják össze a Pécsi Művészkörtől (Gábor Jenő), az ugyancsak pécsi Breueren át, akiről 1923-ban Molnár csodával határos módon fennmaradt portrét fest a Bauhausban (Betlheim gyűjtemény, Zágráb), akivel 1934-35-ben átmenetileg cégtársként működnek, s akinek bútorait itthon lelkesen propagálja, egészen Bortnyikig, akit ő hív 1922-ben Weimarba, s akivel barátságuk és együttműködésük 1925-ös hazatérésük után is megmarad. A falon látható festmény szintén a weimari periódus terméke, akárcsak az életmű talán legtöbbet reprodukált darabjai, az Új Ádám és az Új Éva, 1924-ből. Lappangását vagy pusztulását ugyanúgy fájlalhatjuk, mint az annak az 1924-ben készült fényképnek hátterében a falon ill. festőállványon kivehetőkét, ahol három pécsi Bauhäusler - Breuer Marcell, Forbát Alfréd és Weininger Andor - látható Bortnyik weimari műtermében. (Fotó: Stiftung Bauhaus, Dessau) Tulajdonképpen bármelyikkel beérhetnénk, hiszen hozzásegíthetnének a Bortnyik-Molnár közötti - nem pusztán feltételezhető - hatás/kölcsönhatás mechanizmusok pontosabb értékeléséhez.

Érdekes adalék, hogy bár mindeddig ezt a kérdést nem feszegettük, valójában a kép attribuciójával kapcsolatban a szakma nem jutott végleges álláspontra: Ferkai András, Molnár Farkas monográfusa Bortnyik szerzősége mellett foglalt állást, míg a Bortnyik életművét kutató Bakos Katalin szerint a festményt Molnár Farkas készítette.

MOLNOS PÉTER

1. Rippl-Rónai József: Gróf Andrássy Gyula portréja, 1897 körül (134 x 178 cm, olaj, vászon, jelezve balra lent: Rónai, ismeretlen helye)

Esőként - örökös vesszőparipám! – Rippl életnagyságú Andrássy-portéját idézném meg, annál is inkább, mert ez a kép legalább három okból közel áll a szívemhez. Egyrészt remekmű, másrészt a 20. századi magyar műgyűjtés egyik legjelentősebb és számomra különösen szimpatikus alakját ábrázolja, harmadrészt pedig a kép utolsó ismert tulajdonosa sem volt akárki. A tőketerebesi kastélyban készült festményt ugyanis Andrássy halála után az őt egész életében bálványozó nővére, Ilona kapta, aki családja legmagasabb kort megélő tagjaként – közel hatvan évnyi monarchia-béli életút és a Horthy-korszak után - még a kommunista diktatúra legkeményebb éveibe is belekóstolhatott. A festmény a negyvenes évek elején még a család Polgárdiban álló kastélyában függött, ami persze semmi jót nem ígér, hiszen az épületet a negyvenes évek végén elvették a családtól és pár röpke év alatt a földdel tették egyenlővé. Helyén – ilyen is csak a világnak e turbulens szegletén lehetséges – az ÁVH épített bútorraktárt. Ekkor már a grófnő és férje, az életét finoman szólva neje árnyékában leélő Batthyány Lajos egy földszintes melléképületben lakott, abban az egykori mosókonyhában, melyet fiúk, a festő Batthyány Gyula ajándékozott egykori titkárának és mindenesének.

A kép hatalmas méretét jól érzékelteti ez a pazar enteriőr, mely az 1911-es, Művészházban rendezett Rippl-kiállításon készült: az Andrássy-portré alatt lévő Nagy pohár című kép sem kicsi!

Hogy e tekintélyes méretű festmény sorsa mi lett, rejtély – pesszimistává tesz azonban a tudat, hogy a tulajdonos 1952-es halála után örökösét, Batthyány Gyulát az ÁVH alig egy esztendő múlva koholt vádak alapján, kémkedésért letartóztatta, s azokban az időkben, ilyen mostoha körülményektől sújtva nem sok becsülete lehetett holmi festett vásznaknak. De – mint mondani szokták és hinni is szeretném: a remény hal meg utoljára.

Az ötvenes évek végére már csak ennyi maradt az egykor Polgárdiban álló Batthyány-kastélyból - a festmény évtizedekig itt lógott.

2. Derkovits Gyula: Vendéglő kertje (Kertvendéglő), 1927 (olaj, vászon, jelezve jobbra fent: Derkovits Gyula, ismeretlen helyen)

A festmény korabeli fényképét azért is érdemes alaposan tanulmányozni, hogy figyelmeztessük magunkat a reprók korlátozott hitelességére. E fotón is jól látható, hogy a retusőr milyen drasztikusan "belenyúlt" a képbe, mielőtt a nyomdai kilsét elkészítették volna.

Erről a frappáns kompozíciójú Derkovits festményről alig tudunk valamit azon kívül, amit a festő özvegye megírt a Mi ketten lapjain: 1927-ben készült Újpesten. Tudtommal utoljára 1934 októberében, az Ernst Múzeumban tűnt fel a több mint 150 művet felvonultató hagyatéki kiállításon: 600 pengőért kínálták a nem túl lelkes közönségnek. Érdekes adalék: ez a kép is azon művek sorában szerepelt, melyeket a legendás Hunyadi téri lakás gaz háziura 1931 augusztusában, a Derkovits letartóztatásával járó kilakoltatás során lefoglaltatott. A 15 festmény és 47 darab rézkarc Derkovits haláláig, sőt egészen a hagyatéki kiállításig banki zár alatt volt, s csak maga Ernst Lajos váltotta ki a főművek sorát közvetlenül a tárlat megnyitása előtt. A tartozás amúgy 600 pengő volt, vagyis egyetlen kép árából rendezni lehetett volna.

3. Csontváry Kosztka Tivadar: Egy est Kairóban (?), 1904 (?) (olaj, vászon, jelezve nincs)

No, hát ez az a kép, amit – talán komolytalannak, pláne tudománytalannak hangzik - de egyszerűen látnom kell. Nincs mese, ennek hazatérését ki fogom várni, annak ellenére, hogy túl sok reményre egyelőre nincs okom: a kép ugyanis feltehetően a magyar festészet legnagyobb temetőjében pihen. A felszabadító szovjet csapatok vitték magukkal Budapest ostroma után, tengernyi egyéb kinccsel együtt, mintegy kárpótlásként. Persze e lépésüket morális szempontból felettébb bajos indokolni, hiszen a rablott holmi döntő részét a nácik által gettóba vagy haláltáborokba küldött zsidók vagyona tette ki. E Csontváry kép éppenséggel a zseniális Neményi Bertalan lenyűgöző kollekcióját gazdagította.

Az irodaszerek árusításából tisztes vagyont gyarapító úriember a korabeli Magyarországon fehér hollónak számított: lakásában megfért egymás mellett a francia Toulouse-Lautrec, Puvis de Chavannes és Bonnard, a német Liebermann, Grosz és Dix, az osztrák Kokoschka, Klimt és Schiele. Széles érdeklődése szó szerint nem ismert határokat. A magyarok közül is tekintélyt parancsoló együttest válogatott össze, melyek közül – a léptékek és az ízlés érzékeltetése végett – elég csupán Szinyei, Mednyánszky, Egry, Berény, Uitz és Gulácsy nevét említeni, s azt a páratlan Csontváry-válogatást, mely ma már minden szempontból hihetetlennek tűnik. Hangya szorgalommal összesen tizenöt elsőrangú darabot szedett össze a harmincas években, ami bőven több, mint a komplett életmű egy tizede. Ez a teljesítmény egyike a magyar gyűjtéstörténet legnagyobb bravúrjainak.

No de vissza a lappangó kedvenchez! Úgy hiszem, nem kell sok fantázia hozzá, hogy a rossz fekete-fehér repróból is lássuk: csodálatos lehet. Színeiben, varázsos fényhatásaiban, az éjszaka sötétjében ragyogó villanyfényeivel az 1904-es Sétakocsikázást idézheti, de izgalmasabb, zavarbaejtőbb, lököttebb. Az üvegkupolás zenepavilon ufóként ragyog a sötét éjszakában, alatta zenekar, nagydobbal, karmesterrel, még a rézfúvósok is kivehetők a jobboldalon. Nem folytatom, csak a kép alsó szélén álló kisgyerek alakját emelném ki, no meg tőle balra az elvágott figurák talányos sorát: mi folyik ott?!

Ez a kép azért is izgat különösen, mert egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy helyes címen tartjuk nyilván, s hogy tudjuk-e egyáltalán, mit ábrázol. Lehel Ferenc nyomán már több mint nyolc évtizede viseli a Kairói est, vagy az Egy est Kairóban címet, de nekem van egy gyanúm, hogy a festmény fő motívuma nem Egyiptom fővárosához, hanem Castellammare di Stabiahoz köthető. A Nápoly környéki városka tengerparti útján, a Corso Garibaldin mai is áll az a zenekari pavilon, a Cassa Armonica, melynek villanyfénytől ragyogó üvegkupolája megragadhatta Csontváryt. Tudjuk, hogy ez az 1900 körül készült épület két másik művén is feltűnik, s a korabeli képeslapok sem mondanak ellent ennek a meghatározásnak. Persze egyelőre ez csak egy ötlet, s ha valaki küld nekem egy korabeli kairói fényképet egy hasonló – egyébként Itália szerte népszerű - épületről akkor örömmel meghátrálok.

A Castellammárét ábrázoló festmény centrumában, a sárga épület előtt áll a zenepavilon, a Cassa Armonica, mely talán a "kairói" képen is feltűnik.