Ifjabb gróf Andrássy Gyula (Tőketerebes, 1860. június 30. - Budapest, 1929. június 11.)

Gróf Andrássy Gyula fényképe és Scheiber Hugó róla készült portréja, mely a berlini Der Sturm címlapján jelent meg 1925 februárjában.

Idősebb Andrássy Gyula, az 1848-as szerepéért halálra ítélt és távollétében jelképesen kivégzett miniszterelnök - a „szép akasztott” - fia, aki nem csupán politikusként szerzett hírnevet, hanem közjogi és történetírói munkássága révén a Magyar Tudományos Akadémia tagságát is elnyerte. Az arisztokrata gyűjtők utolsó nagy formátumú alakja volt: egy eltűnő kor képviselője a polgári műgyűjtés virágkorában. Közéleti tisztségeit még felsorolni is bajos: volt berlini és konstantinápolyi követségi attasé, országgyűlési képviselő, belügyi államtitkár majd belügyminiszter, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, kérészéletű, mindössze tizennégy napig hivatalban lévő külügyminisztereként fejezze be vitatott megítélésű kormányzati karrierjét. Jelentős szerepet játszott a művészeti élet területén is: elnökölte a kor három kiemelkedően fontos kulturális egyesületét, a Képzőművészeti Társaságot, a Szent György Céhet és a Nemzeti Szalont, műgyűjtőként, a 19. századi francia festészet lelkes méltatójaként mintát adott kora műkedvelőinek. Jelentős kollekciót örökölt apjától, aki évekig tartó európai utazásai során, Londonban és Párizsban kiemelkedő festményeket vásárolt a Szapáry hagyatékon alapuló családi kollekcióhoz, többek között Turner velencei vedutáját és egy évszázadokon át saját kezű Rembrandtként ünnepelt, ma már csak későbbi másolatnak tartott önarcképet. Ám mindez csupán alap volt, melyet az ifjabb Andrássy fejlesztett európai hírű műtárgyegyüttessé. A haladás irányát a gyűjtő személyes ízlése, a 19. századi francia festészet iránti rajongása jelölte ki. Az 1902-ben megrendezett Orvosszövetségi kiállításon már tetszetős sorozatot mutatott be a személyes kedvenceinek számító, barbizoni mesterek művészetéből. A kollekció modern részének – a magyar anyag mellett - mindvégig ezek a képek adták meg az igazi karaktert. Dupré, Millet, Courbet, Diaz de La Pena, Rousseau és Corot festményei mellett az impresszionistákat Monet egy szerényebb, argenteuil-i tájképe reprezentálta. A gyűjtemény francia fejezete – kiegészülve jónéhány csemegével, mint a kor spanyol sztárfestőjének, Sorolla y Bastidának néhány strandképével - szinte kivétel nélkül Andrássy Fő utcai palotájában volt, míg a régi mesterek alkotásai és a modern magyar gyűjtemény néhány darabja a család tiszadobi, a Loire menti mintákat páratlan eleganciával követő kastélyában került elhelyezésre. Itt kapott helyet Zichy Mihály és Madarász Viktor egy-egy festménye, Mészöly Géza, Greguss Imre, Vágó Pál, Ferenczy Károly, Vaszary és Glatz Oszkár alkotásai, valamint a Rippl-Rónai tervei alapján készített, híres ebédlőberendezés is, mely 1898-ban, a gyűjtő testvérének, a festőként szerény, de mecénásként annál nagyobb hírnevet szerző Tivadarnak a megrendelésére készült, eredetileg a budai palota berendezéseként.

Gróf Andrássy Gyula a Fő utcai palotában, kedvenc füles foteljében ülve. Révész és Bíró felvétele a fotótörténeti szempontból is kiemelkedő jelentőségű hetilapban, Az Érdekes Újság 1914. március 8-i számában jelent meg, méghozzá a címlapon. A lap alapos, számos reprodukciót tartalmazó elemzést közölt a gyűjteményről, mely korának egyik legnagyobb hatású magánkollekciója volt.

Andrássy művészeti ízlésének alakulásában, a gyűjtemény karakterének formálódásában két Párizst megjárt magyar festő is fontos szerep játszott. Rippl-Rónai József és Kunffy Lajos egyaránt megemlékeznek írásaikban a műpártoló gróf alakjáról. Andrássy – testvérével, a szintén műgyűjtő Tivadarral együtt - egyike volt Rippl első megrendelőinek. E kapcsolat emlékét örzi több portré is, közöttük egy ma még sajnos lappangó, hatalmas méretű olajkép, mely a fekete korszak jellegzetes stílusjegyeivel festi fel a tekintélyes politikus és kifinomult ízlésű műkedvelő fotelben ülő, nyurga alakját.

Rippl-Rónai több portrét is készített Andrássy Gyuláról. Ez a hatalmas méretű, 1897 körül olajfestmény igazi kuriózum - gyakorlatilag életnagyságban ábrázolja a "fekete grófot". Mit nem adnék érte, ha láthatnám élőben! Sajnos közel hét évtizede lappang, tudtommal 1937-ben szerepelt utoljára közönség előtt, a festő halálának 10. évfordulójára rendezett kiállításon, az Ernst Múzeumban. Utolsó ismert tulajdonosa Batthyány Gyula festő édesanyja, Batthyány Lajosné született Andrássy Ilona, az ábrázolt testvére volt. A kép az egykor Polgárdiban álló Batthyány-kastélyban lógott, melyet az ötvenes években leromboltak - hogy a festmény milyen sorsra jutott, ma is talány.

Egy 1948-ban, a Világ című lapban megjelent cikk szerzője, Magyar Károly a következő szavakkal elevenítette fel a Fő utcai Andrássy-palota jelentőségét: “Még idősebb Andrássy Gyula életében a budai palota a politikai élet központja lett. Alig akadt abban az időben számottevő politikai nagyság, aki ott ne fordult volna meg. Idősebb Andrássy Gyula halála után ifjabb Andrássy Gyula költözött a palotába. Még az első világháború előtt felfrissítette az épületet, modernné tette a belső termeket. A palota továbbra is politikai központ maradt. Estélyek, hangversenyek, lüktető társadalmi élet színhelye volt ifjabb Andrássy Gyula hajléka. Kiváló műérzékkel átalakított lakosztályai, amelyekben műkincseket halmozott fel, múzeumszerűen hatottak. Az Andrássy-estélyek kedvelt alakja volt a nótás kapitány, Fráter Lóránd, aki saját szerzeményű dalait adta elő cigányzene kiséretében.” A palota sokak által csodált műgyűjteménye emelkedett hangulatú atmoszférát teremtett az említett társasági összejöveteleken, a kötetlen baráti, családi ünnepeken és a politikai megbeszéléseken egyaránt. Batthyány Gyula, a kiváló festő, Andrássy testvérének fia, aki gyakran megfordult a a festmények mellett elsőrangú keleti szőnyegeket és egyéb iparművészeti remekeket felvonultató Fő utcai palotában, így elevenítette fel a család legnagyobb tekintélyű tagjának tisztelettel övezett alakját: „A parlamenti csaták után fáradtan ment haza. A gyengéd, szelíd embert elgyötörte a sok rikoltó közéleti nagyság. Ilyenkor meggyújtott egy lámpát valamelyik képe fölött és leült. Nézte a képet és így enyhült meg a művészet szemlélődésében”. A magyar történelem másik nagy – bár végletekig vitatott – alakja, Károlyi Mihály, Andrássy egyik leányának férje, a következő szavakkal emlékezett apósára és gyűjteményére: „Szeretett ott ülni félhomályban a szalonban, ahol csak a képek fölé helyezett rúdlámpák világítottak, és hosszú, vékony lábait törökösen maga alá húzva szórakozottan hallgatta a körülötte zajló heves vitákat, csendben szemlélve kincseit. Néha körbesétált a teremben, közelről is elnézte kedvenc tárgyait, gyengéden meg-megsimogatta őket hosszú, finom ujjaival.” Károlyi egyébként nem csupán az első emigrációja előtti években volt rendszeres vendége a Fő utcai Andrássy-palotának: 1948-ban, az államtól kapott kártalanítási összegből, 225 000 forintért ő vásárolta meg az épületet ifj. Andrássy Gyula lányaitól.

Gróf Andrássy Gyula személye kiemelkedő jelentőségű a magyar gyűjtéstörténetben: a számtalan előkelő estélynek, közéleti eseménynek helyet adó budai palota falain lógó elsőrangú barbizoni alkotások és a klasszikus magyar festmények, elsősorban Munkácsy és Paál, valamint Mednyánszky és Vaszary remekművei sokakban felkeltették az érdeklődést a gyűjtés nemes passziója iránt.

A gyűjtő édesapja, idősebb Andrássy Gyula egy fényképen és a Vanity Fair 1877-es karikatúráján - a 48-as szerepéért itthon jelképesen kivégzett grófot az emigrációban a lelkes angol és francia dámák csak "szép akasztott"-ként emlegették.

Ifjabb Andrássy Gyula az 1890-es években.

Egy pazar részlet a Fő utcai palota szalonjából, szemben Courbet Hauteville-is cédrus című képével, mely szabályt erősítő kivételként átvészelte a történelem dúlásait és 1946-ban a Szépművészeti Múzeumba került. A ma is állandó kiállításon szereplő mű az első Magyarországra került Courbet festmény, melyet Andrássy már a 19. század utolsó éveiben megszerzett. A fotón feltűnő másik kiemelkedő műtárgy a gazdagon díszített barokk kapu, melyet a szakirodalom itáliai eredetűnek és anyagát tekintve bronznak tart, de ennek ellentmond a gyűjtővel egykor jó viszonyt ápoló Kunffy Lajos festő visszaemlékezésének alábbi passzusa: "Andrássy Granadában sok régiséget vásárolt, többek között egy vasból kovácsolt kaput, amelyet utóbb budapesti szalonjában láttam igen ízlésesen beépítve."

E kicsit távolabbról készített fénykép bővebb rálátást kínál a szalonban lévő festményekre. Így már láthatjuk balra fent Munkácsy korai, 1869-es Itatónál című képét, alatta Théodore Rousseau Major-ját, középen fent egy Paál László festményt, alatta pedig Millet-től a Hazafelé című kompozíciót.

A legendás Andrássy-féle „Rembrandt” Önarckép, melyet az életmű szisztematikus átértékelése óta már csupán követői munkaként tartanak számon. A családi legendárium szerint idősebb Andrássy Gyula 1844 egy borongós napján Londonban sétált, mikor hirtelen utolérte az eső. Sietve betért egy apró antiküzletbe, hogy ernyőt vegyen magának. A falon megpillantott két régi, teljesen besötétedett festményt, melyeket rövid alku után meg is vásárolt potom 60 fontért. Az egyik Van Dyck, a másik Rembrandt önarcképének bizonyult.

A jobb oldali fénykép a 19-es Tanácsköztársaság idején rendezett, A köztulajdonba vett műkincsek első kiállításán készült, ahol a „Rembrandt” önarckép története egy felettébb kalandos, egyszerre komikus és megindító jelenettel bővült: Kenczler Hugó, ez a rendkívüli műveltségű muzeológus 1919. május 2-án, az éj leple alatt beosont a Műcsarnok kapuján, majd hóna alá rejtve az Andrássy-gyűjtemény "Rembrandt" Önarcképét, ismeretlen helyre távozott. Hírt kapott ugyanis, hogy romlott a hadihelyzet, jönnek a románok, s érezte, ha valamit, legalább az egyetlen hitelesnek tartott magyarországi Rembrandtot mentenie kell. Pár nap múlva persze visszavitte a képet, de a Tanácsköztársaság bukása után ez az apró epizód súlyos vádpontként terhelte az időközben emigrációba menekülő muzeológus tekintélyes bűnlajstromát. (Az érdekes történetre a 19-es periratok áttanulmányozásakor bukkantam.)

A képet egyébként - kijátszva a hatályos védettségi törvényt - 1930-ban adta el az Andrássy-család egy bázeli marchand-amateur-nek, potom egy millió svájci frankért. Az ügyből kisebbfajta botrány kerekedett idehaza, ám hamar lecsillapodtak a kedélyek: részben a gyűjtő halála miatt érzett nemzeti gyász okán, részben mert hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az eladásból befolyó összeget nem a családi vagyon gyarapítására szánták, hanem - buzgó royalisták lévén - Károly király nélkülöző családjának utalták át.

A gyűjtő nagy kutyabarát volt - a palotában mindig lakott néhány vadászeb. Ám ezen az 1914-es fényképen nem ez a legfontosabb momentum: Turner egy velencei vedutája és Lenbach Andrássy édesanyjáról készített portréja között egy felettébb izgalmas tájkép látható. Az elmúlt években tekintélyes sajtónyilvánosságot kapott festmény Munkácsy Naplemente című munkája, az életmű egyik különleges darabja.

Az Érdekes Ujság és A gyűjtő című folyóiratban fennmaradt fényképek alapján jól látható, hogy Andrássy bátran vegyítette a különböző nemzetek és eltérő korok művészetét, gondosan ügyelve arra, hogy a hasonló stílus, a rokon szín- és formavilág következtében az egymás közelébe helyezett alkotások sokatmondóan összecsendüljenek. E törekvés legszebb példája éppen Munkácsy Naplementéjének és Turner egy velencei kompozíciójának ihletett párosítása. A színekben, lendületes ecsetvonásokban feloldódó forma, a látvány puszta rögzítése helyett a hangulat megragadása, az egymásba olvadó tűnékeny foltok fátyolos remegése uralkodik mindkét alkotáson: valódi, tiszta festészet, ahol nem az ábrázolás tárgya, az irodalmi, elmesélhető téma keríti hatalmába a szemlélőt, hanem az ecset artisztikus mozgása, a kolorit finoman hangolt lüktetése.

Minden valószínűség szerint a Naplementét még idősebb Andrássy Gyula vásárolta közvetlenül a festőtől, hiszen ő maga Munkácsy zsenijének egyik első felismerője volt, s szoros kapcsolatot tartott fenn vele egészen haláláig. Az is rendkívül jellemző viszont, hogy fia éppen ezt a művet választotta apja kollekciójából szobájának kitüntetett pontjára. Az ő naprakész művészi ízlése, a 19. századi franciákon iskolázott szeme kitűnő érzékkel ismerte fel, hogy Munkácsynak ez az alkotása – a Poros út mellett – az életmű legoldottabban megfestett, az akadémikus reguláktól legmesszebb merészkedő darabja.

Ráadás:

Az Andrássy-család az év jelentős részét az egyébként szintén képekkel és műtárgyakkal gazdagon ékesített Tiszadobi kastélyban töltötte. Az ott folyó életről Andrássy Katalin, a Vörös grófnő visszaemlékezéséből alkothatunk képet:

„Tiszadobon a közönséges hétköznapi ebéd kiadós előétellel kezdődött, sajtos soufflé vagy rákmajonéz, majd tiszai hal következett, pompás, friss, nyílt tűzön ropogósra sütött kecsege; utána jött a fő fogás, rendszerint marhasült, borjú vagy kacsa három-négy különböző körettel és főzelékkel; a negyedik fogás külön zöldség volt, esetleg spárga; utána torta és fagylalt következett. Kedvenc süteményem a „Bombe á la Izet Pacha” volt; ennek receptjét Törökországból hozták szüleim, névadója, Izet pasa házában ették először. Utána lassan vége felé tartott az ebéd: már csak édes kukorica következett vajjal, meg sajt és száraz aprósütemény. Befejezésül pedig görögdinnye, nagyszerű, zamatos, bő levű, jégbe hűtött dinnye, s persze minden más nyári gyümölcs, ami éppen érett. A remek magyar borokból mi, gyerekek, nem kaptunk.

Délutánonként csónakáztunk a Holt-Tiszán, a folyónak majdnem mozdulatlan ágán, a sötétkék víz fölé hajló szomorúfüzek árnyékában, kergettük a golflabdát a lenti tágas tisztásokon - a kastély dombtetőn állt -, vagy kroketteztünk a futórózsával és vadszőlővel benőtt, szűk lugas körüli pázsiton. Úgy lelkesedtünk a krokettért, hogy már rég bealkonyodott, s mi még mindig nem hagytuk abba a játékot; a személyzet lámpásokkal világított, s az éjszakában nagyokat koppantak az egymásnak ütődő fagolyók.