Pokoli aranykor címen jelent meg könyv (és volt tárlat is Kieselbachnál) a nyolcvanas évek new wave együtteseinek plakátjaiból. Bp. Szabó György grafikus, aki annak idején zenélt, valamint plakátot tervezett, ragasztott és gyűjtött, néhány művét a közelmúltban megvásárolta és kiállította a New York-i Modern Művészeti Múzeum. Interjú.

Két típusa létezik a plakátgyűjtőnek: az egyik lekaparja a falról a vágyott alkotást, nála patina a sérülés, a másik sértetlen példányokra vadászik. Olyan ez, mint a bélyeggyűjtőknél a borítékról leáztatók kontra postatiszta vita. Ön melyik szektába tartozik?

A Pokoli Aranykor kiállítás két gyűjtő egyesített gyűjteményét mutatta be, nekem érintetlen plakátjaim vannak, Szőnyei Tamás, a másik tulajdonos viszont valóban kiskéssel járta a várost, így alapozva meg fantasztikus gyűjteményét.

Ön honnan szerezte a plakátjait?

Eleinte a saját készítésűekből mentettem meg néhány példányt, aztán hamar tudatos gyűjtővé váltam. Kizárólag az alternatív kultúra lenyomatait szedtem össze nyomdákból, klubokból, zenekaroktól. A tipográfia izgatott. Iparművészeti főiskolára jártam, grafika szakra, inspiráló vizuális környezetbe, szerettem, de ezek a plakátok egészen másról szóltak, tétnélküliségük elképesztő szabadságot árasztott.

Ön nemcsak gyűjtött, hanem tervezett, sőt ragasztott is plakátot. A nyolcvanas évek rendőrei mit szóltak az illegális plakátoláshoz?

Nem szerették. Amúgy erről szól Király Iliász és Szűcs Márk kisfilmje, ami a Pokoli Aranykor kiállításon is látható volt: zenekari tagok visszaemlékezései alapján mutatja be a küzdelmet, mely sorána zenekarok az éjszakában illegálisan, csoportokba verődve kitapétázzák Budapest néhány frekventált pontját,és azt, hogy erre milyen ellenlépéseket tesz a közterület-felügyelet.

A plakátok tartalma nem zavarta a hatalmat?

Érdekes, hogy a nyolcvanas években nem a hatalom volt egy zenekar plakátjainak fő ellenfele, hanem a többi együttes.Ha éjjel kettőkor beborítottál negyven plakáttal egy falat, reggelre másoké került rá, a tiéd néha három réteggel is alatta volt.Ugyanis koncertet kizárólag plakáton lehetett hirdetni.

A hatalom volt az ellenség, mégis egymást nyírták a zenekarok? Hol maradt a szolidaritás?

Így alakult, mindenki természetesnek vette ezt az állapotot.

Kinek volt fontos és kinek fontos ma a Bizottság, az Európa Kiadó, a VHK, a Balaton, a Sexepil, az Ági és a fiúk meg a nyolcvanas évek többi new wave, punk zenekara? Annak a pár ezer embernek, aki koncertre járt, bakelitet vásárolt, vagy úgy általában a magyar kultúrának?

Amikor benne voltam, nem elemeztem a helyzetet, grafikákat készítettem és zenéltem, koncertre jártam. Innen visszanézve lett világos, hogy a mainstream mellett kialakítottuk a saját alternatív világunkat, mely abból merített extraenergiát, hogy képzőművészek zenéltek és zenészek foglalkoztak képzőművészettel.

Ellenzéki mozgalom volt a magyar new wave?

Párhuzamos világ voltunk, nem mentünk szembe a hatalommal, csak egész egyszerűen nem tetszett, ami van, eszünkbe sem jutott megpróbálni lebontani, inkább felépítettük a magunk univerzumát.

Mi volt a minta? Az angol punk? Vagy az amerikai?

Nem volt minta, minden belőlünk fakadt. Érdekes, hogy függetlenül vasfüggönytől és társadalmi berendezkedéstől, függetlenül attól, hogy Magyarországot elzárták a nyugati információktól, valamiért mégiscsak ugyanazok a gondolatok foglalkoztattak minket, mint a londoni, New York-i, vagy épp a berlini zenekarokat.Mi a szocializmussal nem tudtunk azonosulni, ők a kapitalizmussal, és hasonló szubkultúra lett a vége.

A mi zenéinkből, esztétikánkból, életérzésünkből épp úgy, mint az övékből összetéveszthetetlenül süt a nyolcvanas évek.

Az ön által készített néhány plakát a közelmúltban bekerült a New York-i Modern Művészeti Múzeumba. 

Várkonyi Ádám, a Budapest Poster Galéria alapítója segítségével a gyűjteményem tizennégy darabja – ebből nyolcat én készítettem – került át a New York-i gyűjteménybe. Aztán 2015 nyarán ebből néhányat egy nemzetközi, a nyolcvanas évre fókuszáló kiállításon bemutattak, és így olyan világhírű zenekarok közé, mint a Sex Pistols, David Bowie, vagy a Cabaret Voltaire, felkerült a kiállítótér falára néhány Bizottság, Kontroll Csoport és Bp.Service plakát is.

Eleve művészetnek szánta a plakátokat, vagy csupán igényes információhordozónak?

Funkciójuk volt: hirdetni egy-egy koncertet. Az, hogy egy mű, aminek van energiája, esztétikája, üzenete, szemétbe kerül vagy a New York-i MoMa falára, azon múlik, hogyan alakul az utókor szemlélete, ízlése. Meg persze szerencse kérdése is a dolog. Rengeteg kiváló képzőművészeti alkotás, komplett életmű merül feledésbe, csak mert az utókor tragikus módon képtelen értékelni azt. A mi plakátjainknak hatalmas értéke, hogy a jelen fogékony rá, veszi a rezgéseit.

Ahogy feLugossy Laca írta: „Valami kis jelet ad a készülék, valami kis jelet kap a készülék.”Természetesen az, hogy most újra aktuálissá váltak, nem jelent esztétikai változást: amikor készültek, szintén divatban voltak, és az értéküket akkor sem veszítették el, amikor harminc éven át porosodtak szekrények tetején. Csupán nem voltak helyzetben.

Próbálta helyzetbe hozni ebben a harminc évben a plakátjait?

Szőnyei Tamásnak és nekem is rendeztek kiállítást a plakátokból. Most álmainkon túli dimenzióba került, ahogy Kieselbach Tamás és kollégái kordokumentummá transzformálták, múzeumi környezetbe emelték a harminc-harmincöt éves koncertplakátokat. Sőt, egy háromszáznyolcvan oldalas könyv is megjelent Rieder Gábor szerkesztésében, Czeizel Balázs segítségével. A könyvhöz CD is van, amit Kokó szerkesztett. A plakátokkiszabadultak a csomagolópapírok és a mappák szürkeségéből, leporolódtak, és kiderült, üzenetük aktualizálható, épp úgy hatnak, mint régen,nem avultak el, nem nosztalgikusak, vizuálisan ma is aktuálisak. Múzeumi pozícióba kerültek.

Ma úgy általában egész más a plakátok technikája, mérete, funkciója, mint harminc éve, ez már nem a tapétaragasztó-illatú Astoria aluljáró meg a Felszab téri farostkordonok kora, hanem az óriásplakátoké.

Olyannyira, hogy Los Angelesben, Tokióban és számos más világvárosban már nem plakátokat látni, hanem számítógép vezérelte digitális felületeket, melyek mögülkamerákkal folyamatosan analizálják a járókelők korát, nemét,és az aktuális populációnak megfelelő üzenetek jelennek meg: reggel az iskolába, munkába igyekvőkre céloznak, délben azt mutatják, hol és mit érdemes ebédelni, kora délután gyógyszereket és romantikus filmeket kínálnak a kutyasétáltató nyugdíjasoknak, és így tovább. Ezekhez képest a mi analóg plakátjaink, bár képi világuk ma is izgalmas, technikai szempontból csupán három évtizedes történések utórezgései. Az analógot elsöpri a digitális, a Macintosh legalább öt éve olyan gépekkel jön ki, melyekbe nem tudom beletolni a DVD-t meg a CD-t. Monitorfüggő lett az élet. Minden online zajlik. Tán a könyv is hamarosan eltűnik, bukik a Gutenberg-galaxis, az új média eltörli a hagyományos világot, egész más a sebesség, látom a metrón, ahogy az emberek az online felületet nézik, aholaz olvasás tempója szinte az észlelési sebességgel egyenlő.Ami nekem fáj, mert szeretem a könyvet, az illatát, a tempóját, a mélységét, a lapozgatást, amit az online képtelen megadni.

A punk plakát nem csupán a mai plakáttól különbözik, hanem a nyolcvanas évek más plakátjaitól is: stílusában, igényességében, és abban is, hogy csupán néhány tucat, legföljebb pár száz példány készült belőlük, minden zenekar szinte minden koncertjére más és más.

Egyedi munkák voltak, erre nagyon büszke vagyok.

A rock- meg a popbandák praktikusabban gondolkodtak, mint a punkok: náluk egy-egy lemezhez készült plakát, rajta valahol egy fehér téglalap, ahová befilctollazhatta a szervező, éppen hol, mikor lép föl a zenekar.

Nagy különbség, hogy a new wave-ben képzőművészek is zenéltek, akik szerettek plakátot készíteni, kreatívkodni. És valahogy a kluboknak is fontos volt, hogy a minimális, tán egy ebédre elegendő fellépési díj mellett plakátra is mindig jusson pénz. Még az én zenekarom, az Electric Petting esetében is így történt, pedig mi nem lettünk ikonikus banda.

Min múlt, hogy melyik alter zenekar vált ikonikussá?

Lehetetlen megfejteni. A színművészetin végez évente tán tíz hallgató, aztán egy vagy kettő fut be, és ötven éven keresztül minden szerepet ő kap, a többit alig ismerik az emberek. Miért? Nem tudni.A művészet minden ágában rejtélyesen választódnak ki a sikeresek, nem feltétlenül tehetséges alapján,nem azért, mert szebb az arcuk, jobb a hangjuk vagy mert nagyobb képet festenek, csak egyszerűen így van, és kész.

Ön zörejzenét játszott, elég elvont muzsika, nehezebb vele ikonikussá válni, mint mondjuk a Bizottságnak a Kamikázéval, a Bad Schandauval vagy a Szerelemmel.

Mi ipari/zörejzenét adtunk elő a színpadon, nagy energiával, még nagyobb zajjal. A város hangjait transzformáltuk zajzenévé. Talán 1986-ban felvette egy koncertünket a rádió, amiből adásba ment úgy tizenöt perc, ami akkoriban hihetetlen tettnek számított a médiában. Örömömre a szerkesztő így zárta a rólunk szóló adást: nincs az a protekció, ami feljuttatná ezt a zenét a slágerlisták élére.

Tényleg a bevásárlókocsi a kedvenc hangszere?

Főként saját készítésű hangszereken játszottunk. Zajgenerátorokat, elektromos dobot építettünk, plafonról lelógó fóliákon, rugós, ütős hangszereken doboltunk.A bevásárlókocsit ikonikus hangszernek tekintem,megfelelő erősítéssel hihetetlen hangot produkál, amúgy a fogyasztás szimbóluma.

A new wave már lecsengőben volt, amikor ön 1996-ban Amerikába költözött és tizennyolc évet töltött odakint. Miért ment ki?

A kaland volt, ami miatt családommal átszeltük az óceánt. 1996-ban saját grafikai stúdióm működött itthon tele izgalmas megrendelésekkel. A Bp.Service is talán akkor koncertezett a legtöbbet. De adódott egy lehetőség Los Angelesben, ahol grafikailag folytattam azt, amit Budapesten elkezdtem, zeneileg pedig elkezdtünk koncertezni, és megjelent három CD-nk.

Arra az egyre általánosabb itthoni vélekedésre, hogy el kell innen menni, mi a válasza?

Hogy egyénileg ki és hogyan dönt, attól függ, mit vár a világtól és mire képes benne. Én, ha tehetném, kötelezővé tenném a világ megismerését.