A cím kicsit sem túlzás: az Ernst Múzeumban, 1934 februárjának végén megrendezett háromnapos aukció a 20. század legjelentősebb magyarországi árverése volt. A gazdasági világválság és egy szerencsétlen valutaspekuláció miatt szinte teljesen tönkrement egykori krőzus, az ipari, mezőgazdasági és banki érdekeltségei révén alig másfél évtizeddel korábban még Budapest egyik leggazdagabb polgárának számító Kohner Adolf a hitelezők nyomására városi palotája és földbirtokainak jelentős része mellett kénytelen volt műgyűjteményét is pénzzé tenni: az ő parádés kollekciója került ekkor kalapács alá. Az a gyűjtemény, mely a századfordulót követő évek során élte virágkorát, s mely közel harminc éven át a fényűző, nem egyszer Bartók Bélát vagy éppen Puccinit is vendégül látó Damjanich utcai Kohner-házat európai léptékben is híressé tette. A több mint két méter magas, számos nyelvet beszélő és kiválóan hegedülő, gáláns múzeumi ajándékairól is nevezetes nagypolgár vállalkozói karrierje és gyűjtői pályája az asszimilálódó fővárosi zsidóság történetének legfényesebb lapjaira kívánkozik, de e mostani írás nem a lenyűgöző ütemű felemelkedésnek, inkább az elmúlás legfájdalmasabb epizódjának állít emléket. Mivel az aukció lefolyásáról több remek cikk is megjelent a korabeli sajtóban, így izgalamasabbnak tűnt, hogy a hagyományos gyűjtéstörténeti áttekintés helyett egy szemtanú közvetlen benyomásait tárjam az olvasók elé. Következzen hát Pásztor Ádám három írása a Pesti Napló hasábjairól, melyeket az általam gyűjtött és válogatott képanyag, s a melléjük tűzdelt  kommentárok színesítenek.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Kohner már 1930-körül, aukción kívül elkezdte eladogatni gyűjteményének kapitális darabjait, melyekért - minden bizonnyal - már évek óta versengtek a párizsi műkereskedők. Cézanne Feketeórás csendéletét Rosenberg közvetítésével értékesítette, mely végül - néhány kanyar után - Philip Niarchos gyűjteményébe került. Jellemző, hogy a többi bemutatott festmény, Van Gogh, Gauguin és Daumier egykor a Damjanich utcai palotát díszítő alkotásai idővel egyaránt Amerikába kerültek.

Az aukció jelentőségére jellemző, hogy a Pesti Napló Képes Melléklete egy egész oldalt szánt a kiállításon készített fényképek közlésére.

100 000 pengőnél többet jövedelmezett a Kohner-aukció első napja

Courbet 9400 pengővel az élen
Pásztor Ádám
Pesti Napló, 1934. február 27. kedd. 9. oldal.

Hétfőn délután egynegyed öt órakor az Ernst-múzeum nagy árverési termébe Steiner árverésvezető segédeivel bevonult, megállott a pódiumon és így szólt:

- Szíveskedjenek helyet foglalni, kezdődik az aukció.

A terem nyüzsgése megszűnt, az első sorokban a kiválasztottak elfoglalták névre szóló helyüket, ott voltak a nagy bankvezérek, iparmágnások, nagyvállalkozók, textilesek, szóval azok, akiknek ma is telik művészetre, akik a szépség sportjáért szálltak versenybe, hogy ki ad többet, ki menti meg a maga számára a híres Kohner-gyűjtemény egy-egy nevezetes darabját.

A hátunk mögött egy nagyiparos így sóhajtott fel.

- Hiába, úgy érzem magam, mintha temetésen volnék... Egy nagy műbarát most temeti élete egyetlen, igazi örömét, a szépségeket, melyeket egy munkás életen át összegyűjtött.

De a szentimentális sóhaj elveszett az árverezők sokadalmában, mert a műbarátok kis csapatát elnyomta a műkereskedők rideg, a képeket számokban mérlegelő többsége, akik már megbízásokat hoztak magukkal és kíváncsiak voltak, hogy miképpen alakulnak az árak. Az ilyen aukcióknak megvan az a fontos hatása, hogy meghatározza a képek értékét és befolyásolja az egész piacot.

Két párizsi, egypár bécsi és néhány német műkereskedő is megjelent az aukción, amelynek kezdete előtt alkalmunk volt az egyik franciával (budapesti születésű) beszélni.

- Magasaknak tartom a limiteket, - mondta – Párizsban ugyanezeket a mestereket olcsóbban lehet elérni … Félek, az aukció nem lesz sikeres.

Mekkora csalódás!

Az első kép ugyan igazolni látszott a párizsi véleményt, mert egy szép Bastien-Lepage 150 pengővel a 2500 limiten alul maradt, de ennek az volt az oka, hogy a terem még nem telt meg és az árverés izgalmas levegője nem ülte még meg az agyakat, az idegeket. Az első negyedóra ilyen bizonytalan hangulatban telt el, egy pompás Bonnard is 200 pengővel kevesebbet ért el, mint a 3000 pengős limit, de utána már zsúfolásig megteltek a széksorok, pótszékekről kellett gondoskodni és a terem részint árverési csarnokká, részint zsúrrá alakult át.

A 19. század végén hihetetlenül népszerű, festők generációit megihlető, de ma már kicsit unalmasnak tűnő Bastien-Lepage egyetlen művel képviseltette magát a kollekcióban. Kohner a századfordulót követő években, a bécsi Galerie Arnot-ban vásárolta a Halottak napja című, 1878-ban készült képet, mely a 2500 pengős limit miatt ezen az árverésen nem talált gazdára. Végül 1935-ben a Művészeti Múzeumok Baráti Köre vásárolta meg Kohnertől és adta örök letétbe a Szépművészeti Múzeumnak.

A hölgyek (és milyen szép asszonyok és lányok!) az alkalomhoz illőn, fekete ruhában, kis fehér dísszel mosolyogtak helyükön és fogadták a bókokat, mialatt a City urai műértő arccal adták a megbízásokat a műkereskedőknek, akik helyettük licitáltak.

A hangulat akkor ért tetőpontjára, amikor megjelent Weiss Fülöp is és Chorin Ferenc mellé ülve várta, míg sor kerül arra a képre, amelyet már napokkal ezelőtt kinézett magának.

Ez a két úriember, a balra látható Chorin Ferenc és a jobb oldalon, Hatvany Ferenc festményén feszítő Weiss Fülöp - ha kicsit megeröltetik magukat -  megvehették volna az árverés teljes anyagát. Chorin - befizetett adója alapján - 1935-ben 386 ezer pengővel a második helyet foglalta el a legnagyobb jövedelemmel rendelkező magyarok listáján, de Weiss Fülöpnek, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökének sem kellett szégyenkeznie a hetedik helyezést jelentő, évi 303 ezer pengőjével.

A levegő kezdett izzó és izgatott lenni. Egy második Bonnard már elérte az 5000 pengő megállapított határt, egy Boudin már 150 pengővel el is hagyta a maga limitjét, néhány metszet ötszörös kikiáltási áron kelt el, a hossz a Constable képeknél robbant ki elemi erővel. A kitűnő angol kis mesterműveit pergőtűzszerű licitáció fogadta, az első Corotnál felmorajlott a zsúfolt terem, az oldalszobákban állók előrenyújtott nyakkal hallgatták, hogy szalad fel 1200-ról 2350-re, majd remek arcképe 5950-re!

A két Bonnard közül a kisebbik, a jobb oldalon látható Nagyanya gyermekkel című kompozíció nem érte el a háromezres limitet, míg az 1899-es Ebédlő Grand-Lempes-ban című festményt éppen csak, de feltornázták a minimális, 5000 pengős árra. Szerencsére végül mindkettő a Szépművészeti Múzeumban landolt, utóbbi több mecénás, így Baumgarten Nándor és Wittmann Ernő, valamint néhány adakozó kedvű és nyilván Petrovics Elek által megpuhított pesti bank anyagi támogatásával.

Hát még Courbet híres tájképe: Etretat sziklás partja … Majdnem nyiltszíni taps fogadta.

- 5000 pengő! - kiáltotta ki Steiner mester és társa s két ceruzával bökdöste a levegőt, mutatott arrafelé, ahonnan ugyancsak kézemeléssel jelezték, hogy feljebb … feljebb …

- 5500 … 6000!

- 6500 … 7000! … Feljebb, feljebb!

Az izgalom nőtt, áradt, terejedt. 8000! … Itt sem állott meg. 8500 … Majd 9000 … Az egész terem izzott … 9400 először, 9400 másodszor … Neuntausendvierhundert … zum! … harmadszor.

Ezt a »zum« szócskát a kikiáltó olyan lendülettel mondta, hogy az izgalom hangos nevetésbe fakadt ki.

A nap rekordja … 9400 pengő … Megvette: - úgy mondják: báró Hatvany Péter.

Courbet remek tengerparti tájának 9400 pengős, a 16 százalékos jutalékkal együtt valamivel 11 ezer fölé kúszó ára a korabeli jövedelmeket és a képek későbbi értéknövekedését nézve nem is sok. A harmincas évek elején egy közepes cég vezetője bőven ezer pengő felett keresett havonta, s a Magyar Nemzeti Bank elnöke például 1934-ben évi 125 ezret vihetett haza. A kép későbbi sorsa felettébb bizonytalan: az idézett tudósítás írója Hatvany Pétert nevezi meg vevőjeként, Mravik László kutatásai szerint azonban Fellner Pálhoz került, tőle pedig nagy valószínűséggel az elhurcolt zsidó vagyonokkal együtt a Szovjetunióba.

Újabb moraj … Degas egy táncosnő csoportja kerül sorra. (Nem a jó Degas-k közül való.) Meglepetés … Nem éri el a limitet, megmarad.

Talán ehhez a Degas-képhez kötődik az aukció résztvevőinek legnagyobb baklövése. 5000 pengő volt az 56 x 51 cm-es pasztell limitje, de senkinek sem kellett. Kohner jó pár évvel korábban a kitűnő képességű, muzeológusból műkereskedővé avanzsáló művészettörténész, Meller Simon közvetítésével vette e rendkívül delikát darabot, mely 2008 nyarán tűnt fel a Christie's londoni árverésén. Vevője 7 millió 787 ezer dollárt fizetett ki érte, ami testvérek között is több, mint másfél milliárd forint.

De nincs arra helyünk, hogy nyomon kövessük az árverés minden részletét, - csak néhány epizódra szorítkozunk. Gericault »Lóistálló«- ja várakozáson felül magas áron, 4100 pengőn kelt el, 1500 pengő kikiáltási ár után. Goya nem érte el a limitet, megmaradt. Matisse gyönyörű »Virágcsokor« című képe 32 másodperc alatt 1500 pengőről 2250 pengőre emelkedett.

Modigliani »Baranowsky lengyel festő arcképe« nem érte el a limitet, bár kitűnő kép, de szegény Baranowsky olyan csúnya ember, hogy mikor a bemutatóállványra tették, a kikiáltó nem mulasztotta el a megjegyzést:

- Ein schöner Mensch!

Nagy derültség minden oldalon. Baranowsky nem kelt el.

Goya Akasztott szerzetese az árverésen fennakadt az ötezres limiten, de alig két év elteltével már Chicagoban, az Art Institute gyűjteményében tűnt fel. A Nemes Marcelltől még az első világháború kitörése előtt vásárolt Matisse sikeres volt a licitharc folyamán, ellenben a párizs Galerie Zak-tól 1930-ban vett Modiglinai kudarcot vallott.

Annál izgalmasabb harc folyt Berthe Morisot »Női arcképé«-ért.

Weiss Fülöp megbízottja, egy feketeruhás hölgy árverezett a képre egy külföldi műkereskedő ellen. A kép kikiáltási ára 4000 pengő volt. Pillanatok alatt felszökött öt-, majd hatezerre, a hölgy minden 200 pengő emelkedésnél a nagy bankvezérre nézett, az ráhunyorgott szemével, minden ilyen hunyorgás 2-300 pengőt jelentett.

Már hétezernél jártak, a külföldi nem hagyta magát. 7500! Weiss Fülöp csak félig hunyorgott már és mikor a külföldi beintette a nyolcezret, Weiss Fülöp felkelt helyéről és azt mondva »Nagyon meleg van itt!« - otthagyta a csatateret.

Nálam vitán felül ez a festmény jelenti a csúcsot az aukció külföldi anyagában, nem véletlen, hogy a szerényebb, 5000-es limit ellenére 8300 pengőn ütötték le, vagyis jutalékokkal együtt közel 10 ezret fizetett érte az a bizonyos külföldi műkereskedő. A kép, mely évtizedek óta a londoni Courtauld Gallery gyűjteményét gazdagítja, a hagyomány szerint a festőnő testvérét, Edmát ábrázolja. Ezt az azonosítást az utóbbi időben egyre többen megkérdőjelezik, de valójában nem is ez a fontos: a melankolikus tekintetű hölgyről készült festmény elsősorban hihetetlenül delikát színvilágával, és a felület alakításának Manet műveit idéző érzékiségével ragad meg.

Raffaelli »Notre-Dame«-ján majdnem összevesztek. A gyönyörű festmény »zum« harmadszor 2900 pengőért kelt el, de az utolsó pillanatban egy műkereskedőnő rálicitált 50 pengőt. Megindult hát a teremben a hangos vita, hogy – gilt-e, vagy nem gilt?

- Ágoston, ne hadd magad! - bíztatták azt az urat, akinek leütötték. Nem is hagyta magát, és a kép hosszas vita után az övé lett.

Vidám epizód kiséretében került új gazdához Sisley »Bretagnei templomocska« című képe. 3400 pengőért már le akarták ütni, amikor felhangzott: 3500!

- Köszönöm! - fordult boldog arccal a 3400-as a 3500-ashoz és leült, mint aki nagy gondtól szabadult meg.

A párizsi városrészletet ábrázoló Raffaelli-kép azon ritka darabok egyike, melyet Kohner a Műcsarnok kiállításáról vásárolt. Köztünk szólva: nem is olyan izgalmas darab. Az apró Sisley viszont a pesti gyűjtő "udvari szállítójától", Közép-Európa talán legprogresszívebb műkereskedéséből, a bécsi Galerie Miethkeből érkezett.

Két kis interjú.

A hivatalos képzőművészet egyik legnagyobb tekintélye mondja:

- Az elért árak normálisak és megfelelnek a külföldi áraknak. Mindenesetre örvendetes a vásárlási kedv és a sok megbizatás.

Ernst Lajos mondja:

- Az aukció első napja várakozáson felül sikerült. Az árak nagyszerűek. Több mint 100 000 pengőt vettek be.

Érdekes, hogy akiket elsősorban érdekelhetne, festők alig voltak jelen az aukción. Talán keddre tartogatták magukat, amikor magyar képek kerülnek sorra.

Eddig tartott Pásztor Árpád első cikke, mely a külföldi festményanyag aukciójáról tudósított. Másnap, február 28-án már a magyar képek eladásáról számolhatott be a Pesti Napló olvasóinak:

Nagy árak, életveszélyes tolongás a Kohner-aukció második napján

Munkácsy „Vajköpülés”: 12 500 pengő
Pásztor Árpád
Pesti Napló, 1934. február 28. szerda. 6. oldal.

Az Ernst-múzeum kapuja előtt autótábor, a ruhatárban ádáz tolongás, a termekben ember ember hátán, izzadó, verejtékező tömeg, küzdelem minden talpalatnyi helyért, a székek támláján összegyűrt drága női bundák, az előre lefoglalt helyekről leszakítva a névcédula, hátul a terem mélyén két férfi heves beszéde: »ha olyan kényes a felesége őnagysága, ne hozza magával ilyen helyekre!« »Kikérem magamnak ezt a hangot!« Köröskörül pisszegés, elöl a pódiumon pedig a kikiáltó hirdeti:

- Benczúr, 93-as szám. 700 pengő először, 700 pengő másodszor...

- Tessék leülni! … Leülni! - zúg a sokadalom és a morajban licitáló kezek emelkednek, bankvezérek, képkereskedők, megbízott strómanok, a pénz és ipari világ legnagyobb nevei összepréselve egy káoszba, izgulnak rákvörösre főtt arccal a Kohner-aukció második napján, amelyen a híres gyűjtemény magyar mesterei kerültek sorra.

A start jól sikerült … Csók István képei elég jó áron kelnek el, de az első nagyobb moraj Deák-Ébner Lajos »Baromfivásár« című képénél jelez szenzációt. 1500 pengő a kikiáltási ár, a következő kínálat már 2250, néhány másodperc és 2750 pengőn kerül új gazdájához.

Csók egyik főműve, a hatalmas méretű, számtalanszor kiállított és díjak özönével elismert Vámpírok, mely korábban a szomorú emlékű gyűjtő, Jánosi Béla kollekciójában is megfordult, 1600 pengős limit mellett 2500-ig emelkedett, míg az apró, alig két tenyérnyi Női akt 900, a Merengés című festmény pedig 770 pengőt ért el.

A hangulat és a levegő egyre forróbb, a melléktermek is zsúfolva vannak, a múzeum minden székén ülnek és groteszk látvány pocakos pesti polgárokat uccai ruhában kényelmetlen, magas velencei székeken ülni látni.

Most a Fényesek vannak soron. 15 darab. A »Kisvárosi délelőtt«-ért nagy vetélkedés folyik és az ára 400 pengőről 1700-ra szökik fel, mire lekopoghatják.

Persze, a Kisvárosi délelőtt és a Folyópart is remek kép, de az én szememben mindkettőt magasan veri az egész Fényes-életmű egyik legmegkapóbb darabja, a Kugler sütemények. Egyszerűen nem értem, hogy a 600 pengős limit mellett miként maradhatott meg. Ez hasonló, mégha utólag nem is olyan drágának bizonyuló hiba volt, mint a Degas-balerinák elmulasztása.

Következnek a Ferenczyek …

A első néhány közepes áron cserél gazdát, átlagban 500 pengőért kelnek el, de amikor kihozzák és a nagy lámpa alá teszik a híres »Október«-t, ezt a káprázatos színharmóniát, egy hölgy hátul hangosan felsóhajt: Jaj! - és a bámulat moraja tölti meg a nagy termet, a kívülállók beljebb tolakszanak, hogy ők is lássanak valamit és megtörténik a csoda, hogy ebben a nyomorúságos, anyagias világban egy képért … csak hogy láthassák! … majdnem agyonnyomják egymást.

Megindul a licitálás.

- A mai nap egyik szenzációja! - jelenti be Steiner mester – 600 pengő.

- 1500! - felel rá valaki a teremből.

- Ezzel sem szeretnék bridzselni! - súgja mellettem egy hölgy. - Biztosan rögtön bemondja a nagyszlemmet.

És áll a harc.

- 2000, 2500.

- 3000!

Az iram nem gyengül. Felmennek 3400-ra, de az ellenfél nem hagyja magát és bevágja:

- 3500!

Jön a riposzt:

- 3600! … Először, másodszor – már mondani akarja: har..., amikor felemelkedik egy kéz és elhangzik: - 3700!

- 3700 először, másodszor, senki többet, éljen, harmadszor! - kiabálja az árverésvezető.

Megvette Chorin Ferenc. (Úgy mondják, a Múzeumnak.)

Még el sem ült az izgalom, jön a másik nagyágyú. Ferenczy egy másik remeke, a »Fürdés előtt«. Újabb tolongáshullám, újabb ámulatmoraj, az esztétikai öröm fogja el a sok száz embert, mintha kinn boldog és megelégedett világ volna és csak a képzőművészet érdekelné Pestet.

3200 pengőért kelt el ez a Ferenczy …

- Kohner 7000-ért vette annak idején, - meséli egy beavatott.

Két csúcs-darab: az MNG-be került Október és a sajnos ma is lappangó Fürdés előtt. Kohner nagy szerelmese volt Ferenczynek: a nagybányai mester egy tucatnyi képpel volt jelen a kollekcióban. Ezt a tekintélyes számot csak a családi barátnak számító, a szászbereki Kohner-kastélyban gyakran vendégeskedő Fényes Adolf múlta felül: a 15 darab festményből a házigazda bármikor rendezhetett volna egy kisebb kamaratárlatot. Amúgy az árak - mai szemmel - nevetségesek: egy bankvezér mindkettőt megvehette volna egyhavi fizetéséért.

Következnek kisebb nevek, nagyobb nevek, a vásárlási kedv egy pillanatra se lankad, a forróság elviselhetetlen, szünetért rimánkodnak az emberek, de a zsűri kimondja, hogy csak Mészöly után lesz szünet, mert különben nem végeznek a hatalmas anyaggal … Liezen-Mayer, Lotz van soron, az »Ámor és Psyche« 1000 pengőről 2600-ra ugrik, a Mednyánszkyak a limit kétszeresét érik el, azután behozzák az első Mészölyt.

Újabb nyomás kívülről, hátul valaki fuldokolva sóhajtja »Unmöglich auszuhalten!« »Vizet! Vizet!«, - rimánkodik egy hölgy, de Steiner nem kegyelmez és folyik tovább az árverés.

Mészöly Géza: Tanya.

- Jaj, de szép! - zúg végig az izzadó, elernyedt tömegen, mintha a szép kép új erőt, kitartást öntött volna beléje.

- 2500! - szól a kikiáltó.

- 2750! … Éljen!

Nagy derültséget okozott, amikor a 174-es számú kép másodszor is kalapács alá került, mert az első vevője, mire alá kellett volna írnia az átvevő lapot – megszökött. Másodszor 10 pengővel drágábban kelt el.

- Szünetet! Szünetet! - kérte a kimerült tömeg, de Steiner nem engedett … Majd Munkácsy után.

Gedő Lipót karikaturája az Ernst-aukciók kikiáltói pulpitusáról. Középen a legendás Steiner bácsi, aki - egy 1928-as Műgyűjtő-cikk szavai szerint - mindig "buzgón lyukasztgatta a levegőt, ceruzájával némileg az ősi pogány ritus híres 'napvágásait' utánozva, némileg azonban a banjo bánatos melódiáit kottázva."

Jöttek a Munkácsyak … Hét darab. Tíz perc alatt keltek el. Mme M. J. Chaplin arcképét a Szépművészeti Múzeum vette meg 2600 pengőért; a »Mély út hazatérő juhnyájjal« című remek tájkép erős harc után 5600 pengőért külföldre vándorolt, az aukció kluja, a »Vajköpülés« pedig úgyszólván verseny nélkül 12 500 pengőért Szurday Róbert birtokába került.

A Vajköpülés 12 ezer pengős limitje messze a legmagasabb volt az egész aukción: Kohner talán nem is bánta volna, ha Munkácsy főműve végül nála marad. Szurday Róbert, a magyar textilipar egyik legnagyobb mogulja azonban még ennél is többet igért érte.

Paál László! … Öt darab. Csupa remekmű. Legmagasabb áron, 4900 pengőn, az illetékekkel együtt 5680 pengőn az »Erdőben« című kép kelt el erős küzdelem után. Megbízásból Rácz Sándor művészeti szakértő vette meg.

Közben a kisebb neveknél Steiner élcekkel fűszerezte az árverést, volt szünet is, amely alatt az állók elfoglalták az ülőhelyeket és a hátul szorongók előrenyomultak. Azután következtek a Rippl-Rónaiak és különösen »A művész apja és öccse« című képért vívtak erős harcot, amelyből 2150 pengős árral egy műkereskedőnk került ki győztesen.

Bár Kohnernek "csak" öt Ripplije volt, abból viszont négy vitathatatlan remekmű: a Natanson és a Bonnard portré, A művész apja és öccse című kép, valamint a most bemutatott Böcklin felhők a bogáti kastély felett. A 400 pengős, meglehetősen pesszimista limit ellenére egészen 1200 pengőig emelkedő darabot a Budapesten szesz- és cukorkagyárosként vagyont szerző, majd 1938-as kivándorlása után Amerikában, közgazdászként fényes karriert csináló Fellner Vilmos vásárolta meg. Özvegye hagyatékaként került a kép 2011-ben a bostoni Yale University Art Gallery gyűjteményébe.

- Szinyei-Merse! - rivalta még megmaradt hangján a hirdető.

De csodálatosképpen a Szinyeiek nem értel el rendkívüli árakat … Habent sua fata … Az emberek már elfáradtak, a hőség letörte a licitáló kedvet, de csak az egy »Mondai jelenet« ért el 3000 pengőt, a többi olcsó áron jutott új tulajdonoshoz.

Még közelharc a ruhatárban és a nagy aukció véget ért.

Hogy is mondja a katalógus előszavának utolsó passzusa?

"Most vegyünk búcsút a Kohner-gyűjteménytől, mely félszáz évig fogalom volt művészeti életünkben. Darabjai szerteszóródtak: ez minden magángyűjtemény előre megpecsételt sorsa. Mindannyian, akik láttuk, művészek, írók, nagy közönség: hálára kötelezettek vagyunk, mert lelkünkben gazdagodtunk általa. Báró Kohner Adolf beírta nevét a magyar kultúra történetébe."

Ráadásként és persze a teljesség igénye miatt álljon itt a Kohner-árverést alaposan kiveséző Pásztor Árpád utolsó e tárgyú írása, mely egy héttel az aukció után jelent meg:

Senki többet!... Harmadszor!

Jegyzetek egy képzőművészeti aukcióról
Pásztor Árpád
Pesti Napló, 1934. március 7.

- Jónapot, kedves Fényes Adolf. Örülök, hogy találkozunk. Sok beszélni valóm van.

- Szívesen hallgatom.

- Tévedés. Én hallgatom majd. Nem láttam a Kohner aukción.

- A felravatalozáson, a kiállításon ott voltam, a temetésre, az aukcióra magára, nem vitt el a szívem.

- Az élő festészet szempontjából hasznosnak tart-e ilyen árverést? Beszéltem ugyanis egy kollégájával, aki azt mondta, hogy a képzőművészeti aukciók a művészek szempontjából hasznosak, mert megtanítják a közönséget arra, hogy a képek, szobrok »időálló érték« és hogy jó helyre fekteti be az a pénzét, aki jó műveket vásárol. A sikerült aukció növeli a vételkedvet.

- Ebben mindenesetre van valami igazság, de én jobban szeretem, ha magától az élő művésztől vesznek képet, mintha a halott művészek festményeiért versenyeznek. Természetesen azt nem lehet kifogásolni, ha valaki egy mesterművet akar megszerezni. Az az ő művészeti magánügye. De végeredményben az a háromszázötven-hatvanezer pengő, amely az aukción megfordult, egy fillért sem jelent az élő, még mindig nehéz körülmények közt élő magyar művészetnek és művészeknek. Nagyon sok idő fog elmúlni, amíg az aukció magyar vásárlói új képvételre határozzák el magukat, amíg élő képeket vesznek.

- És mit szól a magyar képek majdnem nevetségesen alacsony becsárához és limitjéhez? Szinte bosszantó volt, hogy kitűnő mesterek műveit milyen kis áron indították.

Ezt majdnem természetesnek tartom. Az aukció rendezői úgy hitték, - ezt persze csak gondolom – hogy az alacsony limit növeli majd a vásárlási kedvet.

- Ott voltam mind a két kép-napon, végigizgultam minden egyes kép árverését, és mondhatom, a limit senkit nem befolyásolt. A magyar képek magasan a limit felett keltek el, kár volt olyan alacsony becsárat megállapítani. De érdekes volt megfigyelni, hogy a képek kvalitásain túl is mennyire fontos és döntő hatású a vásárlóközönségre, még a legjobbra is, az egyes festmények tárgya. A »happy end«-elmélet a képekre is áll.

- Teljesen igaza van... Ezért meg se lepett, hogy Goya »Akasztott ember«-e a limiten alul maradt. Magánlakás nem szereti az ilyen tárgyú képeket.

- A napsütéses tájak, a derűs jelenetek aratták a legnagyobb sikert, Modigliani különben remek portréja, mert csúnya embert ábrázolt, szintén megmaradt, Lotz »Ámor és Psyche«-je pedig pillanatok alatt rohant fel 2600 pengőre. Nem beszélek most művészeti értékéről, de nem véletlen, hogy a legnagyobb árakat (Courbet, Ferenczy, Munkácsy, Paál) napsütéses, derűs, tetszetős tárgyú képek érték el. Lehet, hogy ez nem művészeti megállapítás, de így van! És érdekes, hogy mennyi minden függ a pillanatnyi hangulattól.

- De mennyi!… Mondom, ezen az árverésen nem voltam jelen, de sok más árveréseken tapasztaltam ugyanezt.

- Szinte azt mondhatnám, hogy érdeklődéshullámok öntik el a közönséget, azután vannak intervallumok, amelyekben kihagy a vevők figyelme, elernyed a szem, a fizikum ébersége alábbhagy és ilyenkor kitűnő művek csak alighogy elkelnek. Vannak szerencsés és vannak peches képek.

- Hogy mennyire így van ez, arra vonatkozólag mesélek valamit. Perlmutter Izsákkal voltam kinn Párizsban a Julian-akadémián. Munka után mi, többiek, mulatni, szórakozni mentünk, Perlmutter ellenben mindig a Hotel Drouot-ba, Párizs árverési csarnokába sietett el, ott ült órák hosszat, leste az elernyedésnek azokat a pszichológiai pillanatait, amelyeket ön is említett és így aránylag kis pénzen értékes gyűjteményre tett szert. Mert az árveréshez idegek is kellenek.

- De mennyire! Milyen érdekes megfigyelni az egyes árverezőket. Nem a pronkról, az úgynevezett hiénákról beszélek, hanem a beugró amatőrökről. Mikor arra a műtárgyra kerül a sor, amelyet meg akar venni, már előre hevesen izeg-mozog a székén, rágóizmai kidagadnak, arca kipirul, biztosan a torka is kiszárad és félszeg, bizonytalan mozdulattal emeli fel a kezét. Az árverésvezető két úriember nagy gyakorlata rögtön észreveszi, hogy hal pedzi a horgot. Nagyszerű összjátékkal dolgozik mind a kettő. Külön mulatság, külön studium őket figyelni. Hogy töltik ki különböző hamis számok bemondásával, ceruzájuk intésével a szüneteket, míg az áldozat a horgon vergődik és maga se tudja hogyan, benn kering a licitáció sodrában. Már azt hiszi, hogy övé a tárgy, amikor az utolsó pillanatban, felemeli lassú nyugalommal kezét egy profi, szeme alig észrevehetően rebben az árverező felé és az amatőr kimerülten hanyatlik vissza, vagy dühösen licitálva kapja be mélyebben a horgot.

- Hát azt megfigyelte, hogy vannak olyanok, akiknek szándékában sincs vásárolni, de néha ők is felemelik a kezüket, amikor nem fenyeget veszedelem, hogy rajtuk marad a kép. Csakhogy éppen szerepeljenek, hogy elmondhassák: »Én is licitáltam, de nem bírtam az iramot!«

- Szerencsétlenségére egy ilyenen maradt egy kis Mészöly … El is szökött a fizetés elől. De megtörtént az a hihetetlen dolog is, hogy az aukció egyik darabja 10, mond és írd: Tíz pengőn kelt el. Pedig nem is érdektelen szénrajzocska. Faragó József Strauss Richard képmása.

- Ennél még csak az érdekesebb, hogy milyen nagy eredménynek és jelentős összegnek tekintik az aukció eredményét, a 300 000 pengőt, amely után még 48 000 pengő illetéket is kellett fizetni. Itt három napig tolongtak, szorongtak, izzadtak, verítékeztek ezért az összegért, amely pedig a nagy nyugati árverésekhez viszonyítva jelentéktelen. És tudni kellene, hogy mi volt a gyűjtemény eredeti ára?

- Erre csak bánatos sóhajjal lehetne felelni.

Kohner kétszer: fényképen és Fényes Adolf portréján. A fotó a Magyar Nemzeti Múzeumban, a festmény a Nemzeti Galériában található.