INTERJÚ KIESELBACH TAMÁSSAL
Gentlemen's Choice
Magazinunk immár kétéves történetében címlapinterjúink szereplőit mindig állandó díszlet, különböző színű fotókartonok előtt kapta lencsevégre a fotós. Aktuális alanyunk azonban nem is lenne művészettörténész a talpán, ha nem kérdezett volna rá rögtön: vajon ez a semleges háttér mit szimbolizál, hogyan lesz ezzel expresszív a kép?
Esztétikai érdeklődése és minőségre való törekvése abban is kifejeződött, hogy sosem elégedett meg a kényelmes megoldásokkal, ő bizony a csúcsra tör. A siker azonban nem homályosította el látását, s fűződhet bár nevéhez az ország egyik legprominensebb galériája, avagy neve viríthat jó pár „Leg” listán, számára a vállalt cél továbbra is fontosabb ezeknél: bebizonyítani a világnak a magyar képzőművészet kiemelkedő kvalitásait.
Gentlemen’s CHOICE: Sokszor megyek el a galériád mellett, amelynek kirakataira öles betűkkel van kiírva, hogy a képfelvétel folyamatos, holott volt idő, mikor nem tartottál árveréseket. Most évi hármat rendezel, rentábilis lehet ennyivel egy ekkora aukciós ház?
Kieselbach Tamás: A 2008-as átépítés és bővítés során valóban olyan stratégiát választottunk, amelyben nagyobb hangsúlyt kapott a hagyományos galériás működés, így az aukciók helyett a személyesebb kapcsolatra épülő privat sale-re koncentráltunk. Ma is úgy látom, hogy ez sikeres döntésnek bizonyult. De azóta fokozatosan visszatértünk az árverésekhez is, amelyek újra fontos bevételi forrásai a működésnek. Emellett ott vannak a galériás eladások, a sikeres kiállítások, illetve a közel egy hónappal ezelőtt bemutatott, online értékesítést lehetővé tevő webshop, amely már indulásakor 10 000 műtárgyat kínált a közönségnek. Ezen a felületen akár már 10-50 000 forinttól hozzá lehet jutni egy-egy műalkotáshoz, így lehetőség nyílik egyedi ajándékok vásárlására, akár barátoknak, a szeretteinek vagy céges partnerének szánja az ember. Több száz izgalmas, nemcsak művészettörténeti szempontot tápláltunk be a kereső kifejezések közé, amelyek alapján szortírozható a kínálat, ezáltal nagyon könnyűvé válik a személyes igények szerinti válogatás. De a webshop arra is kiváló lehetőséget nyújt, hogy szélesebbközönséggel oszthassam meg azt a sok izgalmas műtárgyat, amellyel például én is nap mint nap találkozom.
G.C.: Neked ez amolyan önként vállalt misszió is, hogy járod a kiállításokat, múzeumi raktárakat és magángyűjteményeket, korábban alig ismert művek után kutatva – amelyekből két vaskos albumot is szerkesztettél –, hogy mindenki számára elérhetővé tedd a magyar festészetet.
K.T.: Igen, bár ez talán túl fennkölten hangzik. Ezt én nem valamiféle önzetlen misszióként éltem és élem meg: egyszerűen hajt a szenvedély. Először is a korábban nem ismert vagy nem kellőképpen értékelt képek felé, másrészt pedig azért, hogy minél többen, minél alaposabban megismerhessék a magyar festészetet. Ez utóbbi szükségességére az a tapasztalat ébresztett rá, hogy évtizedeken át sokszor rosszul hangsúlyozva, töredékesen, gyenge minőségű reprodukciós anyaggal és unalmasan interpretálva kerültek bemutatásra az egyes életművek. Nagyon sokáig frusztrált, hogy bár én tudtam, mennyire kiváló is az elmúlt több mint száz év hazai festészete, ez az élmény a könyvekből és a kiállítások nyomán nem válhatott közös tapasztalattá.A múzeumok raktáraiban és az elzárt magángyűjteményekben járva-kelve szembesültem vele, hogy rengeteg kiváló munkáról még csak reprodukció sem készült. Holott az esetek jelentős részében ezek sokkal jobbak, mint az unalomig ismert, agyonpublikált darabok. Nem szépelegni akartam tehát ezzel a tevékenységgel, csupán a saját, mindennapi élményemet szerettem volna megosztani másokkal. A Kieselbach Galéria könyveinek – immár a 27.-nél tartunk – az a célja, hogy egy-egy témát, magángyűjteményt vagy festői életművet új szemlélettel, a korábbinál sokkal nagyobb reprodukciós anyaggal tárjon a közönség elé. Szeretnénk azt érzékeltetni, hogy ez nem egy unalmas terület, amely száraz életrajzokról és poros, rosszul megvilágított képekről szól, éppen ezért odafigyelünk a tálalás minőségére is. A magyar festészet legelőnyösebb arcát akarjuk bemutatni.
G.C.: Szerinted ez a tudatosan megszépítő szándékú szerkesztői koncepció mennyire tükrözi a valóságot, mennyire mutat objektív képet a magyar festészetről?
K.T.: Igazából ez mindenre ráhúzható, akár a magazinotokra is, hiszen itt is mindenki a legjobb formáját szeretné hozni. Ez teljesen legitim: mindegyikünknek vannak rossz napjai, a magyar festészetnek talán több is jutott. Itt a XX. században az alkotók többsége már csak a történelem drámái miatt sem futhatta ki a legjobb formáját. Ha a teljességre törekszünk, de közben a jó képeket hangsúlyozzuk ki az egyes életművekből, az nem számít ferdítésnek, hiszen egy művészt a legjobb pillanatai, a főművei minősítenek. Ugyanúgy működik ez a magyar festészet nemzetközi bemutatásánál is. Mondok egy hasonlatot. Egy karcos, alföldi bortól például nem fognak hanyatt vágódni Bordeaux-ban, de ebből a magyar talajból is kerülhet ki olyan nedű, amely elhozhatja a nagydíjat. A magyar festészet egészét természetesen nem lehet benevezni a világ legjobbjai közé, tudni kell válogatni és interpretálni is. Mert néha nem az adott műalkotás, hanem a vele megelevenedő történet az, ami elnyerheti a világ elismerését. És persze ha egyszer bejutunk az élvonalba, utána még mindig van lehetőség belekóstolni az alsóbb rétegekbe is, a helyi, sajátos ízekbe, melyek teljessé tehetik a magyar festészet fogalmát.
G.C.: A XX. században a történelmi viszontagságok miatt számos műtárgy került külföldre, amelyek most szép lassan visszaszivárognak az országba, hiszen idehaza lehet ezeket a legnagyobb profittal értékesíteni. A magyar „sztárok”, mint egy Munkácsy, vagy egy Rippl-Rónai ezek szerint ennyire nem mennek külföldön? Úgy tűnhet, mintha a festészetük csak arra futná, hogy lokális hírességek legyenek.
K.T.: Nyilván a magyar identitásukból fakadó ismertségükből adódva ezekért a művészekért itthon versenyeznek a legjobban, ha külföldön kerülnek aukcióra, sokszor akkor is magyar gyűjtő viszi haza őket. És ez jól is van így, hiszen minden kisebb nemzetnél ekképp történik. De ahhoz képest, hogy sokáig a magyar festészet – néhány nemzetközi karriert befutó avantgárd festőnkön kívül – szinte teljesen ismeretlen volt, ma már örülhetünk néhány nagy sikernek. A világ egyik legjelentősebb múzeuma, a chicagói Art Institute megvette tőlünk Rippl-Rónai egyik korai, monumentális művét és a párizsi Musée d'Orsay vásárlásáról is megemlékeztek a híradások. Ez óriási változást jelez ahhoz képest, hogy korábban csak elvétve kerültek magyar festmények a nemzetközileg jegyzett kurátorok szemei elé. Hogy most a Musée d’Orsay-ban lehet egy fontos magyar kiállítás, az hosszú szakmai munka, okos és hathatós lobbizás eredménye, de meggyőződésem, hogy csak az első komoly lépés egy messze vezető úton.
G.C.: Amikor leállítottátok az aukciókat, úgy fogalmaztál, hogy „nincs meg itthon az igény és a hangulat” ezekhez az eseményekhez. Ezt ma is így látod? Tényleg hidegen hagyja a műtárgyvásárlás a magyar felső tízezret?
K.T.: A sikeres aukcióhoz a jó képek mellett minél több reménybeli vásárló jelenléte és bizakodó hangulat szükséges: az, hogy az ember töretlenül higgyen a jövőben. Ez akkor, a válság mélypontján nem volt adott. A képek nem létszükségleti cikkek, egy olyan anyagi szintet feltételeznek, amikor az ember már a környezetét és az identitását fogalmazza meg vagy befektet, ami végső soron szintén egy emocionális döntés eredménye. Tagadhatatlan, hogy az aukcióknak különleges, semmi máshoz nem hasonlítható hangulata van: 1978-tól jártam a BÁV árveréseire és a mai napig emlékszem az akkori, kiugró árakra, a nagy licitcsatákra. A kívülállóknak hihetetlennek tűnt, hogy valaki két lakás árát, hatvan-, nyolcvan-, akár százötvenezer forintot is fizetett egy-egy „vászondarabért”. Ma már tudjuk, hogy ezeket a merész lépéseket szinte egytől egyig fényesen igazolta a „történelem”. Úgy gondolom, hogy ha hatékonyan dolgozunk és a világ felfigyel a képzőművészetünkre, nem kell sok idő és a közelmúlt áraira is úgy fogunk visszatekinteni, mint a hetvenes-nyolcvanas évek akkor megdöbbentőnek, ma már alacsonynak tűnő leütéseire.
G.C.: A magával ragadó hangulat tényleg az árverések sajátossága. Ezt nem tudod megvalósítani az internetes kereskedésben. Mennyire populáris a műtárgyak vásárlása ezen a platformon?
K.T.: Bár mi csináltuk idehaza az első online aukciót 1999-ben, de most másra vállalkoztunk. A közelmúltban elindított webshopunkban fix áron, azonnal megvásárolhatók a felkínált művek, úgy, hogy az érdeklődők a galériában akár egy nap múlva élőben is megtekinthetik a kiválasztott műtárgyakat. További különlegesség, hogy a honlapunkon több mint 10 000 műalkotás közül lehet válogatni, amelyekhez eredetiségi igazolást is adunk. Ez a hazai online műtárgy-kereskedelemben mindeddig példa nélküli. Sajnos ezen a területen rengeteg a visszaélés, s ez sokak kedvét elvette a vásárlástól: ezen is változtatni akarunk azzal, hogy mi minden egyes eladott alkotásért garanciát vállalunk. Épp ezért is alapítottuk az Első Magyar Festményszakértői Irodát. A webshop szerkezetét direkt úgy fejlesztettük ki, hogy a leghatékonyabban lehessen kikeresni az egyes művészeket és műveket, ezáltal különösen kényelmessé és izgalmassá téve a vásárlást. Nem feltétlenül befektetési oldalról közelítettük meg a témát, bár kétségtelen, hogy a magyar fotó és festmény erre a célra is alkalmas.
G.C.: A recesszió kezdete óta hogyan alakult a magyar műkincspiac? Mi a meglátásod, visszaesésről, stagnálásról, netán még növekedésről is beszélhetünk?
K.T.: Magyarországon a műkereskedelem a gazdasági válság következtében először visszaesett, egy ideje stagnál, ellenben a világpiac kilőtt, és az árak a csillagos égben járnak. Hogy egy példát mondjak: ma egy Francis Bacon körülbelül a háromszorosát éri, mint 2008 előtt. Ez nem azt jelenti persze, hogy a nemzetközi aukciós házak ne lennének óvatosak, de jó képekkel, megfelelő árakkal és jó stratégiával képesek tartani, sőt bizonyos szegmensekben alaposan túlszárnyalni a válság előtti szintet. Ennek az oka csak részben kereshető a nagyobb piacban. A képzőművészet és a dizájn világa nyugaton nincs annyira elszeparálódva a hétköznapoktól, mint nálunk, ott a vizuális igényesség, a művészeti alkotások birtoklása része az emberek életének. A városokban kitett plakátok és az újságok mind a művészet, a műtárgyak hétköznapiságát hirdetik, ez az egész átszövi az ottaniak életét, de akár ezzel fogalmazzák meg magukat az új identitást kereső városok és országok is. Mi itt még nem tartunk, de nincs kétségem afelől, hogy el fogunk jutni ebbe az állapotba.
G.C.: Említetted előbb a műtárgyat, mint új ajándéktípust. Próbáljuk meg lokalizálni: kik alkotják a magyar galériák potenciális célcsoportját?
K.T.: A válság előtt kaptunk ugyan néha egy-egy intézményi megrendelést múzeumoktól, bankoktól, de ez azóta nem jellemző. Ami újdonság, hogy a magyar piacon megjelentek a szlovák gyűjtők is, akik leginkább azokat a festőket keresik, akik a Felvidéken születtek, amiért szlováknak számítanak a szemükben. Itt is bebizonyosodik, hogy az emberek azokat a műveket vásárolják, amelyekhez érzelmileg kötődnek, amelyre büszkék és szeretnének maguk körül tudni. De ez a helyzet az oroszoknál, az araboknál és a kínaiaknál is, akik például a régi műkincseiket viszik haza az aukciókról. Sok nem fővárosi vásárlónk is van, nekik kifejezetten könnyebbség, hogy online böngészhetnek a kínálatunkban. De tényleg sokféle ember vásárol képet, van aki többért, van aki kevesebbért, van aki az egyszeri prémiumát költi rá, és van olyan is, aki megengedheti magának, hogy szenvedélyesen gyűjtsön. Nyilván utóbbiból a globalizált világban több van, idehaza kevesebb.
G.C.: Régen a feleségeddel képesek voltatok egy-egy vásár előtt akár a kocsiban is éjszakázni, hogy Ti nézhessétek meg először a termést. Ma az ország legvagyonosabbjainak listáján szerepelsz, sikerült ehhez a presztízshez hozzáidomulnod?
K.T.: Azt azért alvásnak nemigen lehetett nevezni, sokkal inkább egy vadászlesnek. A kérdésedre válaszolva, azt hiszem, hogy soha nem is akartam a listákkal azonosulni, hiszen nekem ebbe nem is volt beleszólási lehetőségem. Akkor is rajta vagyok a listán, ha nem szeretnék, s talán még jogosnak sem érzem a helyem rajta. Mivel publikáltam a műgyűjteményemet és az aukciós forgalom is a nyilvánosság előtt zajlik, akinek késztetése van a számolásra, az ezt megtehette. Nekem pedig már csak ahhoz van jogom, hogy mindezt tudomásul vegyem.
G.C.: Bár a divatot sokan nem ismerik el teljes jogú művészeti ágnak, a vizuális trendek formálásában játszott szerepe mégis kiemelkedő. Te hogy állsz ezzel, fontos Neked az öltözködés?
K.T.: Ahogy múzeumokba, úgy divatbemutatókra is szenvedélyesen jártam a gimnazista éveimben. De nem is az érdekelt főként, hogy mit hozott a szezon a Rotschild szalonba vagy a Kisosz új kínálatába, hanem az a különleges, egyszerre érzéki és emelkedett világ vonzott, amelybe ott beléphettem. Mindig is nagyon érdekelt, hogyan fogalmazhatja meg magát valaki az öltözködésével. Nem is annyira a jólöltözöttség, a színek, anyagok és formák megfelelő párosítása érdekelt, mert azt gondolom, hogy ennek aktuális szabályai megtanulhatók. Inkább a kreativitást kerestem: ki, hogyan fejezi ki a ruhák nyelvén saját magát, hogyan vetíti ki az énjét a külső megjelenésében. Azt szeretem, amikor egy öltözködésben benne van az egész életállapot, ha az emberek mernek felszabadultan öltözködni. Londonban vagy Párizsban járva nagyon tetszik, ahogy az – akár a kevésbé szép – emberek kitalálják magukat, egyéniséget faragnak a külsejükből. A saját utam azonban más. Én a „versenyen kívüli” megfigyelő pozíciójában kívánok maradni, így bár a feleségemnek gyakran terveztem ruhákat, magamnak leginkább neutrális, egyszerű, fekete ruhákat választok. Voltak különböző korszakaim, egy időben csak Bécsben csináltattam az öltönyeimet, de ma már elengedettebb vagyok ebben is. Eszemben sincs hozzá hasonlítani magam, csak hirtelen eszembe jutott: figyeld csak meg Picassót! Talán soha sem élt nála kreatívabb ember a világon, mégis mindig egyszerűen öltözött.
G.C.: A beszélgetés záróakkordjaként engedd meg, hogy elmondjam a konklúziómat rólad: egy határozott, a jövőjét tudatosan építő ember ül velem szemben az irodájában. Milyen vezetőnek és kollégának tartod magad?
K.T.: Én ezt a szakmát igazából nem tanultam sehol, a vizualitás dolgában, a művészi kvalitás felismerésében és tálalásában otthon vagyok, és leginkább ez is érdekel az egészből. A vágyam és a szívem errefelé húz, de azért muszáj elintézni a napi adminisztratív dolgokat is. Biztos van, aki sokkal racionálisabb, a struktúrák iránt elkötelezettebb nálam, de szeretném azt hinni, hogy az elmúlt időszak eredményei némileg a vezetői stílusomat is igazolják.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
