I. rész

„A hosszú 55 év folyamán, a Csontváry problémán tépelődve, végül is rájöttem, hogy a Gondviselésnek igaza volt akkor, amikor én 1919. októberében már csak Csontváry halála után érkeztem haza külföldről és így, művészkörökben, a róla szóló mende-mondákról nem hallva, életéről semmit sem tudtam.

Így volt ez helyes: mert ha még életében találkozunk és Ő megmutatja festményeit, látva és hallva elragadtatásomat, biztosan féltette volna tőlem alkotásait.

A történtek beigazolták ezt: mert akkor már csak a család és a meg nem értőkkel állottam szemben, akik szabadulni akartak attól a tehertől, amit a képek raktározása, őrzése és gondozása jelentett és örültek végeredményben, hogy a vásárló azok fennmaradásáról és nem a vásznak elpusztításáról fog, érzésük szerint gondoskodni.”

Gerlóczy Gedeon, 1974

Akinek Csontváryt köszönhetjük: Gerlóczy Gedeon a Magányos cédrus előtt, 1966

„Jó árat fizetnek majd érte”

Gerlóczy Gedeon, a röviddel azelőtt közel két éves müncheni tanulmányútjáról hazatérő fiatal építész 1919 októberében műterem után kutatott Budapesten. Így jutott el a Fehérvári út 34–36. számú bérházhoz, a hasonló nevű kávéháznak is otthont adó Hadik-palotához, ahol egy alig pár hónapja meghalt idős festőművész ötödik emeleti műtermét lomtalanították.

A kíváncsi fiatalember megnézte a lakást, ahol hamar kiderült, hogy az örökösök már egy nappal korábban új bérlőt találtak. Ám minő véletlen: hamar kiderült, hogy a két család szegről-végről rokon: Kosztka István (Csontváry unokaöccse) feleségének édesanyja, Fodor Gizella az ifjú Gerlóczy édesanyjának testvére volt. Szerencsére a műtermet még nem ürítették ki: „A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Egy percre megálltam. Az üveges, szárnyas műteremajtó mögül vitatkozó hangok szűrődtek ki. Kopogtattam – végül benyitottam. Egy idős és fiatalabb férfi és nő vitatkozott; észre sem vettek. Egy idősebb hölgy, Anna néni – Kosztka Tivadar nővére volt – a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még 7-8 személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki ismételten hangoztatta, hogy a festmények, rajzok művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek, mivel ilyen vásznat itthon már régen nem lehet kapni.

"A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak" - A héja hófajddal és a Süvöltőt leterítő karvaly.

Én ott álltam az ajtóban, senki sem hederített rám. Néztem a falra felfüggesztett szénrajzokat, és a falhoz támasztott képeket. Végre egy ősz szakállú úr észrevett, s hozzám jött, érdeklődve jövetelem céljáról. A családomat ismerték, de sajnos, a műterem már ki van adva. Sietni kellett, mert november 1-ig mindent rendezve, ki kellett üríteni a műtermet. Engedélyt kértem, hogy a falnak támasztott képeket megnézhessem. Amit láttam, nagyon érdekesnek találtam. Közben a festő vitte tovább is a szót. Anna néni kérdésére, hogy mi lesz az óriási vásznakkal, megnyugtatta, hogy beszélt a fuvarosokkal, akik a fővárosi élelmiszerhiányra való tekintettel szekereiken hordják fel az élelmet a csarnokba, de sajnos, mivel ponyvájuk nincsen, az őszi esőzésben mindenük elázik. Ezért számítanak az óriási méretű vásznakra: jó árat fizetnek majd érte. Anna, a jó nővér felsírt: »Szegény Tivadar! – hogy szerette, milyen büszke volt ezekre a művekre, és most szét fogják darabolni, elpusztítják őket!« Megnyugtatták, hogy más megoldás nincsen. A Japán kávéházi művészeknél is jártak, ők sem tudtak okosabbat tanácsolni. Az idős Kosztka Antal kérdésemre közölte, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni: jövő kedden lesz az árverés. Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén.”

"Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki."

Az 1976-os Csontváry-emlékkönyvben publikált visszaemlékezés tanúsága szerint Gerlóczy még aznap megszerezte az írásos hagyaték jelentős részét, és miután anyai nagyapjától, a nemzetközi tekintélyű Fodor József orvosprofesszortól örökségként kapott részvényeit pénzzé tette, a tekintélyes summával az árverés napján ismét a műterembe ment. A szénrajzokat és a kisebb méretű festményeket olcsón meg tudta vásárolni, ám az óriási vásznaknál a szép számmal megjelent fuvarosok is akcióba lendültek. A fáma szerint kisebb tettlegességre is sor került, ám végül a fiatal építész a hagyaték valamennyi darabját meg tudta vásárolni, így az életmű mindazon része hozzá került, melyet Csontváry egykor saját kiállításain, 1905-ben, 1908-ban és 10-ben, Budapesten a közönség elé tárt.

A Bartók Béla (korábban Fehérvári) út 36-38. számú ház, melynek 5. emeleti műtermében a legendás árverés lezajlott.

A művek további sorsa Gerlóczy egy korábbi, 1959-ben papírra vetett visszaemlékezéséből rekonstruálható. Ebből az is kiderül, hogy a hagyatékot a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem egyedül szerezte meg, hanem fele-fele arányban Csontváry unokaöccsével, Kosztka Istvánnal. Közös döntésük eredményeként a nagyméretű vásznakat Gerlóczy helyezte el, a kisebbeket Koszka István őrizte meg mindaddig, míg 1928 szeptemberében 26-án, egy kettejük között létrejött szerződés eredményeként a hagyaték szinte teljes egészében – a Baalbeki áldozatkő című festmény kivételével - Gerlóczy tulajdonába ment át.

A megvásárolt festményeket és rajzokat Gerlóczy a szintén építészként dolgozó nagybátyja, Kauser József Erzsébet körút 19. alatti házának irodájában helyezte el: a kisebb képek beborították a falakat, az öt nagy – a Baalbek, a Taormina, a Tátra, a Mária kútja és a Panaszfal – Csontváry eredeti fahengereire felcsavarva, ládákba téve hevertek a padlón. Alig egy évvel később, mikor Gerlóczy a Városház utca 4-es számú ház ötödik emeletén egy tágasabb műtermet bérelt ki, a gigantikus vásznakat ide, a kisebbeket pedig lakására szállította.

„Föltétlenül eredeti, egyéni”

A műtermi vásárlás után alig két esztendővel, 1921-ben Lehel Ferenc, a korábban festőként Nagybányán is megfordult műkritikus felkereste a két tulajdonost azzal a szándékkal, hogy könyvet szeretne írni Csontváry művészetéről. A hagyaték birtokosai szívesen megmutatták a képeket, sőt Gerlóczy ki is fizette a fotózás tetemes költségeit, s ezzel jelentős mértékben hozzájárult az első monográfia megjelenéséhez. Az öt gigantikus méretű vásznat – nem kis erőfeszítéssel - a Weinwurm cég „egy verőfényes délelőtt” a pesti Városháza udvarán fotografálta le: a hengerekről lecsavarva, a falfelületre felaggatva álltak az objektív előtt. Gerlóczy emlékei szerint „Lehel meghívására Fényes Adolf, Lyka Károly, Vaszary János és több művész és kritikus is részt vett a felvételek készítésénél, s akkor Vaszary és Lyka megvitatták Csontváry művészi termőerejének, csodálatos kompozíciós készségének és a képek üde, ragyogó színeinek művészi értékét. (…) Vaszary annyira meggyőzően igazolta Csontváry művészi nagyságát, hogy Fényes Adolf és többen a jelenlévők közül, teljesen egyetértettek véleményével, csak Genthon István, mint ünneprontó jegyezte meg, hogy Csontváry azért mégiscsak monumentális dilettáns volt.”

Az ember, akit leginkább így, hátulról ismerünk: Lehel Ferenc Nagybányán, Czóbel Béla 1904-es festményén.

A Csontváry-képek utóéletének és a festő körül kialakuló mítosz létrejöttének egyik legfontosabb eseménye Lehel Ferenc Csontváry Tivadar. A posztimpresszionista festés magyar előfutára című könyvének megjelenése volt. A Világosság nyomda műhelyében készült, kitűnő reprodukciókkal gazdagon illusztrált kötet az Amicus Kiadónál látott napvilágot 1921 decemberében. Jelentősége azért is túlbecsülhetetlen, mert Csontváry életében egyetlen képének reprodukciója sem jelent meg, s mivel alkotásai 1910 és 1930 között elzárva, sőt a nagy képek egyenesen felhengerelve pihentek, a közönség csak a Lehel-kötet illusztrációs anyagának segítségével alkothatott véleményt az életműről. A festő kéziratos hagyatékából hosszú oldalakat idéző könyv nagy sajtónyilvánosságot kapott, a benne megjelenő gondolatok alapvetően, évtizedekre meghatározták a közvéleményben kialakuló Csontváry-képet. Lehel elmebetegnek tartotta a festőt, sőt művészetét is ebből az alapállásból tárgyalta, a képek stiláris és tartalmi jellemzőit igyekezett erre a karakterisztikumra visszavezetni. Álláspontját némileg árnyalja egyik későbbi írásának alábbi passzusa: „…az egész posztimpresszionizmus, sőt kezdettől fogva a XIX. század művészete mindenestől pathológ volt. Ilyen volt … nem annál fogva, mert a művészek mindahányan őrültek voltak, de annyiban, hogy azok a társadalmuk pathológ lelkét fejezték ki. (…) A művészek, akiket mégis betegeknek neveznek, egyáltalán nem dühöngő őrültek, ahogy maga a beteges művészet sem zavaros esztelenség. A beteg művészet a társadalom beteg lelkét fejezi ki”.

Lehel Ferenc könyvének borítója és belső címoldala - bár a könyvön 1922 szerepel, valójában már az előző év decemberében megjelent.

A közel tucatnyi könyvkritika részben méltatta Lehel „kellemes és vonzó” stílusát, a fanatikus szorgalmat, mellyel sikerült összegyűjtenie a kevesek által ismert művész életrajzi adatait, részben – valljuk be: joggal - elmarasztalta a nem kellően megalapozott elméleti fejtegetések nem egyszer minden műtörténészi kontrollt mellőző, vakmerő szárnyalása miatt. A később toposszá merevedő állásponttal ellentétben – mely az őrült festő képeinek általános elutasítását hírdette -, az újságok szinte egyöntetűen elismerték Csontváry képeinek értékét, sőt néhány szerző mihamarabbi kiállításukat is javasolta.

A könyv és főleg a benne megjelenő reprodukciók sikere időlegesen felkeltették a figyelmet Csontváry művészete iránt, de alapvető változást nem hoztak a festő megítélésében. Ehhez minden bizonnyal hiányzott a művek kiállítása és a műkereskedelemben, valamint a jeles műgyűjteményekben való jelenlét is, mely – lévén a hagyaték tulajdonosai nem adták el képeiket – ekkor még csupán illúzió volt. 1926-ban azonban megszületett az első fontos kritika, mely már nem Lehel könyve kapcsán, hanem önálló értéke alapján tárgyalta Csontváry életművét. Sőt: Kállai Ernő az Új magyar piktúra című korszakos jelentőségű összefoglalásában külön fejezetet szánt a festő műveinek. A Rousseau-val való szokásos összevetés kapcsán hangsúlyozta a magyar festő grandiózus vágyait, féktelen természetrajongását és „patetikus magyar öntudatát”, miközben elégtelen mesterségbeli tudását is fontosnak tartotta kiemelni: „Vérmes képzeletű, monumentális látványosságai éppen hogy megférnek a tizenöt-húsz négyszögméteres vásznakon, de elnagyolt részletképzései és nyers, bárdolatlan technikája nyomán, valóban azt mondhatnók: többé fű nem nő.” E meglehetősen rideg szavak ellenére Kállai Ernő volt az első jelentős teoretikus, aki felismerte Csontváry kitüntetett helyét a magyar művészet történetében, s mindezt elragadtatott szavakkal közvetítette a német és magyar közönségnek. A Zarándoklás a cédrusokhoz című kép kapcsán – melyet feltétlenül élőben, nem csupán reprodukción keresztül ismert - a következő, mai napig érvényes konklúziót vonta le: „Nem hiszem, hogy a mindenen túl kimagasló, időtlen monumentalitásnak és diadalmas életerőnek valaha is ennél a képnél nagyszerűbb festői látomása akadhasson. (…) Csontváry színei még ott is sokat mentenek, ahol a kép formai tagozódása gyönge. Ez a tündöklően felfokozott színskála, a koncepció dekoratív lendülete és meseszerű, legendás fantasztikuma magyar eredetre vall, sőt helyenként perzsa és hindu miniatűrökre emlékeztet. Csontváry művészete gyöngéivel és nagyszerű értékeivel mindenképp keleti művészet és ezen túl: föltétlenül eredeti, egyéni. Nemcsak magyar, de európai viszonylatban is kétségtelenül egyik legérdekesebb jelensége az impresszionizmust követő művészi mozgalmaknak.”