"Ők miért tapogathatják a festményeket?" - hallom a korláton kívülről, de nincs időm megfordulni. "Biztos az övék a kép" - suttogja egy másik hang, én pedig megpróbálok olyan könnyed eleganciával állni, mint akinek mindennapos, hogy egy százmilliós művészeti szenzáció értékeiről akár tapintással is meggyőződik.

"Nézd ezeket a színeket. És hogy itt a hegyeknél milyen vastagon hordta fel a festéket Csontváry, az alakok viszont egészen finomak" - mondja lelkesedéstől rekedt hangon Kieselbach Tamás műgyűjtő és műkereskedő, de mintha már elfelejtené, hogy mellette állok. Végigsimítja a két főalakot, az egymással szemben álló férfit és nőt, aztán a mellettük szundikáló angyalt kocogtatja meg. "Tele van szimbólumokkal" - teszi hozzá felhevülten, és nekem is csak utólag jut eszembe, milyen furcsán nézhetünk ki az Antik Enteriőrön korzózó bankárok, pénzügyi igazgatók és egyéb műgyűjtők közt.

James Bond és a műgyűjtő

A kép közelében azonban engem is elkap az izgalom, ami nem csak abból ered, hogy az egyik legnagyobb magyar festő alkotásánál állok, vagy hogy a kép egyszerre szuggesztív és bensőséges. Mindezt megfejeli a festmény kalandos története, ami a reprezentatív környezettel és a sármos, lazán elegáns, negyvenes műgyűjtővel együtt egy klasszikus James Bond-film hangulatába ránt be.

A Szerelmesek találkozása című olajfestmény létezését eddig csak egy hevenyészett fényképrészlet bizonyította. "Egy fotó keringett a szakmában, fekete-fehér kép a festmény központi alakjairól. Az 1931-es Csontváry-monográfiában jelent meg, ahol azt írták, egy 1902-ben készült festmény részlete" - meséli Kieselbach, én pedig lopva a nekünk háttal álló, teljesen ártatlannak tűnő, idős párra nézek, és kajánul azt gondolom, ilyen ócska trükkel nem vernek át minket.

Hallótávolságon kívülre terelem a műgyűjtőt, aki rajongó pillantást vet a színekben tobzódó vászonra, és folytatja a történetet. A Szerelmesek találkozásának pontos múltja nem ismert, annyi biztos, hogy 60 évvel ezelőtt egy nem műgyűjtéssel foglalkozó család birtokába került, akik teljes titokban tartották kincsüket egészen a közelmúltig. Most is csak Kieselbachnak fedték fel kilétüket, arra kérve a műkereskedőt, hogy adja el képüket.

Komfortos révület

"Nem lehet, hogy a kép hamis?" - kérdeztem, egyrészt mert ugye a konspiráció, másrészt pedig a képet végül is csak fotóról ismerték, az értő hamisítónak könnyű dolga van, csak a Csontvárys motívumokból kell a megfelelő minőségben összeraknia valamit.

Kieselbach úgy mosolyodott el, mintha azt kérdeztem volna, hatástalanította-e a lehallgató-készüléket a csészénk alján. "Százöt Csontváry festmény ismert, ebből hat ment át a kezemen. A magángyűjteményemben is van Csontváry, ismerem a jellegzetességeit. Pető Károly, a Magyar Nemzeti Galéria főrestaurátora tisztította meg a festményt, és neki sem voltak kétségei."

"Ez egyébként egy kulcskép Csontvárynál." - mondja Kieselbach olyan szenvedéllyel, hogy nem tudom eldönteni, hogy ügynök, vagy tényleg megszállott rajongó. Mindenesetre meggyőzően beszél arról, hogy a Szerelmesek találkozása kiemelkedő az életműben, mert ebben az időben zárult le Csontváry stíluskereső időszaka, és 1902-től lépett érett korszakába.

"Itt már jelen vannak azok a szimbólumok, amivel Csontváry dolgozott" - mutatja a műkereskedő. Engem mégsem a már ismert, látomásos festészetének jegyei ragadnak magukkal, hanem hogy a Szerelmesek találkozása nem az apokaliptikus víziók szellemében készült. A képet inkább meghitt, komfortos révületben festhette a mester.

A folyóparton álló pár, a mellettük heverésző angyal, a meleg fényekben játszó és a komoran magasodó sziklafalak olyanok, mintha illusztrációi lennének egy szomorkás Lázár Ervin novellának, amelyben évek múltán találkozik a megfáradt Mikkamakka és a ráncos Vacskamati, és ahogy egymásra pillantanak, hirtelen beléjük nyilall, milyen feledhetetlenül gyönyörű volt a múlt, amikor még a barátaikkal együtt éltek a Négyszögletű kerekerdőben.

A felrobbanó szerelem

Kiseselbach interpretációjában egyébként sem Dömdödömről, sem Zsebenci Klopédiáról nem volt szó, azt viszont alátámasztotta, hogy a festmény egyike Csontváry érzelmeket megmutató képeinek. "A férfialak a festő rejtett önarcképe. A nővel való találkozás azonban a képzelet szüleménye, nem földi szerelmet ábrázol".

Ekkor mintha valami Dan Brown-könyvbe csúsztunk volna át, Kieselbach felfedte előttem a kép titkos jelzéseit. A kép az univerzális egyesülés szimbóluma, a férfi fölött magasodó, sötét hegytömeg a maszkulin erőket, a női alak fölötti, színes, csipkés gerinc a feminin oldalt jelképezi. Ugyanezt fogalmazza meg a sudáran álló, és meghajló gyümölcsfa. Az almafa pedig bibliai jelkép.

"Ez a Jungi pszichológia hatása, a férfi és női princípium egyesülése. A férfivel szemben álló nő nem valóságos teremtmény, hanem a feminin oldal szimbóluma." Jung elmélete szerint a teljesség ugyanis csak úgy érhető el, ha az ember kibontja magában az ellenkező nem tulajdonságait. A Szerelmesek találkozása így tehát e két oldal egyesülését, a teljességet jelképezi.

A szerelem egyébként láthatóan is megjelenik a festményen: a pár feje felett, egy piros pötty körkörösen besugározza a képet.

Azt nem tudom, mindez hogyan aránylik-e a december 15-re kiírt árverés 85 milliós kikiáltási árához, de tény, hogy Kieselbachnak igaza van: "Ez egy igazán szerethető kép. Olyan, amibe bele lehet szeretni, amit haza akar vinni az ember, hogy kitegye. Mert ezek a tárgyak ereklyék. Ha ezt beemeled az életedbe, akkor úgy érzed, istenből vagy abból a zseniből birtokolsz valamit. Ez a műgyűjtés. Magunkhoz vonzani, birtokolni a szépséget, hogy bármikor odamehess hozzá és megérinthesd" - mondta, és ismét végigsimított a festményen.

Hol készült a kép?

Kérdésünkre Kieselbach Tamás elmondta, a kép elképzelt helyszínt ábrázol, a festő a későbbiekben is feltűnő motívumaiból - íves part, vad hegyek, vibráló színek - rakta össze a jelenetet.

Bár a művészi alkotásokban tényleg a fantázia a leglényegesebb, a kép az angyalt leszámítva egy Neretva parti kirándulást idézett fel bennem. A Bosznián keresztülrobogó hegyi folyó két oldalát a vízbe szakadó hegyfalak határolják, az út a festményen látható módon a folyóparton kanyarog. A kanyon tájolása is megegyezik, hiszen nyugati-dél-nyugati irányba nyílik, ahol a képen a lenyugvó nap fényei festik meg az eget.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Neretva Mostar városán folyik keresztül, ahol Csontváry egyik leghíresebb képe is készült, akkor már joggal kerekedhetünk fel, hogy megkeressük a valóságban is a vízparton gubbasztó Ámort és a folyó felett szikrázó szerelmet.