"Valósággal izgalomba jöttem, amikor nagyapám egykori kassai házában járva kezemmel érinthettem a valamikori gyerekjátékokat, söralátéteket, régi, századfordulós levlapokat. A hetvenes-nyolcvanas évek tárgyait viszont silánynak éreztem" - teszi érthetővé a legutóbb a "leggazdagabb száz magyar" közé sorolt 39 éves galériatulajdonos, mi vezetett a múltbeliség tiszteletére.

A gépészmérnök pap és a kórházi asszisztensnő mama nemhogy nehezményezi, hanem ég sarkallja is e vonzalmat. Nem csoda hát, ha egy középiskolai művészettörténeti verseny megnyerése, illetve egy budapesti Petőfi gimnáziumi érettségi után két sikertelen felvételi sem téríti el az ELTE művészettörténész szakától.

De a kényszervárakozás idejét is hasznosítja: előbb a Nemzeti Galéria, majd a Szépművészeti Múzeum bírálati osztályán tájékozódik. Az egyetemben végső soron csalódik - ezt utóbb a bölcsészdiplomát kiegészítő iparművészeti főiskolai dizájnmenedzseri végzettséggel enyhíti valamelyest. Vélt hiányosságait pótlandó pedig "elkezdtem tudatosan végigjárni a világ nagyobb képtárait és múzeumait. Nyitástól zárásig maradva szisztematikusan memorizálva feltérképeztem és magamba építettem a képeket" - érzékelteti mai illetékességének egyik fundamentumát.

Csak e feltöltekezés után, 1995-ben nyitja meg első galériáját amit hamar kinő, és lakásvásárlásra félretett pénzét inkább üzletté szublimált szenvedélyére fordítva megveszi a Szent István körúti egykori Luxor kávéház helyiségét. Az ő nevéhez fűződik az első magyarországi internetes árverés is. Kiadóként legutóbb a Modern Magyar festészet 1892-1919 című albummal jelentkezett, de a napokban szokásos téli aukciója okán is forog a neve.

"Fotózás és minden, ami utazás. Most indulunk például Londonba" - beszél kedves időtöltésekről a szakmai társaként is működő feleségével és 10 éves Ákos fiukkal egy budai ház középső szintjét birtokló műgyűjtő, aki még a "valahol a Balaton-felvidéken" megálmodott nyaraló megvásárlása előtt áll.

- Hetvenegyedik lett a gazdag magyarok listáján. Alul- avagy felülértékelve érzi magát?
- Először is: soha nem gondoltam volna, hogy ebben a dimenzióban is meg kell jelennem. Az első reakcióm mindenesetre az volt, hogy kapásból tudok több embert, akik biztosan vagyonosabbak, mint én, még sincsenek a listán. Végül úgy rendeztem el magamban a dolgot, hogy a "beválogatásommal" a magyar műgyűjtést becsülik meg.

- Milyen pozitív! De hát azért ezúttal önt becsülték fel. Önmagát milyen becsüsnek tartja? Megesett-e már, hogy nem ismerte fel valaminek a valóságos értékét?
- Egyszer egy nekem tetsző ismeretlen képet betettem az aukcióra, de hogy ki készítette, nem tudtam. Elment 600 ezerért. Azóta bebizonyosodott, hogy egy korai Berény Róbert-képről volt szó, aminek valós értéke sokszorosa a leütött árnak.

- Mennyi ideig foglalkoztatja ilyesmi? Ez a történet azóta is naponta eszébe jut?
- Ez másképpen működik. Az ember, akár egy borona, halad a műtárgyak között, és feszülten figyel. A lényeg, hogy milyen gyorsan képes dönteni. A dönteni tudásra pedig engem már az Ecseri piac ránevelt. De nem vagyok szomorú, ha valamit mégis elnézek.

- Ma már tudja, mi volt az indító szenvedély? Rátalálás valamilyen különös szépségre? Avagy a sikerélmény, hogy amit olcsón vett, haszonnal tudta eladni?
- Sem ez, sem az. Elkezdtem például utazni. Sportot csináltam abból, hogy vettem valamit Drezdában vagy Leningrádban, és abból az egész utam ingyenessé vált. De az egész összefonódott a kincskereséssel, kincstalálással és azzal, hogy olyan életformát élhessek, ami akkoriban ismeretlen volt az országban.

- És mg ma is mindent vevő?
- Én minden képet szeretek. Még a giccseket is. Abban az értelemben, ahogy valaki a reklámszövegekben vagy a ponyvaregényekben is talál valami olyat, ami megfogja.

- Ajaj, mit kap majd ezért a műértőszakmában! Viszont az is tény, hogy a szakmához nemcsak szem és műveltség, hanem sok szerencse is kell. Volt ebben is részre?
- Olyannyira, hogy én voltam a család kincstalálója. Azzal indult, hogy alig négyévesen találtam egy arany pecsétgyűrűt. Később apám amatőr régész barátjával kincseket kerestünk Solymáron. Ott meg nyílvégekre bukkantam. Igaz, már szó sem volt vakszerencséről. Kiderült ugyanis, hogy apám barátja rejtette el őket azért, hogy a fia találja meg. Az a gyerek azonban lazsált, én viszont vadul kapartam a földet.

- Kieselbachot, a kincskeresőt már ismerjük. Milyen Kieselbach, a műtárgyvásárló?
- A magángyűjteményemet bemutató két kötetben szereplő valamennyi remekmű elkelt nekem, és amikor meg akartam szerezni őket, nem vacakoltam. Került, amibe került...

- És a felesége? Ő is benn van az üzletben?
- Persze. Tizenkilenc éve vagyunk együtt. Mindenhová ketten mentünk, így sokkal többet látott, min sok műkereskedő. Már kezdetben is jött velem a pécsi vásárba. Volt, hogy a Ladában éjszakáztunk, és vártuk, hogy hajnalodjon, és az elsők között mehessünk be.

- Viszont csak egy fiuk van. Talán mert ebben is ragaszkodik a ritkasághoz? Ő az utód?
- A gyerek a legnagyobb öröm, érte érdemes csinálni mindent. A mostani évek egyébként így jók a számomra, egy gyerekkel. A jövőjét illetően pedig a legerősebb parancs, hogy így jók a számomra, egy gyerekkel. A jövőjét illetően pedig a legerősebb parancs, hogy nincs parancs. Szabad ember, csinálhat azt, amit akar.

- Mikkel zaklatjuk, amikor biztosan éves aukciójának lázában ég!? Mondja, mennyire reálisak az ott elhangzó árak? Hallottunk már holmi árfelverő kamulicitálókról is...
- Szívesen válaszolok, de csak a többi érintett jelenlégében. Tény azonban, hogy a ma elfogadott limitrendszert a Műgyűjtők Galériája hozta be, mivel a nyugati világban ez a legátláthatóbb. Ezt próbálta megváltoztatni Polgár Árpád, illetve Kováts Lajos. Sikertelenül.

- Egyébként odahaza mi lóg a falon?
- Legfeljebb néhány kortárs, és imádom a fotókat. Egyébként üresek a fehér falak.

- Ugye viccel?
- Ellenkezőleg. Otthon minden a csendről, a szép térről és jó fényről szól. Meg az áramlásról. Hogy például keresztül lehessen nézni több szobán is, mert ebből lendület árad...

- Nem inkább attól fél, hogy valaki szeretné kirámolni a lakását?
- Mondhatnám azt is, hogy csak idióta lop dokumentált magyar festményt...

- Minket már le is beszélt. Karácsony közeledvén azért kíváncsiak lennénk, hogy az ön "pozíciójában" milyen ajándék, aminek őszintén örül?
- Mindig annak, ami személyes, például a fiam nekem készített rajzainak. Legutóbb pedig a könyvbemutató happeningen egy festményt ígértem kisorsolni azok között a párok között, akik az új albumom címlapképén láthatóhoz hasonló kalapban, illetve piros ruhában jelennek meg. Nem akartam elhinni: több mint húszan jöttek. Köztük egy régi kedves gimnáziumi lányismerősöm is. Vette a fáradságot, és beöltözött. Csak miattam...

Lindner András - Horváth Zoltán