Bár az Aranykorok romjain című kötetben röviden megemlékeztem már a 20. századi magyar műgyűjtés egyik legizgalmasabb alakjáról, a zseniális budapesti ügyvédről, Neményi Bertalanról, most mégis „kénytelen” vagyok néhány mondat erejéig újra felidézni az alakját. A visszatérés apropója egy rendkívül tanulságos együttműködés, amely az elmúlt néhány hónapban köztem és a kiváló kutató, Juhász Sándor között kialakult. A szabadúszó újságíróként dolgozó Juhász pár esztendővel ezelőtt, outsiderként tűnt fel a művészettörténészek között, s azóta több remek tanulmányt is publikált a magyar gyűjtéstörténet néhány kiváló, de méltatlanul elfeledett alakjáról. A közelmúltban Neményi történetére vetette rá magát: elszántságát és alaposságát ismerve biztos vagyok benne, hogy a készülő, remélem minél előbb megjelenő tanulmánya végre az őt megillető mélységben fogja bemutatni e titokzatos, rendkívüli művészi ízléssel megáldott úriembert. Mindez persze nem lett volna elég ahhoz, hogy megszülessen ez a rövid írás. Kellett ehhez egy nagy, sőt az én szememben korszakosnak tűnő felfedezés, mellyel Juhász egy csapásra a Csontváry-kutatók nem túl népes táborába is feliratkozott. E történet csattanója tehát elsősorban az ő érdeme, még akkor is, ha együttműködésünk közben én is igyekeztem „felzárkózni” mögé.

A csodagyerekként induló Neményi Bertalan 1914-ben a Tolnai Világlapja című újság fényképén és 1931-ben Gedő Lipót karikatúráján, amely a Magyar műgyűjtők és bibliofilek című albumban jelent meg (utóbbiért köszönet Zsákovits Ferencnek)

Neményi a rejtőzködő gyűjtők típusát testesítette meg: míg élt, cikkek nem születtek róla, s kiváló kollekciója paradox módon csak felbomlása után vált szélesebb körben ismertté. Ez a kétes, kérész életű ismertség a magyar gyűjtéstörténet legsötétebb epizódjához kötődik. A II. világháború után a szovjet csapatok speciális különítményei tengernyi műtárgyat vittek magukkal Magyarországról: zömében azokat a műalkotásokat, amelyeket a tulajdonosok a négy budapesti nagy bank bombabiztosnak tartott trezorjaiban helyeztek el. Ekkor tűnt el a magyar műgyűjtéstörténet egyik legmodernebb karakterű kollekciója, a titokzatos sorsú Neményi Bertalan lenyűgöző válogatása. A gazdag zsidó családból származó, Fiuméban gyerekeskedő, majd Pesten jogi diplomát szerző Neményi szinte csodagyerek hírében állott: korkedvezménnyel, 15 évesen érettségizett, s azonnal felvették a jogi egyetemre. Az angolul, olaszul, németül és franciául egyaránt kiválóan beszélő fiatalember már az 1910-es évek elején hírnevet szerzett közgazdasági és szociológiai tárgyú publikációival, majd ügyvédi irodát alapított, később pedig az Egyesült Izzó egyik igazgatójaként a kiválóan prosperáló vállalat jogi osztályát vezette. Műgyűjtőként mindig igyekezett a háttérben maradni: jellemző módon a róla szóló első komolyabb cikk csupán közvetlenül a halála után, 1947 decemberében jelent meg. A Népszava írásából megtudhatjuk, hogy a szenvedélyes kép- és könyvgyűjtő „rengeteget utazott külföldön és üzleti útjairól értékes képekkel tért haza”. Neményi a német megszállást követő napokban a Hitelbank széfjében helyezte el képgyűjteményének, valamint legendás könyvtárának legértékesebb darabjait, ám az ostrom után széfje üresen tátongott. A hatalmas veszteség felett érzett fájdalmat és dühöt csupán az enyhítette, hogy a kollekció egy részét Neményi nem a bankban, hanem ismerőseinél helyezte el, s ezek zömmel átvészelték a tragikus hónapok turbulens eseményeit. A Népszava újságírója Rippl-Rónai, Csontváry és Gulácsy néhány festményéről tett említést a szerencsésen megmaradt művek sorában, amelyek közül jó párat a gyűjtő 1947-es, végzetes kimenetelű amerikai útja előtt eladott. „A magyar mesterek műveiből vásárolt Balogh páter is” -- olvashatjuk a lap hasábjain az egyáltalán nem meglepő információt: a kétes hírnévnek örvendő, a papi hivatást politikusi karrierre cserélő Balogh István az átmenet zavaros éveiben mindenhol megfordult, ahol értékes festményeket lehetett venni kiszolgáltatott helyzetű – börtön, kitelepítés vagy emigrálás előtt álló – tulajdonosoktól.

Neményi kollekciójáról – a harmincas évek kiállítási katalógusain túl – a gyűjtőnek a háború során eltűnt műtárgyak felkutatásán dolgozó két állami hivatalhoz, az Elhagyott javak és a Veszélyeztetett műgyűjtemények kormánybiztosaihoz benyújtott listáiból, továbbá a Szépművészeti Múzeum igazgatójának küldött leveléből kaphatunk képet. Az utóbbi, 1945. március 19-én kelt, s a múzeum irattárában található dokumentumból megtudhatjuk, hogy a légi veszély miatt a Magyar Általános Hitelbankban őrzött kollekció 13 faládában, „szakszerűen csomagolva” került elhelyezésre, ahonnan az orosz katonai hatóságok által „a bankletétekre általában vonatkozó generális intézkedés keretében elszállítatott és őrizet alá vétetett” – Neményi, jogász lévén, igazán finoman öntötte szavakba az állami szinten végrehajtott szovjet rablást. A gyűjtő ekkor még abban reménykedett, hogy a Szépművészeti Múzeum igazgatójának módja lesz lépéseket tenni a műtárgyak visszaszerzésére, így igyekezett őt minden hasznos információval ellátni. „Gyűjteményemnek – olvashatjuk a levélben – az elszállított tételek tömegéből való könnyebb kikeresése céljából megemlítem, hogy az egyes ládák a fenti sorszámokat tartalmazó ragcédulákon kívül ecsettel rámázolt I–XIII. sorszámokkal vannak feltűnően megjelölve és emlékezetem szerint (mely azonban téves is lehet) ezen felül N. B. vagy Dr. N. B. kezdőbetűkkel is. Az I-es számú láda feltűnően nagy méretű olyannyira, hogy a Bankban nyert értesülésem szerint nem is a többi ládával egyidejűleg, hanem később szállíttatott el s így esetleg a többitől elkülönítve lesz fellelhető.” Neményi a múzeum ügyvezető igazgatója, Oroszlán Zoltán felé irányuló kérést azzal az ígérettel nyomatékosította, hogy a letétek visszaszerzése esetén a kollekció három, tetszőlegesen kiválasztott darabját a Szépművészeti Múzeumnak fogja adományozni.

A Magyar Általános Hitelbank ebben a levélben értesítette az Elhurcolt művészeti alkotások ügyeinek kormánybiztosát, Jeszenszky Sándort arról, hogy a bankban őrzött valamennyi széfrekeszt az orosz tiszti gazdasági bizottság "erőművi úton felnyitotta és annak tartalmát elszállította" (Magyar Nemzeti Levéltár)

A Hitelbank ilyen formanyomtatványon értesítette Neményi Bertalant is, hogy az általa bérelt széfrekeszekből az orosz tiszti gazdasági bizottság a műtárgyakat elszállította (magántulajdon)

A szép elgondolásából azonban nem lett semmi. Bár több esetről is tudunk, mikor a hasonló módon kirabolt gyűjtők egy-egy kevésbé elvhű, viszont az anyagi javak iránt nyitottabb orosz tiszt közbenjárásával vissza tudták szerezni gyűjteményeik – sajnos az egészhez képes csupán mikroszkopikusnak nevezhető – morzsáit, a kiváló ízlésű ügyvéd esetében ez a próbálkozás nagy valószínűséggel hamvába halt. A kollekciót a tervezett, de végül sosem megnyíló Sztálin Múzeumhoz műtárgyakat gyűjtő orosz Gazdasági tiszti bizottság a Hágai egyezménynek tudatosan fittyet hányva, egyfajta háborús jóvátételként magához szólította, s minden bizonnyal azóta is bitorolja. A művek jelenlegi őrzési helyéről szinte semmit sem tudunk, pedig jelentős részben nem holmi helyi értékű, magyar vonatkozású apróságokról van szó: többek között Manet, Munch, Utrillo, Schiele, Toulouse-Lautrec, Chagall, Kandinszkij, Modigliani, Kokoschka, Klimt, Otto Dix és Paul Klee munkái fémjelzik e modern szemléletű válogatást. Míg a nemzetközi nagyságokat zömmel grafikák képviselték, addig a kollekció magyar részében néhány rajz mellett inkább jelentős olajképek, nemegyszer igazi főművek sorjáztak. Ferenczy Károlytól öt festmény és jó pár rajz, Rippl-Rónaitól 25 mű, Derkovits Gyulától négy jelentős festmény, Gulácsytól 14, Csontvárytól pedig – nem tévedés – összesen 13 alkotás, vagyis az egész életmű több mint egy tizede szerepel a Neményi által összeírt műtárgylistán. Mindezek tudatában könnyen elképzelhető, micsoda lenyűgöző kép fogadhatta a látogatót egykor az ügyvéd Vörösmarty utca 45. szám alatti, második emeleti lakásán. Bár e virtuális látogatás során döntően csupán a képzeletünkre hagyatkozhatunk, ám fennmaradt egy apró fénykép, mely némileg segít felidézni e nagyszerű miliőt: éppen ez a fotó sarkalt arra, hogy ezt tanulmányt megírjam. A története ugyanis rendkívül tanulságos, nem pusztán Neményi kollekciójának, de a művészettörténeti kutatás módszerének tekintetében is. A Veszélyeztetett műgyűjtemények kormánybiztosságának iratanyagában fennmaradt és a Nemzeti Levéltárban őrzött felvétel korábban is ismert volt: Mravik László publikálta először grandiózus, a II. világháború következtében Magyarországról elhurcolt műalkotásokat feldolgozó, 1999-ben megjelent kötetében, a Sacco di Budapest-ben.

A Sacco di Budapest című kötetben publikált fénykép Neményi gyűjteményének részletéről

A kódex méretű kiadvány 396. oldalán közölt, szemcsés, életlen és sötétre exponált fotó egy képekkel teli szobasarkot ábrázol, ahol – a képaláírás tanúsága szerint – Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József és Gulácsy Lajos alkotásai sejlenek fel. A két utóbbi művész képei között, a fotó középen egy igazi kuriózum látható: Szinyei 1878-as Balerináját még Malonyay Dezső író és műkritikus kapta a festőtől, míg alatta Rippl Párizsi színésznő című képe tűnik fel, melyet szintén egy nagyon előkelő kollekcióból, a sajtómágnás Miklós Andor hagyatékából szerezte 1933-ban az akkoriban egyre bátrabb ízléssel és fokozódó étvággyal vásárló Neményi Bertalan. A képek érdekessége, hogy mindkettő elkerülte a nagy szovjet süllyesztőt: Szinyei atipikus festménye 1990-ben szlovák magángyűjteményben bukkant fel, míg a Párizsi színésznőt 1972-ben a Magyar Nemzeti Galéria leltározta be: hogy miként és milyen alapon, azt egyelőre jótékony homály fedi.

Rippl-Rónai és Szinyei egy-egy festménye a Neményi kollekció azonosítható darabjai közül, melyek elkerülték az orosz végzetet

Ennyi volt, amit a rossz minőségű fénykép alapján mondani lehetett, és én pár héttel ezelőttig meg voltam győződve arról, hogy a kalandos sorsú felvétel nem is rejt több titkot.

A magyar gyűjtéstörténetet feldolgozó újabb kötetem előkészítő kutatásai miatt az elmúlt hónapokban végigrágtam magam az említett kormánybiztosságok, valamint a Kultuszminisztérium egyes ügyosztályainak iratanyagán. Nem volt egyszerű, de megérte: 1945 és a körülötte lévő évek turbulens történelmi szituációja soha nem látott mennyiségű hivatalos iratot „produkált”, melynek egy jelentős része a 20. századi magyar gyűjtéstörténet alig belátható gazdagságú forrásanyagaként használható. Ennek átfésülése közben került a szemem elé Neményi Vörösmarty utcai lakásának részlete az apró, rosszul komponált fotó képében. Örültem neki, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a felfedezésnek, hiszen a felvétel ismert volt a „Sacco”-ból, a szakma már alaposan tanulmányozhatta, újabb információkat nem várhattunk tőle. És ez volt a nagy tévedés. Örök tanulság, hogy mindent látni kell a maga valójában. Az ominózus fénykép ugyanis sokkal jobb minőségű, mint a róla készült, az 1999-es kötetben közölt reprodukció, és ez a tény ebben az esetben döntőnek bizonyult. A levéltárban megtalált fotót még aznap elküldtem e-mailben a tanulmány elején említett kutatónak, Juhász Sándornak, aki pár nappal korábban már maga is rábukkant erre a Veszélyeztetett műgyűjtemények kormánybiztosságának iratai között, de nem tudta lefényképezni az apró papírképet.

A levéltárban talált fénykép, melyet egykor minden bizonnyal Neményi Bertalan küldött az Elhurcolt művészeti alkotások ügyeinek kormánybiztosának

Sándortól még aznap este levelet kaptam az alábbi szöveggel:

„Péter,

Az enteriőr fotó jobb oldalán picit bepillanthatunk a másik szobába. A lámpa takarásában mintha Csontváry Füstölgő Etnája lenne a falon. A kép kilátszó jobb sarka alapján gondolom. Felette lévő képen egy lovas van az előtérben … másik Csontváry? Persze, könnyen lehet, hogy azt látom, amit szeretnék. Szerinted?

Üdv

Sándor”

És igen, ez volna az általam beharangozott, nagy felfedezés, mellyel Juhász Sándor a Csontváry-kutatás terén is maradandó értéket tett le az asztalra. Már a Füstölgő Etna „kiszúrása” is elismerésre méltó, de ezt a kompozíciót egy korábbi reprodukcióról már ismertük, így a megtalálás öröme „pusztán” annak szól, hogy végre egykori otthonában is megpillanthatjuk a 70 éve lappangó műalkotást. A felette látható kompozíciót azonban mindeddig soha nem láthattuk, egy cím és egy méret jelezte csak a létezését. Hiszen a fotón felsejlő oszlopsor alapján e tekintélyes méretű festmény nem lehet más, mint a soha nem reprodukált, csupán egyetlen egyszer, a Fränkel Szalon 1936-os kiállításán bemutatott Jupiter temploma Baalbekben című kép. A Kis Baalbek-ként is emlegetett, 60 x 171 cm nagyságú műről korábban csupán annyit tudtunk, hogy Gerlóczy Gedeon gyűjteményéből, közvetve tehát Csontváry hagyatékából került a tárlatra, s minden bizonnyal itt szerezte meg az egyébként ez alkalommal alaposan kiköltekező, legalább hét Csontváry-festményt megvásárló Neményi.

Jobbra, az ajtónyílásban alul a Füstölgő Etna, felette pedig a mindeddig csupán címről ismert Kis Baalbek

Csontváry Koszta Tivadar: Füstölgő Etna. A ma is lappangó, valószínűleg Oroszországban őrzött festményt Neményi a Frankel Szalon 1936-os kiállításán vette, ahová Gerlóczy Gedeon gyűjteményéből került.

A Baalbek részlete a négy oszlopos rommal, mely a lappangó festményen is feltűnik, csak más szögből ábrázolva

A nagy felfedezésen való lelkesedés hatására én is alaposabban megvizsgáltam a fényképet és sikerült is beazonosítani egy újabb festményt. A jobb oldali ajtókeret felett lógó, négyzetes formátumú kompozíció Nagy Balogh János Műterem című alkotása, amely érdekes módon szintén elkerülte a szovjet elhurcolást és röviddel 1945 után Bedő Rudolf pazar kollekciójában bukkant fel újra. Hogy miként került oda? Egy újabb homályos részlet Neményi Bertalan egykori gyűjteményének krimibe kívánkozó történetében, amely még tisztázásra vár. De ha így haladunk, idővel mindenre fény derül.

Az enteriőrfotó részlete és a beazonosított Nagy Balogh János festmény, mely bár a gyűjtő tájékoztatás szerint a Hitelbank trezorjába, majd az oroszok kezébe került, rejtélyes módon később Bedő Rudolf gyűjteményében tűnt fel