Egy hasonló tárgyú írásomban már kitértem arra az izgalmas tényre, hogy a két világháború között a magyar filmekben feltűnően gyakran tűntek fel kortárs festmények a jelenetek hátteréül szolgáló enteriőrökben. Ez elsősorban a jelen és a közelmúlt ismeretében válik igazán érdekessé, ugyanis erre elvétve sem találunk példát a mögöttünk hagyott néhány évtizedben. Az ok kettős lehet: egyrészt akkoriban működött egy kölcsönösen kifizetődő összefogás a filmes és színházi világ, valamint a festők és szobrászok között, másrészt anno a polgárság lakáskultúrájában sokkal nagyobb szerepet játszott a műtárgy, mint manapság. Így ha a jelenet egy tehetősebb pesti polgár lakásában játszódott, már csak a hiteles környezet megteremtésének kedvéért is felkerültek a falra a kor divatos festményei.

Régóta figyelem ezeket a filmeket, hiszen néhány fennmaradt enteriőrfotó mellett ezek adják szinte az egyetlen lehetőséget arra, hogy a műveket korabeli, autentikus környezetükben tanulmányozhassuk. Ráadásul gyakran sosem látott, csupán katalógusok címeiről ismert alkotásokat fedezhetünk fel a képernyőn, vagy elveszett, évtizedek óta lappangó festmények dokumentálásában, pontosabb datálásában lehet segítségünkre a képvadászat e sajátos válfaja.

A múltkori írásomban két filmet, az 1937-es Urilány szobát keres és az 1943-ban forgatott Kalotaszegi Madonna című mozit mutattam be ebből a szempontból: akkor Vörös Géza, Kádár Béla, Aba-Novák Vilmos illetve Batthyány Gyula alkotásait fedezhettük fel Kabos Gyula és kollégái mögött. Most a Lovagias ügy kerül terítékre, melynek díszlettervezője ugyanaz a Pán József, aki az Urilány szobát keres-ben is jól látható igyekezettel teremtett lehetőséget a kortárs festők promotálására. Ebben az amúgy rendkívül szórakoztató filmben művészettörténeti szempontból csupán egyetlen jelenet fontos a számunkra: az 54. percben a két főszereplő (persze ha valaki Kabos Gyula mellett egyáltalán lehetett valaha főszereplő), Ráday Imre és Perczel Zita angoltanítás ürügyén meglátogat egy kiállítást. Íme az izgalamasabb képkockák:

A kiállítási jelenet ezzel a képpel indul. A kamera alulról felfelé haladva végigsvenkel a festményen, így én is csak több részletből tudtam – úgy ahogy – összeilleszteni a teljes képet. A szerző és a mű címének azonosítása finoman szólva nem ment könnyen. Elsőre, a festmény stílusa alapján Duray Tibor jutott eszembe. Mivel azonban a szignó jól láthatóan három tagból áll, így a szintén Aba-Novák magániskolájában dolgozó  Borbereki Kovács Zoltánra gondoltam. De ez a tipp is mellé ment. A megoldást annak köszönhetem, hogy a kezembe került a Nemzeti Szalon évente megrendezett Tavaszi Szalon című kiállítássorozatának 1935-ös katalógusa, ahol szokás szerint a frissen porondra lépő fiatal művészek mutatták be képeiket. Itt akadt meg a szemem a 102-es tételszámon: "Hármat húszért". Ez a kifejezés a piacok kedvelt mondata volt az alkalmi árusok körében, "Egyet tízért, hármat húszért" – valahogy így szólt a gyümölcsöt árulók bevett szolgenje. A cím mellett Marosán Gyula neve állt, aki ekkori stílusa alapján tökéletes lehetőségnek tűnt. Ő is Aba-Novák tanítvány volt, s ahogy Durayt, őt is igencsak elbűvölte Derkovits témavilága és festői stílusa, amit az akkoriban rendezett emlékkiállításon alaposan tanulmányozhatott is. Volt azonban egy probléma: a név. Szerencse, hogy bár a katalógusban az alkotó Marosán Gyulaként szerepelt, jól tudtam, hogy ezekben az években még gyakran Marosi Marosánként szignálta műveit. A probléma tehát megoldódott! Persze ez nem segít azon, hogy a festmény lappang, ami annál is szomorúbb, mert remekműnek tűnik, amiért anno Marosán el is nyerte a Szinyei Társaság fiataloknak járó díját.

A következő snitt talán még meglepőbb volt, bár ez könnyű prédának bizonyult.

A megfejtés testhezálló:

Aba-Novák Vilmos Körmenet című képe 1930-ban készült, igazi főmű, furcsának is tűnt elsőre, hogy mit keres a rendkívül tehetséges, de mégiscsak pályakezdő Marosán festményével egy kiállításon. De még nem tartunk e rejtély megoldásánál.

És még egy Aba-Novák, ez ráadásul egy lappangó Önarckép, amiről csak egy nyolcvan éves fekete-fehér fotó maradt fenn!

És előjött a rendkívül sokoldalú Borbereki Kovács Zoltán,  igaz, hogy még nem egy képpel, hanem egy szoborral, ráadásul a frenetikus Aba-Novák portréval. Mellette pedig néhány festmény, melyek közül szégyen szemre egyelőre egyet sem tudok azonosítani. Ha valakinek van tippje, szívesen venném, ha elküldené.

És sajnos ez a helyzet a többi részlettel is:

A jobb szélső portré talán egy Borbereki-festmény, de mérget nem vennék rá.

Ennyi bizonytalanság után is kénytelen voltam felvetni a kérdést, hogy a stáb vajon melyik kiállításon forgatott. Magától értetődőnek tűnt a híres Aba-Novák Körmenet nyilvános bemutatóin végigmenni, és kiválasztani azt, amelyik a film forgatásával azonos időben volt nyitva. Szerencsére a festmény már volt a kezemben, hátoldalát is lefotóztam, így az ott látható cédulák segítettek a kép történetének rekonstruálásában.

A jobb alsó etikett Aba-Novák szokásos képcédulája, mely általában azon festményeinek hátoldalán szerepel, amelyeket egykor külföldön rendezett kiállításokra küldött el. Ezt igazolják az 1935-ös pittsburghi Carnegie Institute-ban rendezett nemzetközi tárlat raglapjai, ahol a kép "A procession of the Miners", vagyis A bányászok körmenete címmel szerepelt. A katalógus reprodukálta is a festményt. Balra fent látható az a sajnos elég kevés információt hordozó cédula, ami esetünkben nagy reményekre ad okot. Az 1937-es évszám ugyanis tökéletesen stimmel a film bemutatásának idejével. Átnézve a korabeli budapesti kiállítóhelyek katalógusait, az a meglepő helyzet adódott, hogy sem a Nemzeti Szalon, sem az Ernst Múzeum, de még a Tamás Galéria vagy a Frankel Szalon sem jöhet szóba. A cédula azonban ismerősnek tűnt és meg is találtam egy Kontuly festmény hátoldaláról készült fényképemen.

Erről a festményről szerencsére köztudott volt, hogy bemutatták az 1937-es bécsi magyar kiállításon, melynek katalógusában valóban megtalálhatjuk Aba-Novák Körmenetét is. A gond azonban az, hogy bár Marosántól is szerepelt a tárlaton egy kép, de az "sajnos" nem a Hármat húszért, hanem a Nyitott ajtó című festmény. Ráadásul a korabeli sajtókritikákat olvasva az is kiderül, hogy a kiállítás csak márciusban nyílt meg Bécsben. A helyszín nem lett volna kizáró ok, de az időzítés annál inkább. Az újságokcikkek alapján ugyanis az is egyértelmű, hogy a Lovagias ügy már februárban a mozikba került, s bár a harmincas évek iparszerűen dolgozó magyar filmgyártása legendásan gyorsan dolgozott, efféle bravúrra még Kabosék sem voltak képesek.

A látszólag meglepő konklúzió az, hogy a kiállítási jelenetet stúdióban vették fel, a falakon látható képek, valamint a posztamenseken feltűnő szobrok feltehetően csak a forgatás idejére, a díszlettervező, Pán József munkájának köszönhetően "találkoztak" egymással és a film szereplőivel.