Ez most csak egy játék – nem hiszem, hogy az alábbi művek sokkal többet érdemelnének. Bár? Egy radikális újraértelmezés talán lelket lehelhetne Bortnyik – általa Korszerűsített klasszikusoknak nevezett – sorozatába, mely művészi önértéke alapján leginkább talán a „kínos” kategóriájába sorolható. De egy dologra biztosan jók ezek művek: trenírozhatjuk rajtuk a szemünket, tesztelhetjük vizuális memóriánkat, miközben tanúi lehetünk egy mulatságos dupla csavarnak – az idős, mindig is fanyar iróniával megáldott festő miként idézi meg a művészettörténet néhány klasszikus alapművét, 20. századi, modern mesterek bőrébe bújva. Mivel most első a játék, először csak Bortnyik parafrázisait mutatom meg, majd egy rövid ismertető után – aki akarja – leellenőrizheti a tippjeit. Hát akkor, kezdjük! Kié a kompozíció és kié a stílus?

A sorozatnak – főleg így együtt, töményen - erősen didaktikus íze van. Persze nem véletlenül. Bortnyik kultúrpolitikai tevékenysége és művészpedagógusi munkássága a Korszerűsített klasszikusokban szublimálódott „művészetté”. Ő, aki fiatal éveiben a progresszió első vonalában, a Ma körein belül, majd a Bauhaus vonzásában alkotta remekműveit, idővel megcsömörlött a modern irányzatoktól, és ez a kritikai attitűd sajnos a 45 utáni új világban hivatalos megerősítést kapott. 1954-ben indult vállalkozását tulajdonképpen a „formalista”, „öncélú”, „l'art pour l'art” művészet elleni hadviselés szatírikus csodafegyverének is tekinthetjük. Nem véletlen, hogy a széria első 27 képét 1955-ben Moszkvában mutatták be először, s csak utána került közönség elé a magyar fővárosban, hogy aztán rövid úton a Nemzeti Galéria gyűjteményében lelje meg végső nyughelyét.

A játék megoldását - vagyis hogy Bornyik mely klasszikus remekmű kompozícióját melyik modern festő stílusában alkotta újra -  az alábbi filmben mindenki megtalálhatja:

A sorozat végül több mint 50 darabra duzzadt, s gyanítom – bár bizonyíték erre nincsen – nagy szerepet játszott abban, hogy Bortnyik idővel saját, korai műveinek hamisításába fogott. Nehezen tudom a fejemből kiverni, hogy éppen ezek a parafrázisok adták az ötletet ahhoz, hogy a hatvanas évek során újrafesse elveszett vagy megsemmisültnek hitt, az enyhülő kultúrpolitika révén lassan kanonizált, no meg a külföldi műkereskedők által epedve várt avantgárd műveit. Ez a vállalkozás aztán óriási kavarodást okozott. Jellemző, hogy a művész 1969-es, MNG-beli kiállításán néhány újraalkotott mű korrekt meghatározással, „replika” megjelöléssel került a katalógusba, többségük viszont hamis évszámmal kellette magát – amúgy sikeresen, mert egy-két éven belül a Galéria jópénzért meg is vásárolta ezeket a korabeli fotók vagy rézkarok alapján újrafestett, igen gyatra minőségű másolatokat. Sőt: egyes darabok évtizedeken át képviselték (sőt képviselik!) a magyar avantgárd művészetet itthon és külföldön egyaránt.

De azért, hogy ne ilyen rossz szájízzel búcsúzzunk a magyar modernizmus egyik kiváló alakjától, lássunk végezetül néhány alig ismert, máig lappangó, vagy éppen a művész saját kezei által elpusztított, így csupán régi, fekete-fehér fotókról ismert remekművet. Bárki, báhol látja őket, azonnal szóljon, vagy küldjön egy színes fotót, s vendégem egy kiadós vacsorára!

Bortnyik Sándor: A Szép Melusina, 1920 körül. A nagyméretű, lappangó kép szerepelt Bortnyik 1922 decemberében, a berlini Der Sturm galériában megrendezett kiállításán. Az itt bemutatott 21 kép közül - jellemző módon - csupán kettő holléte ismert: a Vörös mozdony Bostonban, a Yale University Art Gallery-ben, míg a Lámpagyújtó magángyűjteményben található. Rajtuk kívül a mitikus, halfarkú nőt ábrázoló, Szép Melusináról van fényképünk, melyet Szeredi Merse Pál kollégám talált a berlini Zentralarchive-ban.

Bortnyik Sándor: Pilóta, 1929 (lappang) A kép a Tamás Galéria 1930 elején megrendezett Bortnyik-kiállításán került közönség elé, 250 pengős áron.

Bortnyik Sándor: Férfi trambulinon, 1928 körül (lappang)

Bortnyik Sándor: Bárban, 1930 körül (A művész megjegyzése szerint: "megsemmisítve". Minden bizonnyal ő maga pusztította el, miután megtagadta art decós korszakát.)

Bortnyik Sándor: Kesztyűs dáma, 1930 körül (A Fővárosi Képtár tulajdona volt.)

Bortnyik Sándor: Világrendőr, 1927 (lappang). A Világrendőr című olajfestmény szintén szerepelt a Tamás Galéria 1930-as tárlatán, 1500 pengős áron. A képről fennmaradt egy műteremfotó, melyen Bortnyik felesége is látható.

Klári és a Világrendőr (Bortnyik Sándor fényképe). Jól látható, hogy a festmény a fotó készítésekor még nem volt kész. A repülők és néhány felirat hiányzott róla.

Bortnyik Sándor: Huszadik század, 1928 (lappang). Ez az olajkép a Világrendőrhöz hasonlóan szintén igen magas, 1500 pengős áron kínálta magát a Tamás Galéria tárlatán. A kompozíció persze ismerős: újrafestett változata a madridi Thyssen-Bornemisza gyűjteményt gazdagítja.

Ráadásként még egy csemege: Bortnyik Vörös mozdony című festménye a magyar avantgárd emblematikus alkotása. A kutatás mindig úgy tekintett rá, mint megkérdőjelezhetetlen, korabeli képre, melyet nem érint a mester kései, replikázó hajlama. Ám 1991-ben a müncheni Dietrich Schneider-Henn antikvárium árverésre bocsájtott egy pazar Bortnyik-anyagot, benne egy korai fényképet a Vörös mozdonyról. Ha egymás mellé tesszük a két képet, lassan, de biztosan elbizonytalanodunk.

A Magyar Nemzeti Múzeumban található Vörös mozdony, valamint a húszas években készült fénykép a müncheni árverés anyagából.

Keresd a tíz eltérést! - mondhatnánk. És valóban: többek között a kompozíció jobb felső sarka, a mozdony lámpái és a sínek kialakítása arra utal, hogy a ma ismert kép nem azonos a hagyatékban talált, korai fényképen látható, eredeti verzióval. Mikor ezt először észrevettem, természetesen arra gondoltam, hogy Bortnyiknak ezzel a művel is sikerült átejtenie a magyar művészettörténetírást. Engedélyt kértem, hogy a Nemzeti Múzeum raktárában tartott festményt alaposan tanulmányozhassam. Az eredmény újabb tanulsággal szolgált, mely tovább árnyalja a Bortnyik-életműről kialakított képünket, s jellemzi az egyes képek datálásában rejlő buktatókat.

Részlet a Vörös mozdonyról, súroló fényben.

Remélem a fényképről is jól érzékelhető, hogy a ma látható festékréteg alatt felsejlik az eredeti felület, melyen a sínek nem ferdén, hanem függőlegesen futnak - úgy, ahogy azt a korai fotón láttuk. Bortnyik tehát valamikor - véleményem szerint a hatvanas években, a mű eladása előtt - átfestette a kompozíciót, s e módosítás sajnos a kép jelentős részét érintette. A helyzet tehát igen furcsa, persze nem példa nélküli: a kép eredeti, de sajnos nem láthatjuk, mert az 1918-ban készült felületet eltakarja egy közel fél évszázaddal későbbi réteg.

A ráadás ráadásaként bemutatom a Vörös mozdony hátoldalát, mely - a felszakított csomagolópapír alól kikandikáló részlet miatt - nem csak egy korai Bortnyik-mű előkerülésének reményével kecsegtet, de felhívja a figyelmet a magyar művészettörténet rejtőzködő oldalára is, melyről  a közeljövőben egy kiadósabb, számos fényképpel illusztrált írást fogok a magazinban közölni. Addig is melegen ajánlom Bakos Katalin remek cikkét Bortnyik egy közelmúltban felbukkant képéről, s az életmű néhány izgalmas fejezetéről.