− Azzal kezdte az előadását a műkincspiaci befektetésekről lapunk konferenciáján, hogy soha nem szerette egyszerűen befektetésre ajánlani a képeket, felfogása szerint a festményvásárlás inkább a vagyongyarapítás eszköze.
− Ezt én már sokszor elmondtam, figyelemfelhívó mondat. Nem akarok saleses lenni, de a saját területem összefüggéseit jól látom, ha megkeresnek, szívesen elmondom, mit gondolok. Direkt befektetési tanácsokat én nem adok. A magyar műtárgypiacnak elkötelezett gyűjtőkre van szüksége, olyanokra, akik életformaként csinálják ezt. Ők vagyongyarapodást érnek el a gyűjtés révén, ez bárhol a világban így van.

A nemzetközi színtéren már visszatért a bizalom

− Érezhető-e bizalomvesztés a 2008-as válság óta, hiszen lehettek olyanok, akiknek azonnali pénzre volt szükségük és szembesülniük kellett azzal, hogy nem tudják annyiért eladni a képüket, mint amennyiért vették? Ez még akkor is csalódás, ha tudjuk, a műtárgyvásárlás hosszú távú befektetés.
− A válság elbizonytalanított sokakat, ez a papírforma. Nézhetem onnan is, hogy akinek festménye volt, örülhetett, mert nem esett vissza hatodára az értéke, mint jó néhány részvényé. Olyan befektetési forma, ami mindig csak fölfelé mozog, szerintem nincsen. Megint csak azt mondom, nézzük a nemzetközi példákat. Külföldön a jelentősebb tárgyak a válság alatt is megőrizték a biztonságukat. A mienk sajátos fejlődésű kis ország, itt nem volt likvid a műtárgy, ha valaki épp el akarta adni, az 2008 után nem ment könnyen, de most újra jobb valamivel. A világban már látszik: aki nem kapkodott 2009-ben, 2010-ben az eladással, annak újra többet ér a képe, mint amennyiért vette, az árak meghaladják a 2008-as szintet. Kétségtelen, mi most még rossz hangulatban vagyunk, ez nem a műtárgypiac sajátossága, hanem az egész gazdaságé.

Bejöttek a privát eladások

− A válság alatt a privát eladási formát választotta az aukciók helyett. Mik a tapasztalatai ezzel?
− A világban sokan ezt látták a helyes útnak. A válság alatt a privát eladás nagyon jó forma volt, utána is meg fogjuk őrizni, kibővítjük az internetes eladásokkal és árverezünk is, mint korábban, közben figyelünk, mi történik az országban, a gazdaságban. A konferencián vetítettem az elmúlt évekből négy nemzetközi csúcsárat, ebből kettő privát eladásban született: ilyen volt a 250 millió dollárért a katari uralkodócsaládnak eladott Cézanne és a Holbein is. Nem feltétlenül a sötét és zavaros jelző illik a nem nyilvános eladásokhoz − bár a katari család nem örül, hogy nyilvánosságra került a Cézanne vételára, mert legközelebb nehezebben tud majd vásárolni, többet fognak kérni tőle.
− Nem segítene a magyar piacnak mégis, ha egyes műgyűjtők jobban felvállalnák a nyilvánosságot?
− Egyes esetekben lehet, hogy segítene, adott esetben képviselni is fogom feléjük. Ám tiszteletben kell tartani, ha az eladó vagy a vevő vagy mindketten ki akarják zárni a nyilvánosságot, már csak a személyes biztonságérzetük, a betörések, lopások kockázata miatt is. (Ezt az álláspontot erősíti sajnos, hogy mint az interjú készítése után kiderült, március 15-én egy budapesti magántulajdonostól ellopták a magyar aukciós árlistát vezető Csontváry-képet, a Szerelmesek találkozását - lásd még keretes írásunkat - , más értékes képekkel, köztük Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László festményeivel együtt. - a szerk.)
− A nyilvánosságot a bizalom és a reklámérték miatt emlegetem, ahhoz kapcsolódva, amit ön is kiemelten kezelt az előadásában, hogy ismertté kell tenni a magyar festészet értékeit.
− Intenzív, mániákus emberekre van szükség, és persze jó anyagra, de ez megvan, én ebben nagyon hiszek. Jó viszonyítási pont az Osztrák−Magyar Monarchia, ahol a magyar festészet megszületett. Nem hiszem, hogy reális az a különbség, ami egy Bécsben és egy Budapesten készült festmény árában tükröződik. Az arányszám semmiképp se stimmel. A listavezető Klimt-kép árának 135-öde a magyar csúcsár. A legdrágábban elkelt magyar kép ára 1 millió euró, az átlag jó minőségű magyar festmények ára jelenleg 100−300 ezer euró. Ha a legfelső szegmensben változás történik, az elég lenne az egész arányrendszer átstrukturálódására.

Át kell törni a nagyvilágban

− Mitől következne be a változás?
− A magyar festészet eddig többnyire másod-harmadrangú helyeken volt kiállítva a világban. A múzeumi szakmáé a feladat, hogy ezen változtasson. Vannak biztató jelek: a Nyolcak-kiállítás megy Brüsszelbe, utána ősszel a bécsi Kunstforumba, de lesz Berlinben és a párizsi Musée D'Orsay-ben is egy nagy magyar kiállítás. Sarkalatos pont lenne egy magyar mű bekerülése jelentős múzeumba: Rippl-Rónai, Csontváry, a Nyolcakból valaki − ők a legesélyesebbek erre. Amint ez megtörténik, egy-két külföldi gyűjtő azt fogja mondani: ez érdekes, neki is kell ilyen és ez fog mindent átárazni.
− Mindez mennyi időbe telik?
− A rendszerváltás után kellett tíz-tizenöt év a magyar piacnak. Ha a Musée D'Orsay-ben átgondolt magyar kiállítás nyílik, utána esetleg New York és London következik, azután bármikor megtörténhet. Addig meg zajlik a kereskedés egymás közt, itt is vannak még lehetőségek, gondolok például a húszas évek magyar avantgárdjára.
− A nagy konkurens, Virág Judit a válság kezdetén úgy fogalmazott, mindenképp megtorpanás lett volna, mert kifutott egy gyűjtői generáció. Mit gondol erről, mit tapasztal?
− Azt gondolom, kellenek új emberek, akik egyébként ilyen ikonizáló események után szoktak megjelenni. Mielőtt feltenné a kérdést, megjelentek-e már, válaszolok is gyorsan: még nem. De meg fognak jelenni. Nem vagyok türelmetlen.