Február 10. – péntek

Szeretem a hozzáértők nyugalmát. A mesterség tudóinak hitelességét. A hangütést, amelyben nincs fals, és amely kizár minden gyanakvást. Ez hozott volna ide?, tűnődtem, amikor átléptem a Kieselbach Galéria küszöbét a Szent István körúton. Sajtótájékoztatóra érkeztem. Utoljára tíz éve vettem részt ilyesmin. A meghívó szerint festmények keretezéséről lesz szól.

            Eszembe jutott: otthon két kép is lóg a falon úgy, hogy rossz ránézni. Egyik sincs befejezve. Keretezte valaki, de a végeredmény mesterségének megcsúfolása. Velem megtörtént már, hogy éjjel arra riadtam: az egyik mondatban rossz a jelző. Fölkeltem, és másikra cseréltem. A „keretező” is eljöhetett volna, hogy kicserélje tévedésének tárgyát. De nem elmélkedtem tovább. Kieselbach Tamás elkezdte a sajtó tájékoztatását. Mit mond vajon?

            Körben a galéria falain több ezer keret. Hatásuk lenyűgöző. A hiány teszi azzá őket. Nincs bennük kép. Üresek. De hát nem mindig voltak azok. Ahol ültem, a leghátsó székkel vonalban faragott aranykeret. Talán egy női aktot fogott körbe, és jólesett körbefognia. Abban a másikban tájkép lehetett, derűs, könnyű, tavaszi. Folytattam volna, de a galériatulajdonos nem enged tovább fantáziálni.

            A magyar festészet részeiben világszínvonalú, mondja, de a környezet –a rossz terek, a gyönge világítás és a hitvány keretezés – megakadályozza értékük valós kibontakozását. Harmincöt éve keretezi át a képeket. És itt egy olyan mondat következett, amire felkaptam a fejem. Pontosan idézem: „Magamnak csináltam, az országnak csináltam.” Ez az a nyugalom, amiről az elején szóltam. Ami nélkül nem lehet hazát építeni. Sok minden kell ehhez. Tudás. Munka. Nagy elszánás. Hazározott cél. Társak. Visszhang. Ruganyosság, amivel átugorhatók a közélet pocsolyái.

            „Magamnak csináltam, az országnak csináltam…” Ezt hallva az ember arra gondol, hogy nincs egyedül. Vannak társai. Kit ismer közülük, kit nem. És ez így van jól.