Műkereskedő, gyűjtő, művészettörténész, igazságügyi festményszakértő, idestova 30 éves múlttal. Galériája, aukciói, könyvei vitathatatlanul sikertörténetek. Ikonográfiailag fekete zakója, farmerje és tornacipői azonosítják, munkájában pedig kérlelhetetlen következetessége. Galériájából ajtók során át elérhető, könyvekkel plafonig megpakolt szobájában válaszolt kérdéseinkre.

Yacht Life: Emlékszik még, mi volt az első saját műtárgya? Mit kapott vagy vett először?

Kieselbach Tamás: Már csak a fotója van meg: 14 éves koromban nyáron Szentendrén egy régiségboltban vettem 200 forintért egy 1900 körüli porcelán tányért, amin Angelika Kauffmann festőnő kompozícója látható. De akkoriban zajlottak még olyan lomtalanítások, ahol több érdekes dolgot lehetett találni. Az első kép, amit találtam, egy kis Bosznai István volt, Virágzó almafa tavasszal, azután Zsótér Lászlótól egy folyópart, és még két kis ovális kép, amit kidobtak.

YL: Megvannak még ezek a tárgyak?
KT: Nem. Sokáig őriztem őket, de azután eladtam. A Zsótér Lászlót a bizományiban - egy kollégámhoz, gyűjtőtársamhoz került, ott láttam viszont. A két ovális képet pedig a kilencvenes évek eléjén, értük - a megtalálás után tizenvalahány évvel - kaptam 400 000 forintot.

YL: Az akkor egész szép summa volt. A műgyűjtés öröklött szenvedély vagy egy teljesen új ág a családfán?
KT: A műgyűjtés semmilyen formában nem volt jelen a családomban. Ugyan nagyapám félretett hétköznapi dolgokat, újságcímlapokat, cédulákat, ami a történelem folyamán odasodródott - de nem különösen tudatosan, csak egyszerűen nem engedte el a dolgokat. 1978-ban halt meg, akkor láttam a padláson a szekrényekben, a folyósón azokat a tárgyakat, amik egy élet alatt összegyűltek.

YL: Végignézte ezeket az emlékeket, mint Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című könyvének a főhőse, hogy rekonstruáljon belőle egy tovatűnt időszakot?
KT: Az egy csodálatos világ volt, amivel akkoriban nem lehetett találkozni. Teljesen más dolgok tárultak föl az előző évtizedekből ottmaradt tárgyakon keresztül. Benne volt abban az egész életút: a szülei Németországból és Ausztriából jöttek, ő Kassán született, ahonnan '19-ben kellett eljönnie. Az egész - ebben az országban normálisnak mondható - drámai életútnak a dokumentumai mind ott voltak. A váltások, hogy milyen cége volt a háború előtt, azt hogy vették el tőle - nem volt nagy cég, mégis lehetett látni a törést az életében.

YL: Ha az Ön életútját megnézzük, következetes vonalat látunk. De mi volt előbb: a műgyűjtés miatt jöttek a művészettörténeti tanulmányok vagy fordítva?
KT: 14 évesen kezdtem tárgyakkal, régiségekkel foglalkozni, kereskedni is, nagyon gyorsan. Amit kivittem a szentendrei régiségboltokba, az a következő hétre elkelt - ott várt a bizományban eladott tárgyak ára. 16 évesen mondtam azt, hogy műkereskedő szeretnék lenni, és onnantól tudatos volt minden - de nem száraz elhatározásként, hanem csak egyszerűen azt akartam csinálni, amihez kedvem volt és amiben spontán sikereim voltak. A pénzkereset sokat jelentett. A tárgyak eladásából befolyt pénzemből 14 éves koromtól kezdve utaztam, először szocialista országokba, és megvettem azokat a művészeti albumokat, amiket a barátaim vagy osztálytársaim általában nem tudtak. Olyan szabadság volt ez, amit ünnepeltem minden nap.

YL: Milyen volt ebből a világból becsöppenni a Művészettörténet Tanszékre, ami jóval akadémikusabb világot jelentett?
KT: Már a gimnázium alatt nyaranta dolgoztam - előbb a Történeti Intézetben, utána a Szépművészeti Múzeumban. Amikor felvettek az egyetemre, akkora hatalmas vágy volt bennem, hogy végre megtaláljam a közegemet, azok között legyek, ahová fantáziáltam magamat. Hetente háromszor-négyszer az 5-ös busszal bementem a Március 15. térre, végigjártam a bizományit, az idegennyelvű könyvesboltot, az antikváriumot - és a Pesti Barnabás utcánál mindig fölnéztem, hogy ott a Művészettörténet Tanszék, oda vágytam. Azt vártam, hogy ott végre kiteljesedik minden, és megtalálom a helyemet. Nem így lett; teljesen más világ volt. Másfél év után eldöntöttem, hogy folytatom, de beláttam, hogy ott nem tudok kiteljesedni. A tárgyakat nem mutatták, és világossá vált, hogy nem is látták olyan sűrűséggel, ahogy én néztem azokat a világ múzeumaiban, aukciókatalógusaiban. Respektálom azt a tudást, ami ott összegyűlt, - részben elméleti tudás, részben lexikális, részben a szakirodalom ismeretén alapult, - de ami engem érdekelt szenvedéllyel, hogy az elém kerülő tárgyakat biztosan meg tudjam határozni, ami a mindennapi életben a közegem, arra ott nem volt mód.

YL: Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, mi az amire a legbüszkébb abból, amit eddig elért?
KT: Azt gondolom, hogy ma már másként tekintenek a magyar képzőművészetre, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, s hogy ez a változás, az értékítélet, a nézőpont, a hozzáállás átalakulása talán az én munkámnak is köszönhető. Máshogy néz ki a magyar képzőművészet, mint ahogy anno megismerhettük a könyvekből, amik akkor rendelkezésre álltak, a kiállításokból, amiket akkor meg lehetett nézni.

YL: Gondolom, ennek a galériában is van konzekvenciája. Mégis, ha meg kéne határoznia a galéria sajátosságát, mi lenne az?
KT: Szenvedélyes elkötelezettség - és reményeim szerint szakértelem. Amit igazán az tud fölmérni, akinek megvan. Akinek nincs, az be sem tudja mérni más hozzáértését, annak a kevés vagy a közepes is sok.

YL: Merre tart most a galéria? Tervez-e iránymódosítást, vagy ezt az előzőekben vázolt attitüdöt követi tovább?
KT: Én szeretem ezt csinálni. Az a célom, hogy a magyar festészet mindeddig rejtett, a világ által le nem reagált kvalitásait ismertté tegyük, és nemzetközi porondról is kapjunk arra igazán intenzív visszajelzést, hogy itt tényleg valami különleges történt. Ez pedig érzékeny megközelítést kíván.
Nem arról van szó, hogy a magyar festők jobbak voltak, mint a nemzetköziek, nem beszélve a nagy festőközpontokról, de az, hogy ebben a közegben, ebben a sűrűségben, ennyi emberre vetítve kivételes gazdagságban jöttek létre és - sajnos ez is nemzeti sajátságunk - mentek tönkre festői életművek, abban különlegesek vagyunk. És mivel különleges történet, különlegesen kell mesélni is - nem lehet egy mondatba tömöríteni.
Személyes ambícióm, hogy vesztes helyzetből indulva, ebbe az országba születve, szocializmusban fölnőve, olyan művészetről tanulva, amit mindenki másod-harmadrangúnak tart, elmeséljem ezt más megközelítésben, megmutassam, hogy ez egy különleges, sajátos, egyedi történet, ami sikert tud elérni a világban.

YL: Ki lehet emelni neveket, akiket különösen jelentősnek tart? Vagy van olyan, akinek a megismertetésében, úgy gondolja, a galériának különösen nagy szerepe volt?
KT: Ilyen nevekből, korszakokból, iskolákból sok van. Vannak azonban a magyar festészet legnagyobb teljesítményei: Vajda Lajos, Csontváry, Mednyánszky, Derkovits, Román György, Farkas István, Ferenczy Károly, Gulácsy - ezek azok a nevek, akik egészen különlegesek és nemzetközi szempontból is értékelhetőek. Náluk különösen fontos, hogy az interpretáció helyes legyen.

YL: A kortárs kommunikáció leegyszerűsítő jellegének megfelelően, - amelynek eredményeként egyes világvárosokat könnyen azonosíthat bárki egy-egy művésszel, - a magyar művészetben lehet-e kiemelni valakit, aki ennyire jól, ikonikusan tudná képviselni Magyarországot?
KT: Ha egy nevet kellene kiemelnem, én Csontváryt tartom olyannak, aki különleges, és akire rá lehetne vetíteni azt a különleges helyzetet, ami ebben az országban előállt, - de más hozzáállással, óvatosan mondom: másfajta marketinggel kellene. Másképp kellene prezentálni, az életművének a Budai Várban kellene lennie egy sztárépítész által, dedikáltan neki épített épületben, - az elhíresülhetne már csak azzal, hogy ott van. Csontváry figurája sincs jól megfogalmazva, kezdve olyan egyszerű pontoktól, hogy a Felvidéken született, de ezt el kell magyarázni. Az Elzász-analógiát még talán megértenék, de azt, hogy mi történt itt '19-20-ban, azt már nem. Plusz még azt is kellene tudni, hogyan nem állt össze soha ez az ország - miért van Pécsett az anyag, amikor a hagyatékban az áll, hogy Budapesten legyen múzeuma. Mi ez a történet? Szocializmus, kommunizmus volt? S mindezt rá kellene vetíteni, bele kellene gyúrni a történetbe. Ehhez Frida Kahlo-t szoktam mondani példaképp, ahol már nem csak a festményt látjuk, hanem minden más elmesélt történetet - ezt a mi országunk nem írta meg. Talán a magyar fotósok lennének még alkalmasak erre. Ott is mi történt? El kellett menniük ebből az országból, hogy egy kis levegőt, sikert kapjanak… Persze felmerül a kérdés, hogy akkor ők magyarok vagy sem? Én azt szoktam mondani, hogy ez az emigránslét, a kiszolgáltatottság, a megtöretés is tipikusan magyar. Az is megtöretés, ha valaki a Felvidéken születik, és itt van az életműve, meg ott, meg sehol sincsen. Ezt hogy mondja el jól az ember? Ez a nehéz feladat: szerteágazónak, árnyaltnak kellene lennie…

YL: Véletlen, hogy a galéria történetében az eladási rekordot egy Csontváry-kép tartja? Tükrözi-e a piac a művészi értéket?
KT: Így alakult. Bizonyos életművek a piacon alulreprezentáltak, így nagyobb esélyük van, hogy magasabb árat érjenek el - ilyen módon van érintkezés az árverés és a művészi érték között. Ez az egyik legsajátosabb magyar festőnk képe, normális, hogy az aukción magasabb árat ért el. Viszont ahhoz kellett a marketing, hogy az értékének tényleg megfelelő árat érjen el.

YL: A galériáról már beszéltünk, viszont annak idején saját gyűjteményből indult ki. Most mekkora a gyűjteménye?
KT: Erre nem szoktam válaszolni. Annyit talán utalhatok, hogy 19 éves korom óta nagyjából naponta képeket vettem, általában többet, mint amennyit el tudtam adni.

YL: Tervezi azt, hogy saját gyűjteményét is megmutassa? Hiszen a privát gyűjtemény indíttatása, a magánízlés nem feltétlenül egyezik azzal, ami a galériában bemutatott.
KT: Vannak átfedések, de a gyűjteményemben a saját ízlésem és egy nagyon következetesen végigvitt értékítélet, az egyes korszakok legjobbjaira koncentráló választás dominál, a galériában pedig természetesen ennél jóval szélesebb spektrumát kínáljuk a magyar festészetnek. Más gyűjtők jellemzően nem gyerekkoruktól gyűjtenek, nekem pedig a fiatal éveim voltak intenzívek. Jellemzően 5-10-20 kép kellett, hogy átmenjen a kezemen ahhoz, hogy azt az egyet, amit kiszemeltem, megszerezhessem.
A gyűjtés jellemzően kompenzáció, szenvedély, ami formát kap - én nem tekintem egész életre való programnak az extrém intenzitású gyűjtést.
A könyvek általi értékfelmutatásban hiszek, a művek elengedésében, útjuk egyengetésében hiszek - a ragaszkodásban, a múzeum- és mauzóleumépítésben nem.

YL: Mégis: van kedvenc múzeuma - ami az Ön világát, a szimpatikusnak tartott gyűjtői és prezentációs magatartást tükrözi?
KT: Hogyne, több is. A Metropolitan például New Yorkban már a virágcsokrokon keresztül üzen valamit a belépőnek. Vagy a londoni National Gallery, aminek az arányrendszere, a léptéke sem elidegentő teret hoz létre, aminek a hangulata, az aurája, ahogy a Trafalgar térről belép az ember oda, az is nagyon jó. Ha a magángyűjteményekből született múzeumokat nézzük akkor Berggruen műkereskedőnek a berlini Charlottenburgban lévő múzeuma az, ami bizonyítja, milyen, amikor valaki különbséget tud tenni kép és kép között: az egy tiszta, ihletett válogatás.
Ilyen még például az Oskar Reinhardt-gyűjtemény a svájci Winterthurban: kiválogatott, eszenciális, benne a legjobb, legértelmesebb művek bizonyos művészek életművéből: katartikus válogatás. De nagyon sok ilyen múzeum van még...

YL: Milyen kiállítást látott utoljára? És mit néz meg legközelebb?
KT: Legutoljára, a hét végén a fiammal a Nemzeti Galériát, annak is a 20. századi részét néztük át - immár sokadjára… Berlinben Baselitz, Damien Hirst és Jonathan Meese munkáit láttam, Bécsben pedig a belga szimbolistákat. A következő? Most hétvégén megyünk Madridba a kortárs vásárra…

YL: Jó utat kívánunk - és köszönjük az interjút.


Kieselbach Tamás
Műkereskedő, gyűjtő, művészettörténész, igazságügyi festményszakértő.
Galériája, a Kieselbach Galéria és Aukciósház 1997 óta 36 aukciót, 2 fotóaukciót, számtalan kiállítást szervezett. A hazai piacon eddig náluk került legmagasabb áron értékesítésre műtárgy: 2006 decemberében Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) A szerelmesek találkozása (Randevú) című, 1902 körül készült festménye a 85 millió forintos kikiáltási árról indulva 230 millió forintért kelt el - ez egyben a legdrágábban eladott magyar festmény. A kiadásában megjelent könyvek: Kieselbach gyűjtemény (1996), Hungarian Modernism 1900-1945 (1996), Hungarian Modernism 1900-1950 (1999), Modern magyar festészet 1892-1919, (2003, Szép magyar könyv díj), Modern Hungarian Painting 1892-1919 (2003), Modern magyar festészet 1919-1964 (2004), Modern Hungarian Painting 1919-1964 (2004), Magyar művészet 1900-1950. Radnai-gyűjtemény (2005), Átmeneti emlékkönyv (2006), A magyar forradalom 1956 Napló (2006), Magyar zene és kép (2007)