Kieselbach Tamás gyermekkori élményei közé tartoznak a jelentős tárlatok, közöttük Mednyánszky László emlékkiállítása. A Bizományi Áruház Vállalat aukciós katalógusai 1978 tájén kerültek először a kezébe, s a legtöbbet megőrizte. Gyűjteményében ma a modern magyar festészet sok száz alkotása látható, galériájában, aukcióin évente több mint ezer mű talál új tulajdonosra. A minap megjelent Modern magyar festészet, 1892-1919 című albumában pedig a modern magyar festészet képzeletbeli múzeumát építgeti.

- Mondhatjuk azt, hogy "abszolút látása" van?
- Nem tudom, minek nevezzem, de belülről élem meg a művekkel való találkozást. Mindig igyekeztem az elém kerülő képek részleteit megjegyezni, a felület legapróbb jellegzetességeitől az évszámokig, a szignókig. Többször is elmentem egy-egy BÁV-kiállításra, sőt külföldre is, kifejezetten azért, hogy a múzeumokban őrzött műveket megismerjem. Előfizettem a Weltkunstra, a nagy aukciósházak katalógusaira, igyekeztem minden fontos szakkönyvet beszerezni. Ez volt a bázis. Nincs az a drága szakkönyv, amelyik ne térülne meg sokszorosan, ha egy műtárgy megvásárlásakor segít a helyes döntés meghozásában. Tizenhat éves koromban ugyanis elhatároztam, hogy műkereskedő leszek.

- Pedig a hetvenes években igazi műkereskedelem nem is volt Magyarországon. Milyen élmények vezettek a döntésig? Családi okok talán?
- Az út a régi tárgyak iránti erős vonzalmamon keresztül vezetett a képekig. Gyűjtőklubokba jártam, sokszor utaztam Szentendrére, ahol akkoriban működött még a kiváló Krajcsovics-féle régiségkereskedés, s a pesti belváros galériáit is rendszeresen látogattam. A Kossuth Lajos utca és a Kígyó utca találkozásának környékén volt néhány műkereskedés, például a BÁV galériája, ahová hetente három-négyszer is bementem. Ott dolgozott 1978-80 körül Szabó Ágnes, a Stúdió 1900 Galéria későbbi tulajdonosa, aki megengedte, hogy egy-egy műtárgyat kézbe vegyek, megvizsgáljak.

- Megnyerte az országos középiskolás művészettörténeti versenyt, aminek szinte alapfeltétele volt, hogy fejből tudja a Magyar Nemzeti Galéria festészeti anyagát. Adhatott-e ehhez a tudáshoz még valamit az egyetem a nyolcvanas évek elején?
- Az egyetem alatt is állandóan képekkel foglalkoztam. Akkoriban kezdtem el azon gondolkodni, hogy melyek is a magyar festészet időtálló, a határon túli művészettel is összehasonlítható értékei. Elsősorban a magyar fauve-festők, a neósok művészetében találtam meg ezeket a kvalitásokat, de ahogy teltek az évek, tágultak ennek a világnak a határai. Hogy miképpen, az jól látszik a saját gyűjteményemet bemutató két kötetben és most a Modern magyar festészet, 1892-1919 című összefoglaló albumban, ahol külön tanulmányok mutatják be a magyar festészet általam legnagyobbnak tartott alakjait Csontvárytól Rippl-Rónain, Ferenczy Károlyon át Nagy Istvánig. Gyűjteményem gerincét e művészek kiemelkedő alkotásai adják, de mellettük mindig is érdekeltek azok a korábban kevésbé értékelt alkotók, akik egyéni színeket vittek a korszak magyar festészetébe. Jaschik Álmos, Batthyány Gyula, Kádár Béla vagy Vörös Géza fő művei is bekerültek a válogatásba, s megelégedéssel tölt el, hogy a kezdeti meghökkenést mára a buzgó egyetértés váltotta fel. Az is sokat meglepett, hogy a naiv művészetet beemeltem a grand art világába, s hogy szokatlan súllyal szerepeltettem Nagy Balogh János és Mokry-Mészáros Dezső egyéni festői világát. Az egyes életműveken belül is igyekeztem kijelölni a megfelelő súlypontokat: Aba-Novák Vilmostól például inkább a húszas, mint a harmincas években született műveket, Scheiber Hugónál a korai munkákat helyeztem előtérbe, s az sem véletlen, hogy Vaszary Jánostól egy olyan kisméretű művet emeltem ki, amely elkerüli a virtuóz magamutogatást, a tiszta festőiség megtestesülése. Vannak művészek, akiktől egy-egy grafikát illesztettem a gyűjteményembe, mert a rajz, a nyomat jobban kifejezte művészetük igazi erényeit. Boromissza Tibor egyik linómetszetében például olyan vonást fedeztem föl, amely a német expresszionizmus grafikájához köti a magyar művészetet. Nincs egyetlen mű sem a gyűjteményben, mely ne tudatos válogatás okán került volna be. Az érdekelt, mit tudok, s mit érzek szükségesnek korrigálni a fennálló művészettörténeti hierarchián. Az esztétikai minőséget, a tiszta, hiteles hangot kerestem, függetlenül attól, hogy beilleszthető volt-e a korábbi művészettörténeti kánonba.

- A legutóbbi Kontuly Béla-kiállítás az Ernst Múzeumban például igazolta korábbi választásait, hiszen azt a nyolc-tíz kiváló kvalitású munkát helyezte a középpontba, melyeket korábban ön is fölfedezett. A nagy kérdés ezek után az, hogy mi történt, pontosabban mi nem történt meg a magyar művészettörténeti műhelyekben, ha ma is ennyi a fölfedeznivaló?
- Hátrafelé mutogatással nem juthatunk előbbre. Ami engem érdekelt, az az előttem elterülő virágos mező volt. Az ember bármerre indult, értéket talált. Mindig jönnek izgalmas képek és izgalmas helyzetek. Most például ez az egészen korai Barcsay-féle kettős portré, amelyen még Aba-Novák hatása mutatható ki. Vagy itt ez a Kádár Béla-kép, amelyet, bár én mindig is fontos műnek tartottam, korábban egyesek hamisnak mondtak. Mára a kérdés eldőlt. Rónai Dénes fotóművész hagyatékában megtaláltam a képről készült reprodukció 1920-as évekből származó üvegnegatívját. Persze ritkán van alkalma az embernek ilyen frappánsan bizonyítania az igazát. Művészettörténészként, műgyűjtőként, műkereskedőként egyaránt azt vallom, hogy a kulcsszó a képközelség, az élő anyaggal való találkozás. Ez teszi alkalmassá a szemet a jó döntésekre. Mindig a legnagyobb anyagismeretre törekedtem, és mivel az ország kicsi, sok érték a határon túl van, az ottani múzeumokat éppúgy igyekeztem megismerni, mint az itthoni, kellően nem értékelt vidéki gyűjteményeket.

- Az első jelentős műkereskedői sikerekről a Kieselbach-galéria megnyitása után, a kilencvenes évek második felében szerzett tudomást a nagyközönség. Azt már kevesebben tudják, hogy részben az ön nevéhez fűződik Csontváry Kosztka Tivadar Castellammarei tengerpartjának tíz évvel ezelőtti, akkor szenzációsnak számító ötmillió forintos sikere.
- Mind mindig, akkor is függetlenül dolgoztam, de néhány aukciót valóban szerveztünk közösen különösen a Blitz Galériával, ahol a Csontváry-kép is elment. A saját galériám megnyitását megelőző éveket úgy éltem meg, hogy egy idő múlva a különböző műkereskedések falain egyre gyakrabban bukkantak fel a tőlem származó jó képek. Hogy sokukhoz közöm van, csak én tudtam. Lépnem kellett, annál is inkább, mivel akkoriban az árak emelkedése miatt radikálisan átalakult a vásárlóközönség. Kezdtek eltűnni a külföldi kereskedők, akik korábban nagy tételben vittek ki műalkotásokat Magyarországról. Nekik kapcsolatra, nem pedig galériásra volt szükségük. Megjelentek viszont a tőkeerős hazai vásárlók, akik számra a galéria arculata is fontos volt. Előbb 1995-ben a Falk Miksa utcában lévő kisebb, majd a Szent István körút sarkán lévő mai galériát nyitottam meg.

- Nyugalma, kellemes világ a galériásé - vallotta akkor, s kijelentette, nem is akar aukciókat szervezni. Azután mégis sor került rá, sőt április 25-én már a huszonötödik Kieselbach-aukcióra kerül sor a Vígszínházban.
- Nem lehetett kitérni az aukciók elől. Az emberek nagy része - ahogy a világon mindenhol - igényli az árverést, én pedig hittem benne, hogy össze tudok állítani olyan nívós festészeti anyagot, amely az erősödő műkereskedelmi versenyben is megállja a helyét. Az elmúlt hét év, a huszonöt sikeres aukció bebizonyította az elgondolás igazát.

- Nálunk sokan még mindig mintha a látványosság kedvéért mennének aukcióra, a vígszínházi kulisszákért vagy a mások által vívott licit izgalmaiért. Hogy van ez külföldön?
- Nálunk most kezd normalizálódni a helyzet. A Sotheby'snél még a legjobb aukciókon is legfeljebb száz-százötven ember ül a széksorokban, ők valóban érdekeltek a licitekben. De jó oldala is van annak, ami itthon történik: az emberekben most kezd tudatosodni, hogy vannak értékeink, van jó magyar festészet. A vásárló viszont még mindig kevés, olyan kevés, hogy a számuk csak növekedhet. Az utóbbi években új dimenziókban működik a magyar műkereskedelem, hiszen a nemzetközi csúcsáraktól ugyan távol vagyunk, de itt is nagy ugrásokra került sor. A Csontváry-kép után következett Szinyei Merse Pál Parkban-ja, most pedig Munkácsy a maga 220 milliójával. Ezeket az árakat azért már külföldön is megsüvegelik.

- Ezek az árak vonzzák haza a korábban külföldre került magyar műveket, de mintha a körülmények változásához nem igazán igazodnának a jogszabályok. Szükség van-e például még mindig több százezer műtárgy védettségére, ha az égvilágon senkinek nem jutna eszébe külföldre vinni őket?
- Ma is visznek külföldre műveket, de azok megbecsült helyre kerülnek, s a magyar művészet rangját hirdetik, hiszen publikálják, nagy kiállításokra adják kölcsön őket, ahogy például legutóbb a nagy Mattis Teutsch-kiállítás is példázta. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy ha egy jelentős magyar mű a mai árak mellett külföldre kerül, az áttörést jelent a magyar művészet ügyének. Nyugaton csak akkor fogják elismerni festészetünket, ha kiemelkedő alkotások jelennek meg a nagy múzeumok állandó kiállításain, a nevezetes magángyűjtemények falain. Fontos éveket élünk, most kell bemutatni értékeinket, mégpedig megfelelő színvonalon, a lehető legszebb és legizgalmasabb tálalásban. A védettségi szisztéma a hatvanas években jó célokat szolgált, mára azonban elavult. A jogi kereteken lehet változtatni, ezt mutatta a behozatali feltételek két évvel ezelőtti kedvező módosítása. Jó lenne, ha most az eddigi kiviteli feltételek is az EU-jogszabályoknak megfelelően alakulnának, ellenkező esetben a magyar műkereskedők nagy hátránnyal indulnak a közösség más országaiban dolgozó kollégáikkal szemben.

- Pedig ahogyan a Modern magyar festészet, 1892-1919 című album is bizonyítja, az "anyag" semmivel sem rosszabb, mint amazoké. Az album pedig, amely prezentálja őket, egyszerűen páratlan. Tartalmasságában és szépségében egyaránt. Hogyan sikerült létrehozni?
- Sokáig vártam arra, hogy egyszer megjelenik egy olyan összefoglaló mű, amit magam is szívesen lapozgatok, s melyet örömmel adhatok át külföldi barátaimnak, üzleti partnereimnek. Egy idő után világossá vált számomra, hogy ha nén nem csinálom meg, akkor ez a könyv soha nem fog megszületni. Művészettörténészként, műgyűjtőként és műkereskedőként talán predesztinálva is voltam erre a feladatra. A munkámmal megkeresett pénzből megteremtettem annak a lehetőségét, hogy minden külső anyagi támogatás nélkül létrejöjjön ez az album. Fontosnak tartottam azt is, hogy legyen egy dokumentum arról, miképpen látom a modern magyar festészetet, annak értékrendjét. Erről szerettem volna beszélni korábban azzal a több mint tíz kiállítással is, amelyet rendeztem. Persze sokkal több az általam elismert kép, mint amennyit meg tudok vásárolni, ez a könyv pedig mintegy képzeletbeli múzeumként sorolja egymás mellé a legjobb műveket. Minden olyan színvonalat képvisel, ami értéket jelent a külföldi szakemberek számára is. Figyeltem arra, hogy hangsúlyosan jelenjenek meg azok a művek, amelyeket magyarázat nélkül is megértenek a nyugati irányzatokon nevelődött érdeklődők. Jelentős számban reprodukáltuk például a magyar fauve-ok alkotásait. A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy sikerült megjeleníteni a jellegzetesen magyar, témában és szellemiségben is helyi színezetű festészetet, Nagy István, Koszta és Rudnay művészetét, s ebben a közegben nyilvánvalóvá vált, hogy legjobb műveik a modernitás egy sajátos vetületének megszólaltatói.

- Annyi képet talán senki nem látott a XX. Századi magyar festészet alkotásai közül, mint ön és munkatársai, hiszen a több mint hatszáz oldalon publikált ezer kép csak töredéke annak, amennyit földolgoztak. A vállalkozás nagyságrendjét jellemzi, hogy eredetileg egy kötetben kívánták bemutatni majd száz év magyar festészetét, végül két kötet lesz belőle. De miért 1892-1964 a két korszakhatár?
- Egy-egy kiemelkedő művel jelöltem ki a nyitó és lezáró pontokat. A kezdetet jelentő Ripp-Rónai-művekben olyan stilizáltság, a természeti látvány átírásának olyan foka nyilvánul meg, amelyben már a modernitás eszméje jelentkezik. Kondor Béla Darázskirálya pedig európai színvonalon zárja le a klasszikus modern magyar művészet egy nagy korszakát. Hogy feltérképezzük mindazt, ami a közbeeső időszakban, pontosabban annak első, 1919-ig tartó szakaszában történt, hatvan múzeum és százhetven magángyűjtemény anyagát néztük át, mintegy hetvenezer mű tanulmányozása, nyolcezer fotó elkészítése után válogattuk ki a képanyagot. Nincs olyan festmény, amelyet a műbe illőnek érzek, s ne lenne benne, őrizzék azt Sydneyben, New Yorkban, Jeruzsálemben vagy éppen Marosvásárhelyen. Ahhoz, hogy a kötet elkészüljön, abban sok szakember segített a nyolc-tíz tagú szűkebb csapatnak. Legközvetlenebb munkartársaim Kolozsváry Marianna és Molnos Péter művészettörténészek voltak.

- Összeállt és még az idény meg is jelenik a második kötet. Azonban máris újabb tervek foglalkoztatják, hiszen, mint mondja, hatalmas fehér foltok vannak a magyar festészet értékeinek bemutatásában. Ki lehet őket színezni?
- Remélem, szép lassan igen. Tény, hogy alig van olyan képviselője a modern magyar festészetnek, akinek olyan képviselője a modern magyar festészetnek, akinek az életművét megfelelően feldolgozták, publikálták volna. Martyn Ferencé talán ilyen, Csontváryé talán majdnem ilyen. De hogyan lehet például, hogy nincs könyv Perlrott-Csaba Vilmosról és sok más kiváló alkotóról, eltekintve azoktól az ötven-hetven reprodukciót tartalmazó Corvina-albumoktól, amelyek csak az életmű töredékét mutathatják be? Ezért szeretnénk belefogni egy minden tekintetben teljesnek mondható Rippl-Rónai oeuvre-katalógus létrehozásába művésszel foglalkozó szakemberekkel együttműködve. Összegyűjtik és professzionális módon lefotózzuk valamennyi fellelhető alkotását, a személyével vagy művészetével kapcsolatos dokumentációkat. Leveleket, relikviákat. A magyar művészettel szembeni adósságunk törlesztése azonban átlépi az egyéni kompetenciák kereteit. Központi stratégiára volna szükség arra vonatkozóan, hogy a következő tíz évben mit és hogyan kellene bemutatni, miközben jelentős szemléletváltásra is szükség volna. A mai világban nem vezetnek eredményre a kis lépések. A legjobbat a legjobb helyen, a legátütőbb válogatásban kell bemutatni, csak ez vezethet el a magyar festészet megfelelő rangra emeléséhez. És persze égetően szükség van olyan itthoni "sztárkiállításokra", mint amilyen a budapesti Monet-tárlat is volt. Mindenütt a világon fontosak az ilyen bemutatók: ellenállhatatlan erővel vonzzák az embereket, rajtuk keresztül kerülhet egy-egy város a világ kulturális térképére.

P. Szabó Ernő