1. 1919. március 22. - június.

„A magántulajdonosok és jogi személyek birtokában lévő muzeális becsű műkincsek köztulajdonba vétele.”

Eltulajdonított műtárgyak száma:

• több mint 1500 darab festmény
• több mint 2000 darab fayence- és porcelántárgy
• több száz darab ötvöstárgy.

Értékük: 3-5 milliárd euró.

A 20. századi magyar történelem legnagyobb hazai műtárgyrablása igazi határeset: az 1919-es Tanácsköztársaság unikális akciója, a műtárgyak köztulajdonba vétele ha innen nézzük egyszerű, állami eszközökkel végrehajtott rablássorozat, ha onnan, a társadalmi igazság helyreállítása. Én maradnék az előbbinél, még akkor is, ha – mint látni fogjuk – végrehajtói szinte egytől egyig remek muzeológusok és jóakaratú állampolgárok voltak, végeredménye pedig nem kevesebb, mint a műtárgyanyag történelmi léptékű megmentése a vidéki kastélyokat és városi palotákat kifosztó csőcselék pusztításától.

1919. március 22-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján a Forradalmi Kormányzótanács határozatot hozott a magánkézben lévő műkincsek összeírásáról és köztulajdonba vételéről. A tempó, mellyel e feladatot végrehajtották, mai ésszel szinte felfoghatatlanul gyors volt. A két főszereplő, Pogány Kálmán és Antal Frigyes művészettörténészek már pár héttel korábban, a Károlyi-kormány fennállásának utolsó idejében előkészítette az akciót, így részletes listákkal – a jelentős budapesti műgyűjtemények alapos lajstromaival - érkeztek a forradalom első éjjelén a kormányzótanács főhadiszállására. Lukács Györgytől hamarjában megkapták kinevezésüket és írásos felhatalmazásukat, majd néhány megbízható muzeológust – Wilde Jánost, Kenczler Hugót, Takács Zoltánt és Hoffmann Editet - maguk mellé rendelve hajnalban bútorszállító kocsikra pattantak, s a hírhedt Fabik-különítmény fegyveres tagjaival kiegészülve megkezdték a gyűjtemények zárolását és begyűjtését. A Szépművészeti Múzeum kiváló szakembereiből verbuvált alkalmi kommandó először Hatvany Ferencnél tett látogatást, majd Herzog Mór Lipóthoz, Nemes Marcellhez és Andrássy Gyulához csengettek be. A megdöbbent tulajdonosok „odaadták a drága holmit, mert érte mentek a jó matrózok” – írta leplezetlen kárörömmel a Vörös Újság tudósítója, majd elégedetten tette hozzá: „A kormányzótanács egy rendelete elég volt ahhoz, hogy a műkincsek évszázados rabságuktól megszabaduljanak és a Nemes-féle spekulánsok hiéna-kezei közül kikerüljenek.”

Fent: Kun Béla és társai a Köztulajdonba vett műkincsek első kiállításának megnyitóján, a Műcsarnok lépcsőjén. Alatta: A kiállítás első terme Greco műveivel. (Révész és Bíró felvételei - MNM TF)

A történetet nem habozom tovább, bár élvezettel tenném, elég csupán a végeredményre egy futó pillantást vetni: a sajátos gyűjtőmunka grandiózus voltára ez is fényesen rávilágít. A mintegy 157 magán- és egyházi kollekció zárolása és begyűjtése után június 15-én, Lukács György beszédével a Műcsarnokban megnyílt A köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása. A több mint hétszáz műtárgyat - festményeket, rajzokat, kisplasztikákat és falikárpitokat – felvonultató bemutató minden idők legjelentősebb magyarországi kiállítása volt, s talán nem vagyunk túl fellengzősek, ha nemzetközi szinten is páratlannak nevezzük. A nagy nevek közül szinte senki sem hiányzott: többek között 2 Tintoretto, 9 Greco, 4 Goya, 6 Constable, 8 Corot, 5 Manet, 10 Courbet, 6 Renoir, 3 Cézanne, 3 Gauguin és egy Van Gogh lógott a falakon, no meg persze a teljes magyar festészet tokkal vonóval, ráadásul szinte kizárólag főművekkel reprezentálva. 20 Munkácsy, 19 Szinyei, 11 Mészöly, 15 Paál, 16 Ferenczy és 28 Rippl – a felsorolás itt tényleg felesleges és felettébb hézagos. A katalógusból az is kiderül, hogy még ez a lefegyverző válogatás is csupán a jéghegy csúcsát, a begyűjtött műtárgyanyag krémjét jelentette: mintegy 1000 festmény pihent még a raktárakban, míg a keleti szőnyegek, régi fegyverek, ezüstneműk, porcelánok és egyéb iparművészeti remekek egetverő számát megsaccolni sem lehet.

Pogány Kálmán és társai Gróf Andrássy Gyula büszkeségét, az akkor és még évtizedekig sajátkezű Rembrandtnak, ma már csak másolatnak tartott Önarcképet éppúgy begyűjtötték, mint a Nemes Marcelltől Herzog báróhoz került Grecókat, és a korábban szintén a Herzog-kollekciót gazdagító Goya-képeket: a balra lent látható Farsangi mulatságot és az Ivókat. (Révész és Bíró felvételei - MNM TF)

A tárlat, mely eredetileg egy sorozat első állomása lett volna, óriási siker volt, ám érthető okokból idő előtt bezárt. Bár Lukács György emlékei szerint a nyár folyamán Kun Bélában komolyan felmerült, hogy a Műcsarnokban felhalmozott anyagot nyugati műkereskedőknek eladják, mégis  a Tanácsköztársaság bukása után minden magángyűjtő visszakapta szeretett tárgyait. Szinte csoda, de igaz: az egész hercehurca csupán egyetlen kép eltűnésével járt. Brodszky Sándor apró festményét a Műcsarnok faláról egy mohó látogató emelte el.

Jellemző adalék, hogy a műtárgyak köztulajdonba vételét kormánybiztosi rangban levezénylő Pogány Kálmán annak köszönheti börtönbüntetésének feltűnő rövidségét, hogy a kifosztott magángyűjtők petíciót küldtek a bíróságra, melyben a jeles műtörténész mielőbbi kiengedését kérték. Jól ismerték, sőt becsülték ugyanis a fiatal muzeológust, tudták, hogy az ominózus akció nélkül pazar kollekciójuk nem élhette volna át a drámai napokat vérveszteség nélkül. S a paradoxon még fokozható. Pogány, miután menesztették imádott munkahelyéről, a Szépművészeti Múzeumból, évtizedekig abból élt, hogy magángyűjtők, többek között Kohner Adolf és Hatvany Ferenc kollekcióját kutatta és katalogizálta – tőlük vitte el anno szinte a legkapitálisabb válogatásokat. Ilyen ez a világ mifelénk: se fehér, sem fekete.

Balra: Gróf Andrássy Gyula igazolása arról, hogy a gyűjtemény zárolása és elszállítása során egyetlen képe sem veszett el. Jobbra: Műgyűjtők - többek között Kohner Adolf, Léderer Sándor, Wolfner Gyula és Perlmutter Alfréd - nyilatkozata, melyben Pogány Kálmán szabadlábra helyezését kérelmezik. (Szépművészeti Múzeum Irattára)

2. 1944–1947.

A zsidó tulajdonban lévő műtárgyak zárolása és lefoglalása, valamint a nyugatra illetve a Szovjetunióba hurcolt hadizsákmány elszállítása.

A szovjet katonaság által elrabolt műtárgyak száma: kb. 400 000 darab.

A nyugatra vitt, s jelentős részben visszakerült műtárgyak száma: 20-30 000 darab.

Összérték: több, mint 10 milliárd euró

(Az első két becslés a téma szakértőjétől, Mravik Lászlótól származik: Hányszor megmentve? Hadifogságban lévő kulturális örökségünkről. In.: Új művészet 10. és 11. száma. A szerző e cikkében természetesen felhívta a figyelmet a becslésben rejlő, kiküszöbölhetetlen bizonytalanságokra.)

Az 1944 és 45 folyamán megmozgatott műtárgyanyag nagysága és értéke még az 1919-ben lefoglaltnál is nagyobb, de ami az igazán szomorú, hogy ebben az esetben a történet nem végződött happyenddel, sőt.

Bár évtizedekig élt a mesterségesen fenntartott vélekedés, miszerint a II. világháború során a német hadsereg illetve az SS speciális alakulatai rabolták el Budapestről a magángyűjtemények műkincseit, ma már köztudott, hogy a magyar történelem legnagyobb műtárgyrablását döntő részben a felszabadító szovjet csapatok követték el. A történet – ahogy Mravik László lebilincselő tanulmányaiból kibontakozik – több, mint tanulságos: egyszerre mélységesen szomorú és végtelenül dühítő.

A Vörös Hadsereg harcoló alakulatai mögött egy jól válogatott szakértői team is felvonult Budapest ostromára. Kész listával érkeztek, melyet többek között a bizánci művészetről írt kötete révén minden magyar művészettörténész által jól ismert Lazarev professzor állított össze. A katalógus útmutatóul szolgált: mely csemegéket kell az elfoglalt országok közgyűjteményeiből kiemelni a tervbe vett, új Sztálin Múzeum grandiózus feltöltése céljából. Ebben a listában persze csak és kizárólag csúcsdarabok sorjáztak Konstantinos Monomakhos koronájáról kezdve Giorgione Férfiképmásáig, ám – hogy úgy mondjam – evés közben jön meg az étvágy. Egy speciális különítmény, az un. Gazdasági Tiszti Bizottság árgus szemekkel fürkészte a magánosok műtárgyainak lehetséges felbukkanási helyeit is. Sajnos nem voltak nehéz helyzetben, hisz a remekművek zöme ekkor már összegyűjtve és ládázva, banki trezorokban illetve a Szépművészeti Múzeum raktáraiban várta a „felszabadítók” telhetetlen és meglehetősen enyves kezeit. A tulajdonosok egy jelentős része ugyanis 1942 őszétől, mikor Budapest bombázása égető valósággá vált, képeiket, szobraikat, ezüst- és aranytárgyaikat, keleti szőnyegeiket és egyéb értékes holmijukat zárletétként a négy nagy pesti bank valamelyikének széfjeiben helyezte el. A pénzintézetek páncéltermein kívül a Szépművészeti Múzeum biztosnak látszó pincéje vált igen hamar a jeles műgyűjtemények joggal féltett darabjainak legnagyobb raktárává. Az anyag krémje tehát 1944 elején már együtt volt, mikor április 16-án életbe lépett az 1600/1944-es miniszterelnöki rendelet, vagyis a zsidó vagyonok bejelentési kötelezettsége. Májusban Csánky Dénes, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának vezetésével felállt a „Kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére”. Ez az obskúrus, sokszor gyomorforgató feljelentőlevelek által induló művelet néha csak a tárgyak helyszíni lajstromozását és felcímkézését jelentette, legtöbbször azonban végül az elszállításhoz vezetett.

1944 tavaszán elrendelték a "Zsidók ingóságainak leltározásá"-t. Jobbra: Tamás Henrik, a kor egyik legjelentősebb műkereskedője és gyűjtője - az 1600/1944. M. E. rendelet utasítására - április 19-én kelt levelében közli a Szépművészeti Múzeummal, hogy "zsidónak tekintendő személy". (A levél lelőhelye: Szépművészeti Múzeum Irattára)

Egy, a rengeteg arcpirító cikkből, melynek egyik fényképén láthatjuk, amint a Herzog-gyűjtemény Grecói előkerülnek a budafoki pincében elrejtett ládáikból. A Cserny Éva által jegyzett írásból képet kaphatunk a Hein Péter vezette politikai rendőrség műtárgyakkal kapcsolatos ténykedéséről: „Most megmentették mindezeket a magyar közösségnek és megmentik még a többit is, ami még mindig a föld alatt van, vagy esetleg zsidóbérenc keresztényeknél rejtőzik és mindaz a felmérhetetlen, örökértékű, csodálatos közkincs, amelyet eddig csak a zsidók élveztek, a Szépművészeti Múzeumban mindnyájunk büszkesége és gyönyörűsége lesz.”

A zsidó tuljadonban lévő festménye hátoldalára ilyen raglap került a zárolás során.

A bankokban és a Szépművészeti Múzeum raktáraiban őrzött anyag fellett a tulajdonosok elvesztettek minden kontrollt: ha nem lett volna súlyosabb gondjuk, vagyis életük, családtagjaik, szeretteik sorsa feletti aggodalom, csak imádkozhattak volna azért, hogy egyszer még viszontláthassák kedvenceiket. Erre mindazoknak, akik túlélték a holokauszt leírhatatlan borzalmát, még esélyük is lett volna, hiszen mind Csánky, mind a bankok a tulajdonosok nevei alatt tartották számon a letéteket, így a háború befejeződésekor nem lett volna nehéz feladat az égbe kiáltó jogtiprás orvoslása. Ám jött a Vörös Hadsereg, s az átmenet közel két esztendeje alatt, 1945 és 1947 között, alaposan kipucolta a trezorokat, hadizsákmányként hurcolva el mindazt, amit talált: valutát, aranyat, festményt, szobrot és minden nemű értéktárgyat. A dolog kétszeresen is nonszensz, sőt bicskanyitogató módon arcátlan: egyrészt a hasonló zabrálást az 1907-es - Oroszország által is aláírt - hágai egyezmény IV. passzusa határozottan tiltja, másrészt e kifosztott banki zárletétek tulajdonosai legalább 90 %-ban zsidók, tehát a fasiszta rendszere legnagyobb kárvallottai voltak. Ezen túl természetesen a felszabadító csapatok nem kímélték az útjukba eső kastélyokat sem, melyek arisztokrata tulajdonosaik közül nem egy már korábban bujkálni kényszerült a németek, majd a nyilasok elől: hamar felismerték ugyanis Hitler ország- és világveszejtő voltát, s ezért nem restelltek tenni is ellene. Egy szó mint száz: a szovjet zabra leginkább azokat sújtotta, akik ezt a legkevésbé „érdemelték” meg. A világ sokat változott azóta, de e tekintetben Oroszország azóta is hajlíthatatlan: egy két unikális kivételtől eltekintve nem adja vissza, sőt sok esetben rejtegeti a jogtalanul bitorolt holmit. Persze szerény eredmények már vannak, így a Magyarországról elhurcolt műremekek egy kisebb, 151 darabból álló kontingense a Nyizsnyij Novgorod-i Állami Művészeti Múzeum raktáraiból már ismertté vált, sőt, példás alapossággal feldolgozásra került.

Egy kis válogatás a Nyizsnyij Novgorodban vagy éppen a moszkvai Puskin Múzeum állandó kiállításán pihenő, Magyarországról elvitt anyagból: Tintoretto Velencei nemes képmása az egykori Hatvany-gyűjteményből, egy Greco Herzogtól, Hendrick Cornelisz van der Vliet egy pazar templombelsője Gárdonyi Pál kollekciójából, Renoir 1866-os nőalakja szintén Herzogtól elorozva, az egyik legbájosabb Corot-portré, az Álmodozó Marietta Hatvanytól és egy Degas fürdőző újra csak az egykori Herzog-gyűjteményből.

Az 1947. januári filmhiradó részlete a nyugatról visszaérkező műtárgyak kicsomagolásáról tudósít. A Csánky Dénes múzeumigazgató vezetésével összecsomagolt műtárgyanyag végül szinte sértetlenül visszajutott Magyarországra, így a Szépművészeti Múzeum állománya is jórészt megúszta a II. világháború pusztítását.

Kipakolják a nyugatról visszatért festményeket a Szépművészeti Múzeum lépcsője előtt, 1946. december. MTI

(A téma iránt mélyebben is érdeklődőknek az Artmagazin alábbi cikkét, no meg a folytatását, és persze ezt is nagyon ajánlom.)

3. 1983. november 5.

Rablás a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Az ellopott 7 festmény:

• Raffaello Santi: Esterházy Madonna, 1508 körül
• Raffaello Santi: Ifjú képmása (Pietro Bembo), 1505 körül
• Giorgione köre: Önarckép
• Tintoretto (Jacopo Robusti): Női képmás, 1548–1555
• Tintoretto (Jacopo Robusti): Férfiképmás, 1547 körül
• Giovanni Battista Tiepolo: A Szeplőtelen Szűz és hat szent, 1738 körül
• Giovanni Battista Tiepolo: Pihenő Szent Család, 1750 körül

Az ellopott képek mai értéke: kb. 200–230 millió euró

A 20. század legnagyobb port kavart magyarországi műtárgyrablása egy olasz-magyar bűnbanda nevéhez fűződik: Ivano Scianti, Graziano Iori, Giordano Incerti és Carmine Palmelse, valamint Raffai József és Kovács Gusztáv tevékenyen részt vett a bűntényben, míg egy fiatal lány, Jónás Katalin segítette őket. A két magyar férfi november 5-én éjjel, a tatarozás miatt megépített állványzaton, az ablaküveget kivágva jutott az épületbe, kihasználva, hogy a riasztóberendezés a hónap elején elromlott, javítására pedig közel egy héten át nem jutott idő. A Raffaello- és a Settecento-kabinet falairól leemelték a képeket és ahogy jöttek, gond nélkül távoztak. A tettesek elővigyázatlanságára jellemző, hogy ujjlenyomataik mellett rengeteg egyéb nyomot is hagytak a helyszínen: egy különleges csavarhúzót, egy olasz feliratú műanyagzsákot és egy piros-fehér-zöld fonallal átszőtt kötelet.

Az imádott Raffaello művei már a 17. századtól kezdve alig cseréltek gazdát: uralkodók, császárok és királyok versengtek az egyes képekért. 2009-ben 29,3 millió fontért adták el egy rajzát a Chriesties-nél - elképzelhető, mennyit érhet a Szépművészeti Múzeum két, 1983-ban ellopott remekműve: az Ifjú képmása és az Esterházy Madonna.

E két remek Tiepoloból jól látható, hogy a rablás megrendelőinek ízlése nem korlátozódott a nyugodt, rajzos, elbájoló római reneszánszra: kedvelték a mozgalmasabb barokk jeleneteket is.

Szépek ezek a reneszánsz portrék, da talán a kis méretük is szerepet játszott a kiválasztásukban.

A hatalmas erőkkel meginduló nyomozás nagy lendületet kapott, mikor – a betörés után öt nappal – Százhalombattánál egy, a Dunából kivezető, a hőerőműhöz tartozó csatorna nyílásánál kihalásztak egy ugyanolyan zsákot, amilyet a tett helyszínén találtak. A zsákban az ellopott képek vakkeretei pihentek. December elején elkapták a tettesek segítőjét, a korábban eltűnése miatt keresett Jónás Katalint, akit hatodikán már meg is gyanúsítottak a képlopási üggyel kapcsolatban. Az események innen felgyorsultak: a hónap közepére már a két magyar férfi is horogra akadt, sőt, ami talán még fontosabb, Törökbálinton, elásva, egy közértes zacskóban megtalálták Raffaello Ifjú képmását, mely biztosítékul szolgált volna arra, hogy a többi képpel meglépő olasz bűnözők visszajöjjenek és kifizessék a magyar társaiknak kialkudott 10-10 000 dollárt. Hamar lakat alá kerültek a képeket egy Fiat és egy Lada csomagtartójában Görögországba csempésző olasz férfiúk is, s fény derült az állítólagos, de tudtommal soha el nem ítélt megrendelőkre: Efthimiosz Moszkoklaidesz milliárdos étolajgyáros és testvére azzal védekeztek, hogy soha életükben nem is hallottak Raffaellóról.

Valahol itt pihent a bőrönd, mely a hat képet, köztük a két Raffaellot rejtette.

A képekre végül 1984. január 20-án találtak rá a görögországi Aigionban, a Panagia Tripiti kolostor kertjében. Némi üröm az örömben, hogy a bőröndben meglelt képek nem úszták meg sértetlenül a kalandot: az Esterházy Madonna nyárfa táblája kettéhasadt, s a többi kép is megrongálódott, így az egyébként régóta esedékes restaurátori munkákat hamarjában elvégezték.

Balra fent - a megérkezés és a kicsomagolás pillanatfelvételei mellett - Garas Klára vizsgálja a megkerült Raffaellot, lent a magyar elkövetők a bíróság előtt. Fotó: MTI, E. Várkonyi Péter

Nem csak azért, mert a rablás legfőbb kulturtörténeti hozadéka, de ettől függetlenül is remek: Markos-Nádas jelenete a teremőrrel.

4. 1993. december 12.

A budapesti Országos Zsidó Múzeum állandó kiállításának kirablása.

Az ellopott tárgyak: a teljes tárlat, kb. 250 darab 17., 18. és 19. századi arany és ezüst kegytárgy. Érték: kb. 10–15 milliárd forint.

A Dohány utcai zsinagógában kialakított múzeum kipakolása kísértetiesen hasonlított a Szépművészetiben tíz évvel korábban lezajlott rabláshoz. A tolvajok itt is a hónapok óta elhúzódó felújítás miatt kialakított állványzaton jutottak az épületbe. Diszkrét takarásban mászhattak fel és le, hiszen az állványokon zöld műanyagháló feszült, eltakarva a vizsla szemek elől mindent, ami mögötte zajlik. Nem is jött ez rosszul, hiszen a múzeum mellett, a Síp utcában foglalt helyet a VI.-VII. kerületi rendőrörs, ráadásul a zsinagóga előtt éjjel-nappal rendőrjárőr posztol. Szombat este lévén azonban nyugalom honolt, a nyolc napos zsidó ünnep, a sabbat is ideális körülményeket ígért a rablóknak. A riasztó légvezetékét egyszerűen elvágták, így akár komótos nyugalommal is megtölthették a nem csekély, mintegy 250 műtárgy befogadására alkalmas, nyilván igen nagy és nem kevés számú bőröndjeiket.

A Zsidó Múzeum kifosztott kiállítóterme.

Ha minden a rend szerint halad, napokig nem is veszik észre a történteket, ám egy dolgozó – teljesen véletlenül – vasárnap délután bekukkantott a kiállítótérbe, ahol az összes vitrin üresen állt. A kiérkező rendőrök számtalan ujjlenyomatot találtak, s a nyomozás eredményeként 1994 júliusában az eltűnt tárgyak közel 90 százalékát megtalálták Romániában.

Tórakorona és rimonpár a Zsidó Múzeum gyűjteményéből - kb. 10 bőröndnyi hasonló ötvösremekkel léptek meg a betörők.

5. 1999. nyara

Betörés Aba-Novák Judithoz, Aba-Novák Vilmos lányához. Az ellopott művek:

• Szőnyi István: Anya és gyermeke, 1930 körül
• Aba-Novák Vilmos: Barettes önarckép, 1920
• Aba-Novák Vilmos: Kató, 1925 körül
• Aba-Novák Vilmos: Kubikusok, 1926 körül
• Aba-Novák Vilmos: Női arckép, 1925 körül
• Aba-Novák Vilmos: Római önarckép pipával és festőállvánnyal, 1930
• Borbereki Kovács Zoltán: Aba-Novák Vilmos portréja, 1934
• Gótikus faszobor.

A művek mai értéke: kb. 40-60 millió forint

A kirabolt áldozat szülei Aba-Novák két festményén: balra az 1925 körüli Kató, jobbra az öt évvel korábban készült Barettes önarckép.

Ez az apró Szőnyi-tanulmány különösen kedves volt Aba-Novák Juditnak, hiszen festője személyesen neki dedikálta. Jobbra az igali korszakot reprezentáló Kubikusok.

A Gábor Áron és a Torockó utca sarkán álló pasaréti épületbe a teraszról jutottak be és az ajtón át távoztak, kihasználva a házigazda távollétét. A rendőrség tehetetlennek bizonyult: azon kívül, hogy a számukra átadott, fényképes műtárgyleíró-kartonokat elvesztették, semmilyen eredményt nem értek el. A képek – melyek közül mind a Barettes, mind a Római önarckép igazi főmű – ma is, több mint 15 éve lappanganak.

Egy női portré és a római korszak legszebb Önarcképe - ahogy a többi ellopott kép, ezek sem bukkantak elő.

A képek mellett a plasztikát sem vetették meg a jó erőben lévő tolvajok: ráadásként Borbereki Kovács Zoltán remek és igen súlyos Aba-Novák portréját is magukkal vitték.

6. 2001. október–2002. január 15.

A bajai Türr István Múzeum raktárának megdézsmálása. Néhány 18. századi, egyházi vonatkozású tárgy mellett az alábbi festményeket lopták el:

• Czóbel Béla: Gyermektanulmány, 1928 körül
• Szőnyi István: Fekvő Vénusz, 1927
• Jobbágyi Gaiger Miklós: Fürdéshez készen
• Markó Ernő: Tájkép
• Kádár Béla: Akt házakkal, 1920-as évek
• Istókovits Kálmán: Szüret, 1930-as évek

Az ellopott képek mai értéke: kb. 10–13 millió forint

A Türr István Múzeumból ellopott képek legtöbbje idővel megkerült, de Czóbel Gyermektanulmányát tíz év elmúltával is keresik.

A bajai múzeum egyik frissen felvett munkatársa járt rá a raktári anyagra 2001 őszétől néhány hónapig. A lebukás után szinte azonnal megkerült néhány festmény, többek között Szőnyi lepedő méretű fekvő aktja, míg néhány mű 2006-ban tűnt fel különböző budapesti árverőházak kínálatában. Ezek később visszakerültek a bajai múzeum jogos tulajdonába, ám Czóbel, Markó és Jobbágyi Gaiger alkotásai még lappanganak.

7. 2002. július 1.

A budapesti Kiscelli Múzeum kirablása. Az ellopott festmények:

• Czóbel Béla: Szakácsnő, 1930
• Czóbel Béla: Lila csendélet, 1930-as évek
• Márffy Ödön: Vacsorázó társaság, 1930
• Szobotka Imre: Piac, 1925 körül

A képek mai értéke: kb. 50-80 millió forint

Az ellopott Czóbel-képek egykor a Fruchter-gyűjtemény ékességei voltak.

Az elkövetők – egy hajléktalan és egy alpinista képesítésű tetőfedő – 2002. július elsején a főkapu lakatját elvágva jutottak be a múzeum épületébe. Egyikük kötél segítségével bemászott az első emeleti ablakon, majd a négy képet ledobta az udvaron várakozó társának. Bár a riasztó jelzésére a biztonsági őrök pár percen belül a helyszínre értek, a festményeket a banda harmadik – a közelben autóval várakozó – tagja el tudta vinni. Az egyik menekülő tolvaj az ablakból kiugorva megsérült, s így rövidesen elfogták. A nyomozást követően mind a társai, mind pedig a képek – 2003. február 17.-én, egy budapesti lakásból – sértetlenül előkerültek.

Márffy és Szobotka képe is korábban Fruchter Lajos Tigris utcai villáját díszítette.

8. 2002. december 18. és 28. között

A Knoll-gyűjtemény kifosztása.

Ezüsttárgyak mellett 32 darab festmény, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Czóbel Béla, Egry József, Gadányi Jenő, Kádár Béla, Kondor Béla, Márffy Ödön, Mészöly Géza, Perlrott Csaba, Sikuta Gusztáv, Vajda Lajos és Vörös Géza alkotásai tűntek el, köztük az alábbi művek:

• Czóbel Béla: Nő zongoránál
• Johann Hugó: Erdőben pihenő nő
• Kondor Béla: A mű-tücsök felbocsátása, 1958
• Vajda Lajos: Fekete önarckép, 1935 körül

Az elvitt festmények összértéke: kb. 500–600 millió forint.

Két igazi csemege: Vajda Önarcképe és Kondor talán legszerethetőbb alkotása: A mű-tücsök felbocsátása. Utóbbi előkerült, előbbi még mindig körözési listán van.

Az 1960-as évektől gyűjtő Knoll József professzorhoz akkor törtek be, mikor feleségével külföldön tartózkodott. December 28-án érkezett a bejárónő telefonja, hogy a lakásban üres falak fogadták, ráadásul az ezüstneműnek és a porcelánoknak is lába kelt. Sőt: a rablók megtalálták Knoll úr munkahelyi kulcsait is, látogatást tettek irodájában és kifosztották az ott lévő páncélszekrényt is.

A képek egy része azóta megkerült, ám például Vajda Lajos Fekete önarcképe azóta is lappang.

9. 2011. február 9 – február 15.

A Magyar Nemzeti Galéria két középkori kőfaragványának ellopása. A műtárgyak összértéke: kb. 6 millió forint.

A jáki templomról származó, 1220 körül készült, sárkányfigurás vállpárkánytöredék és az indadíszes kőlemez eltulajdonítása nem a pénzben kifejezhető érték miatt került e tekintélyes rablások sorába, hanem annak jelzéseként, hogy megfelelő elszánással és az őrzők lankadt figyelme mellett gyakorlatilag minden ellopható. A befalazott kampókkal és csavarokkal rögzített, összesen kb. 20 kiló súlyú műtárgyak egy fegyveres őrséggel ellátott és bekamerázott kiállítótérből tűntek el 2011 februárjában, a Nemzeti Galéria Középkori Kőtárából.

Ilyet is lopnak - ráadásul a Magyar Nemzeti Galériából.

10. 2012. március 15.

Egy budapesti műgyűjtő otthonából négy festményt raboltak el. Az ellopott képek:

• Csontváry Kosztka Tivadar: A szerelmesek találkozása, 1902 körül
• Szinyei Merse Pál: Vadregényes táj, 1916
• Mednyánszky László: Holdsütés
• Mednyánszky László: Csavargó

A képek összértéke: kb. 320–350 millió forint

A két nagyágyú az idén március 15-én ellopott anyagban:  Csontváry több mint 100 éves lappangás után, 2006-ban felbukkant festménye, valamint Szinyei késői remekműve.

Az Orom utcai házból ellopott két Mednyánszky-festmény.

Minden idők legdrágábban elárverezett magyar festményét, Csontváry A szerelmesek találkozása című munkáját, valamint Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László alkotásait az első kerületi Orom utca egyik házából lopták el. A nyomozás jelenleg is folyik, így annak sikeres voltában reménykedve erről az ügyről további részletek nem közölhetők.

2012. április 28-án, 20 óra 25 perckor jött a hír, hogy egy budapesti lakásban a rendőrség megtalálta az elrabolt Csontváry-képet. A fenti, szubjektív Top 10-ből tehát már csupán három olyan eset maradt, ahol az ellopott festmények még nem kerültek elő. Reméljük, hamarosan ezek az ügyek is megoldódnak.