Ezt most a Fabulon-lány reklámarcára értettem – ami volt egyszer a Kálvin téren. Nincs olyan harminc feletti, aki ne látná maga előtt, mítosz volt ez a kép, ez a mosoly, ez a nő. Pedig csak egy arc volt, semmi erotikus kellék – és mégis. És hogy mennyire! Aztán most már csak egy undorító üvegház van a helyén… Ez az album telitalálat, mert itt megtalálod a tíz-tizenöt évvel ezelőtti Pestet (maradványait, romjait, emlékeztetőit) meg azokat a rekvizitumokat, amelyekre kamaszkorodból egy randi keserűségével emlékszel. Eltűntek. Még csak azt se mondanám, hogy rondább épületek születtek a helyükön (romtelep helyén Mammut II – azért jobb…). De valami familiaritás mégiscsak hiányzik egyik-másikról – többnyire hidegebb az ambiente, de az is lehet, hogy csak szokni kell.

Nosztalgiáról szó sincs, inkább azt mondanám – magamnak -, hogy dokumentálva van a félmúlt, grundokkal, romokkal, épületmaradványokkal, feliratokkal, sőt ruhákkal, gesztusokkal és arcokkal egyetemben. Sorvezető, ha netán be akarod lőni, mi is, hol is történt tizenhat éve. És ha már így, játszhatsz is ezekkel a képekkel. A fotó kiemel és eltakar – némelyik üzletet, utcarészletet ismered, de nem tudod beazonosítani, hiányzik a szomszéd ház, az utcát átkeresztelték, így meg már nem megy (felejt az ember). Aztán beugrik – jó játék. Rejtvények, melyek a történelemből (városrendezés, telekspekuláció) ugranak eléd. Mondjuk, pl. a Király utcai tűzfal, rajta egy régies betűkből felvitt reklám (vagy cégcím): Grossmann Mór Női divat, készruha stb. Mikor festették oda? A mellette lévő ház (már lebontva, a fotó idején üres telek) nyilván takarta. Tehát akkor írták oda, amikor még nem állt a lebontott épület. De mikor? Első VH? Később? A gettó előtt? Vagy az ostrom után (amikor eltűnt egy ház az utcából)? És mi lett vele? (Csak zárójelben: a Grossmann-hieroglifnek ma már tekintélyes webes irodalma van…) E legendárium tanulsága, hogy a képek rengeteg szöveget örökítenek: cégtáblák, utcanevek, reklámok, graffitik (csodálatos példa: Kis Bandika one day you are going to pay for your crimes – atyavilág, angolul). Kis Bandikát tényleg lelőtték – ez volt az első maffiagyanús fennforgás.

A műfaj (Kieselbach Tamás ötlete, kivitelezése) – mondom – szuper. A legendákat gerjesztő fotókat – ebben az albumban – neves művészek pár soros annotációja kíséri. Bojár Iván András pl. a Fabulon-lányról egészen fantasztikus irodalmi minit jegyez. Mert mindenki fejét (fantáziáját) elcsavarta.

A tematikus csoportosításon túlsiklasz (Bontás-építés, Helyek, Levegő, Figurák stb.), keresed a tegnapodat. Közben megállapítod, hogy mennyi ízléstelenség rakódik rá erre a városra. Illetve hogy a lakói mennyire szeretik a vegyes felvágottat – paneltelep, a drótkerítésen keresztül látod sorban a luxuslimókat (autókölcsönző); az Evita c. filmforgatás maradványai Csepel gyártelep maradványán. Mindenütt az átmenetiség – ma még van, tábla is hirdeti, holnap már nincs (hiába keresem a hálón is, a megadott site-on). Aztán meg van, ami itt maradt talán örökre. Koldus a Ferenc körúton, de mellette – a ház pincesorán – egy sor légóablak (az ostromból itt ragadt: hátha kell még, nem kell elhamarkodni). Amúgy a Körút is meghalt. Igen. A MOM-épület bontásakor írja Kornis, hogy halott ez a város. Benne élve észre nem vennéd, de a fotó gombostűre tűzi a halál jegyeit, ami aztán szöget üt a fejedbe. Hogy a túróba lehet itt élni? Hogy a túróba lehet másutt élni? Az emlékkönyv persze nem(csak) partecédula: itt-ott sétál valaki (otthonka és gyerekcsináló sapka), ma már pazar pláza áll a MOM helyén, viszont a fél város szentségel. (“Ez a monstrum elveszi a levegőt…!”)

Képek rohangálnak a fejedben, egyet látsz, legalább húsz felel rá, plusz filmek, plusz szövegek: itt mondták neked, hogy sohasem fognak elfelejteni, ott forgatás volt (a presszóban romlott volt a tiramisu). “Színesfém” – (írás a falon) majdnem eltűnt emlékeidből, most itt van kézírással (Nagy Templom utca). Ez a konstrukció, úgy látszik, kiirthatatlan, hiába a felszólalás (pláne rendelet), hogy az üzletes ne vegye át, átveszi, minek következtében Jászhörcsögön nem áll meg a vonat (a jelzőket működtető kétszázharminc méter vörösréz kábelt ellopták, így az esti személy holtvágányra futott). “Ezt fogok (mutatja) nektek mozdonyt vezetni, hogy majd sittre kerüljek!” Vagyis: látod azt is, ami a kép mögött van, nem tehetsz róla, odatolakodik. Ja, és a kommentek. Bojár a párizsi Louvre piramisáról írja, hogy egyik reggelre hipp-hopp! eltűnt. Ellopták, hát persze, onnan 1300 kilométerre (III. ker.) találták meg, miután… Szürreális ez a város, hidd el nekem. Meghalt, de él. Ugyancsak ő ír a Dorottya-udvar kapcsán valami Weöres Sándor-os – a Psychére hajazó – karcolatot, zaftos (szeretkezős) polgárit.

A félmúlt archeológiája – amibe ez az album a bevezetés – a legnehezebb vállalkozás. Egy avar kori sír feltárásával sok mindenre fény derül, és amit ott találnak, az tény, meg egyébként is (majdnem) minden egyértelmű. Legfeljebb az egymást fedő rétegek okozhatnak gondot, egyik kor relikviái takarják a másikból valót, de szépen szét lehet szálazni őket. A város félmúlt archeológiájában viszont nincsenek rétegek. Egy blokk eltűnik, másnap új épül a helyén – de a réginek nincs nyoma, legfeljebb fotókon, telekkönyvekben. (Ha vannak…) Így pl. a Tölgyfa-galéria csak úgy lett – előtte valami elektromos művek volt -, aztán némi (szép emlékű) haldoklás után – mire odanéztél – már valami körbástyás modernség lett belőle. A félmúltban a tények, az állapotok cseppfolyósak – nincs is állapot, csak átmenet, nincs maradvány, csak átfolyás, aminek leírását talán az áramlástani tanszéken tanítják (Műegyetem). Kieselbach pont ezt akarta dokumentálni az albumban. “Nyolc évvel ezelőtt határoztam el – írja az előszóban -, hogy könyvben dokumentálom Budapest átmeneti állapotát. Az az év, 1998 több szempontból is fontos volt az életemben. Azt akartam, hogy igazán magamhoz kössem ezt a »már nem, de még nem« korszakot: szülessen egy »emlékkönyv«, mely újra és újra átélhetővé teszi az akkori napokat.” Sikerült.

Amúgy meg az átmeneti, folyékony állapotok megértésére nincs idő, áttekintésére még kevesebb, mert eléd áll egy biztonsági őr, vagy fal, netán óriásplakát. Mire még egyszer odanézel, ott már egy más épület áll, más hangulat, más szöveg. Itt próbáld boncolni a városlakó vizuális kötődéseit! Lehetetlen. És mégis lehet, hiszen ezt teszik az album fotósai (Lugosi Lugo László vezérletével Karácsony Iván, Nagy Balázs, Pörneczy Bálint) – és pompás palimpszesztírói: Nádler, Parti Nagy, Presser, Szakcsi Lakatos Béla, Jancsó stb. Ezt az irodalmi listát Bojár Iván András vezeti: a szürrealista tollal a szürreálisról.

Lezserkedek, pedig ez a gyűjtemény komoly felhívás. Az álvalóságra, ami ennek a városnak vizuális anyagából árad. Felhívás, hogy ne érd be ennyivel, lépj át rajta, nosztalgiázhatsz, de láthatod, milyen talmi minden tegnap. És a ma? Nyilván az is. Az album azt is láttatja. Csak a sorok (képek) között. Iróniával. Hogy bár fénykép van róla, mégis álvalóság, ami látszik. A Ferdinánd híd Lehel téri feljárójánál áll egy hosszú ház – mondják: valamikor garni volt -, most, szerintem, félig üres. De a tűzfala él, rajta reklámok (a ház majdnem összedől már). Terepszanálás után – talán, ha nincs jobb ötletük – innen indul a kormányzati negyed. A városi álvalóság igazi példája azonban a Széna téri trompe-l’oeil. A tér úgy randa, ahogy van, de az egyik – ócska – házat molinóval takarták be, amiről egy háromdimenziós, sokemeletes – múlt századfordulós – bérkaszárnya néz rád, itt-ott még az ablakokból is kihajol valaki. A mű-bérház ma már idegenforgalmi látványosság, csodájára járnak, mert közelről is megtévesztő. Álvalóság in vivo.

Lezserkedek, pedig ez a gyűjtemény komoly felhívás. Az álvalóságra, ami ennek a városnak vizuális anyagából árad. Felhívás, hogy ne érd be ennyivel, lépj át rajta, nosztalgiázhatsz, de láthatod, milyen talmi minden tegnap. És a ma? Nyilván az is. Az album azt is láttatja. Csak a sorok (képek) között. Iróniával. Hogy bár fénykép van róla, mégis álvalóság, ami látszik. A Ferdinánd híd Lehel téri feljárójánál áll egy hosszú ház – mondják: valamikor garni volt -, most, szerintem, félig üres. De a tűzfala él, rajta reklámok (a ház majdnem összedől már). Terepszanálás után – talán, ha nincs jobb ötletük – innen indul a kormányzati negyed. A városi álvalóság igazi példája azonban a Széna téri trompe-l’oeil. A tér úgy randa, ahogy van, de az egyik – ócska – házat molinóval takarták be, amiről egy háromdimenziós, sokemeletes – múlt századfordulós – bérkaszárnya néz rád, itt-ott még az ablakokból is kihajol valaki. A mű-bérház ma már idegenforgalmi látványosság, csodájára járnak, mert közelről is megtévesztő. Álvalóság in vivo.

Lakók? Vannak, kevesen. Talán az ablakok mögül lesik, hogyan dolgozik a fotós, netán elutaztak, vagy álmodnak a Gizella-malomról, a házgyári darukról, vagy a Bébi cukrászdáról a Pozsonyi úton.

De mondok valami idegesítőt is: nem hal meg ez a város. Csak átalakul. New York tele van lepukkant, félig-egészen romos negyedekkel, hagyják lepusztulni – hogy olcsóbb legyen a telek -, aztán felvásárolják, és új városrész épül a romkert helyén, de ettől még senki sem mondja, hogy halott ez a város. Van ilyen. Persze más lesz, már leírtam azt a szót, hogy “hideg” – igen, hűvösebb, olykor ízléstelenebb, zajosabb és vegyesebb, de van/lesz. Más kérdés, hogy nem tetszik, meg én/te nem élünk benne kedvünkre. Ez a halott jelző valahogy nem pászol ide: kilóg az archeológiából. Itt eleveneket kell katalogizálni – ahogy Lugosi Lugo teszi. Eleveneket, akik halottnak látszanak.