Most hát itt a folytatás, a tizenkilenc és hatvannégy közötti korszak, amely a kiállítás színvonalát tekintve semmivel sem marad el a párjától, méreteiben pedig meg is haladja azt. (Ezúttal mintegy másfél ezer festménnyel ismerkedhet meg az érdeklődő, amelyet hatvan múzeum és másfél száz magángyűjtemény anyagából állítottak össze a szerkesztők.) A vállalkozás egyszerűen lefegyverző, a magam részéről mindig nagyon tudok örülni, ha valahol az anyagi és szellemi erők ilyen módon adnak randevút egymásnak.

Ennyit a megérdemelt komplimentekről, most jöjjön egy idézet. "A reprodukált képek egymásutánja egy sűrű, összefonódó struktúrát alkot, melyből egyetlen elem kivétele is felborítaná a harmonikus rendet. A műalkotások párbeszéde természetesen az adott oldalpárokon a legintenzívebb, de a képek felelnek egymásnak nagyobb távolságokból is.

A bemutatott festmények nem különálló láncszemekként kapcsolódnak az előttük és utánuk levőkhöz, hiszen így a lánc teherbírását, az érvelés hitelességét egyetlen elemének ereje határozná meg. (...) Számtalan kötelék, ezernyi vizuális és tartalmi utalás fonja össze a képek áramlását úgy, hogy a szövet rostjai sehol sem feslenek fel" - írja Kieselbach Tamás a kötet előszavában. Ami nem csupán azt jelenti, hogy itt egy tudatosan vállalt szubjektív művészettörténet van jelen (és ezért nincs értelme olyasmit kérdezni, hogy miért ezek a festők, és miért ilyen arányban, és miért nem mások másképpen), hanem hogy Kieselbach szándéka szerint itt egy sajátos műalkotást hozott létre, melyhez az elmúlt évszázadnak a szívéhez leginkább közel álló festményeit használta alapanyagként.

Így lapozzák ezt a kötetet.

Jolsvai András