Nem gondolom, hogy a Magazin ideális hely volna a kiállításajánló műfajának, de most, a müncheni Kunsthalle szeptember 16-ig nyitva tartó tárlatával kivételt teszek. Két fontos okom is van erre: egyrészt Hammershøi régóta az egyik kedvenc festőm, miközben meglepve látom, hogy a nemzetközi porondon lassan múzeumi és aukciós sztárrá emelkedő, századfordulós dán alkotó itthon szinte teljesen ismeretlen.

A június 15-től szeptember 16-ig nyitva tartó kiállítás korábban Koppenhágában került bemutatásra. Hammershoi enteriőrjeinek hangulata - mely mint látható, tagadhatatlanul emlékeztet Vermeer vagy Caspar David Friedrich egy-egy alkotásáéra - csendes melankóliájukkal finoman kiemelik a nézőt a mindennapok vizuális "hangzavarából".

A derengő fénypászmákkal szabdalt, puritán szobabelsőket, csendesen merengő figurákat festő, nézőit leginkább éteri tisztaságú komponálási módjával és varázsos hangulataival lenyűgöző Hammershøi már röviddel halála után megihlette a dán némafilm legnagyobb hatású alakját, Carl Theodor Dreyert, de közel száz év elmúltával is ámulatba ejti a vizualitás kortárs nagymestereit. 96-ban Michael Palin, a Monty Pythonból ismert angol komikus próbálta megfejteni e hűvös és halkszavú festői világ titkát a BBC dokumentumfilmjében, a közelmúltban pedig nem más, mint Karl Lagerfeld kattant rá a Hammreshoi-képekből áradó elegáns csendre: a Chanel 2009 tavaszi-nyári kampányára az ő modorában készített fotósorozatot.

A jó érzékkel kiválasztott, tipikus New England-i ház kulisszái között az amerikai modell, Heidi Mount profin hozta a Hammershøi-képeken feltűnő feleség, Ida szerepét, ráadásul ő a néző felé is fordulhatott, míg – a rossz nyelvek szerint - a szegény dán nem véletlenül ábrázolta nejét szinte kivétel nélkül háttal. Persze ez csak rosszindulatú pletyka, annyi azonban bizonyos: Lagerfeld gesztusánál jobb reklámot egy hétpróbás művészeti menedzser sem találhatott volna ki. A hatás nem is váratott sokat magára: az árak gyorsan emelkedtek, s idén nyáron megszületett az az eredmény, mely túllépte a bulvársajtó csak dollármilliók felett aktiválódó ingerküszöbét is. A szalagcímek – utalva a dán művész puritán, halkszavú stílusára - „Csendes viharról” szóltak, miután a Sotheby's június 11-én a félmilliós becsérték helyett háromszoros áron, 1,5 milló fontért adta el az Ida levelet olvas című, 1899-es festményt, mely jutalékkal együtt testvérek között is több mint 600 millió forintot jelent. Az árrobbanás mértékére jellemző, hogy ugyanez a mű 1990-ben - szintén a Sotheby's londoni aukcióján - el sem érve a limit alsó határértékét, alig 150 ezer fontért talált vevőre.

A június 13-i árverés öt Hammershoi-képéért összesen 4,3 millió fontot fizettek ki. Közülük a legszebb, az Ida levelet olvas című alkotás másfél milliót ért a névtelen vevőnek.

És most a második apropó, mely számunkra talán még izgalmasabb. Alig hihető, de egy, a fentihez hasonló méretű és kvalitású Hammershøi-festmény egykor magyar magángyűjteményben volt. Nem is akárhol: az egyik legjobb ízlésű, a magyar múzeumügyért legtöbbet tevő mecénásnál, Majovszky Pálnál. A tehetős felvidéki családból érkező, jelentős vagyont öröklő fiatalember már 1894-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium művészeti osztályának előadója lett, ahol megérdemelt előmenetel végén, 1914-től lemondásáig, három éven át osztályvezetőként dolgozott. Hivatalnokként is csodákra volt képes, de halhatatlanná mégis gyűjtőként vált: nem csupán azzal, hogy számos nagy európai múzeum hasonló karakterű kollekcióját is lefőző, modern szellemű, elsősorban a francia és az angol művészetre koncentráló rajzanyagot válogatott össze, de mindezt megfejelte azzal az önzetlen gesztussal, hogy élete gyümölcsét egy szerény, s alig pár hónapig élvezett életjáradék fejében 1935-ben a Szépművészeti Múzeumnak adományozta. Annak az intézménynek, melynek hozzá hasonló kvalitású igazgatóját, Petrovics Eleket húsz évvel korábban éppen ő szemelte ki e kulcsfontosságú posztra. Mit mondjak: nem csak a képekhez, de az emberekhez is páratlan szimata volt.

Majovszky a rejtőzködő gyűjtők táborához tartozott. Egyetlen fényképét ismerem, pedig a 20. század első három évtizedében - minisztériumi tisztviselőként, gyűjtőként, mecénásként és folyóirat szerkesztőként - mindenhol ott volt, ahol tenni lehetett a magyar képzőművészetért. Felesége, gyermeke nem volt, így Petrovics Elekhez, a Szépművészeti Múzeum igazgatójához hasonlóan, egész életét a művészetnek szentelhette.

Kevesen tudják, hogy Majovszky nem csak grafikát, de festményeket is gyűjtött, s ráadásul nem is akármilyeneket. Zömük nem került közgyűjteménybe, hanem az örökösöknél landolt, akik – nem révén egyenesági leszármazottak - érzelmileg nem kötődtek a tárgyakhoz, s így az Ernst Múzeum aukcióján tették pénzzé mindazt, ami egykor a gyűjtő Apponyi téri lakását díszítette. A Szépművészeti Múzeum Irattárában őrzött, 1936. áprilisában kelt hagyatéki iratok 33 darab festményt és egy Meunier-szobrot sorolnak fel, melyből a Múzeum hat művet – többek között két Rippl-pasztellt és egy Fényes Adolf olajképet – választott ki magának. A maradékot az örökösök kérésére 1936. október 19-én az Ernst Múzeumba szállították, ahol november utolsó és december első napjaiban el is árverezték őket.

Két pazar Ferenczy-kép a kollekcióból. A bal oldali, Séta című munka viszonylag korán, még a tízes évek folyamán elkerült Majovszkytól ,a Hazatérés viszont 1910-től haláláig a gyűjtő birtokában volt.

És itt jön Hammershøi: a művész egyetlen, magyarországi magángyűjteményben megfordult festménye az említett iratokban, s az aukció katalógusában is feltűnik, előbbiben „Interieur”, utóbbiban „Interieur olvasó nővel” címmel. Szerencsére a katalógus a 50 x 45 centiméteres, olaj-vászon technikával készült mű reprodukcióját is hozza, így ma azt is tudjuk, hogy – Majovszky ízléséhez méltóan – az életmű legjobb periódusából származó, kiemelkedő darabról van szó. A kép 400 pengős indulóára jóval alatta maradt a szintén a hagyatékból érkező Ferenczy-kép 900-as, vagy a Fényes Adolf festmény 800-as induló árának.

Fent az Ernst Lajos által aláírt, ma a Szépművészeti Múzeum Irattárában őrzött átvételi elismervény látható, ahol a lista 14. pontján tűnik fel Hammershoi festménye. Lent az aukciós katalógus belső címoldala és a képre vonatkozó lap.

Vilhelm Hammershoi: Enteriőr olvasó nővel, 1898 körül (magántulajdon)

A Majovszky-féle festmény sajnos nincs ott a müncheni tárlaton, de a téma egy közeli variációja igen. A kép a stockholmi Nemzeti Múzeumból érkezett.

A licit végeredményéről sajnos nem tudok, mint ahogy a Hammershøi enteriőr további sorsa is homályba vész. Legközelebb szinte pontosan fél évszázaddal később, 1986 októberében tűnt fel a Sotheby's New York-i aukcióján, ahol az árverőház információja szerint egy keleti parti gyűjtő vásárolta meg. Az új tulajdonos 2004-ben szintén a Sotheby's-t kérte fel az értékesítésre, s az október 26-i aukción - az egykor Majovszky Apponyi téri házát díszítő festmény - 280 ezer dolláros árat ért el. A sztori tehát tipikus: a magyar gyűjtéstörténet egykori fényét csak a szétgurult, távoli földrészeken ünnepelt ékkövek messziről derengő ragyogása idézi meg.

És a ráadás - előre is bocsánat érte. Az alábbi képet évekkel ezelőtt vettem az Ecseri piacon: már akkor is "magyar Hammershoi"-nak hívtam. Tudom-tudom, de én szeretem, s mit tegyek, ha nem tellik egy igazira.

Borszéky János: "Ég a rántás"