A Falk Miksa utca sarkán álló kiállítóterem falait üres keretek foglalják el a következő három napban. "1000 keret, képek nélkül – ez is a műtárgyak között töltött 35 év, a kezemen átment közel 25 000 festmény egyik következménye. Későbbi felhasználás reményében megvásárolt, hagyatékokkal együtt „beesett”, vagy éppen átkeretezett képekről megmaradt rámák keveréke, amely egyszerre jellemzi az elmúlt több mint 200 év magyar keretezési kultúráját és saját műkereskedői pályámat is"- magyarázza Kieselbach Tamás a számtalan keret eredetét.

"Egyikben külföldre eladott kommersz kép, másikban sok tízmilliós remekmű volt – sokukra pontosan emlékszem, tudom mikor és hogyan vettem őket kézbe először, és hová vezetett a belőlük kikerült képek útja. De elsősorban nem ezért kerültek most a galéria falaira. Azt jelzik, amire már évtizedek óta igyekszem felhívni a figyelmet:

"a magyar festmények, a magyar festészet, sőt a múltunk, a történelmünk tényleges és szimbolikus átkeretezése nélkül nem érhetjük el azt a sikert külföldön, amelyet művészetünk megérdemelne."

A Kieselbach Galéria tulajdonosa úgy véli, hogy a magyar festészet presztízsének kivívását sok esetben csupán a tálalás akadályozza: a rossz terek, a gyenge világítás és a csapnivaló keretek, amelyben a műalkotások valódi értékei nem bontakozhatnak ki igazán. 

"Ha előbbre akarunk lépni, nem halogathatjuk tovább: át kell keretezni a magyar festészetet!"

- jelentette ki Kieselbach Tamás.

"Aki jól keretez, az mindent tud. Itt nem elég a jó ízlés" -mondja. A keret, ami a legtöbb néző számára szinte észrevétlen épp úgy hozzájárulhat egy kép érvényesüléséhez, mint ahogy meg is akadályozhatja. "Mindeközben azt is tudni kell, hogy még egy tökéletes keret sem örökérvényű, nem lehet mindig és mindenhol ideális: helyhez, időhöz és funkcióhoz kötött."

Ez nem jelenti minden esetben az eredeti kereteket használatát, még akkor sem, ha magától a művésztől származik. "A 20. századi magyar festészet történetében csak kevés alkotót találunk, aki minden esetben kellő hangsúlyt helyezett saját művei keretezésére, s meg is találta alkotásaihoz a megfelelő darabokat. Rippl-Rónai, Ferenczy, Aba-Novák, Barcsay és Korniss, a kortársak közül Almásy Aladár, s rajtuk kívül még alig néhány művész volt, aki ezen a téren igyekezett folyamatosan kézben tartani művei sorsát, saját választásokkal, gondos utasításokkal, profiltervekkel és méretekkel irányítva a képeket bekeretező tulajdonosokat.

"A többiek általában rábízták alkotásaikat a kiállítást rendező kereskedőre, a festmények értő vagy éppen laikus vevőire, végső soron legtöbbször: a vak véletlenre."

Ritka kivétel volt itthon, mikor egy jól eltalált keretezés megemelt egy teljes életművet: a magyar műgyűjtés történetének egyik kiemelkedő alakja, Rácz István azzal, hogy Ország Lili műveihez Géberth-ékkel csináltatott valódi arannyal és ezüsttel borított rámákat, sokat tett hozzá az életmű presztízséhez.

„Tekintettel arra, hogy a kiállítás az 1880-iki kinyilatkoztatás alapján jött most létre, igazolni kell az isteni ihletet az ősidőkből leszármazott isteni összeköttetéseinket, mert már Párisban a nagy Kristály palotában, ahol a festmények keretek nélküli vásznai voltak kiállítva, feltűntek s a kritika azt mondta, hogy habár a teljesítmény a világon minden munkát túlszárnyalja, de vigyázni kell rá, mert

"ha Párisban maga az Isten leszállna az égről, s nem mutatkoznék be isteni pompával, hát senki sem ismerne rá.”

- írta hagyatékában fennmaradt rövid, néhány oldalas feljegyzésében Csontváry Kosztka Tivadar. A festő egy saját alkotásaiból rendezendő, ideális kiállítás képét vázolja fel. Megadja a felépítendő múzeum helyét, nagyságát, építészeti tagolását, sőt egyes műveinek elhelyezésére is pontos utasításokat közöl.

http://fidelio.hu/vizual/2017/02/07/1000_keret_kepek_nelkul/