Írók és költők kedvence
Az életmű egyik egyik legtöbbször kiállított, s talán legszerethetőbb alkotása, Gulácsy Lajos Nő rózsával című festménye a századfordulós magyar piktúra kiemelkedő remekműve. Igazi gyűjtői kedvenc, amely előtt állva a nézőben hasonló gondolat vetődik fel, mint amit Füst Milán 1909-ben, a Nyugat című folyóirat hasábjain megfogalmazott. A fiatal, szinte még pályakezdő író az Uránia Szalonban rendezett Gulácsy-tárlatról számolt be olvasóinak, s cikke egy pontján így adott hangot elragadtatásának: „Uram, ha ezt a képet megvehetném!”
A magányos, saját világot teremtő festő műveinek hatástörténetén végigtekintve jól látható, hogy elsőként az írók és a költők, a modern magyar irodalom képviselői ismerték fel e különös, nehezen megközelíthető, de annál erősebben fogva tartó életmű kivételes értékeit. Hosszan sorolhatnánk a neveket Kosztolányi Dezsőtől Juhász Gyuláig, Keleti Artúrtól Weöres Sándorig, akiket megigézett képeinek lírai, egyszerre intim és bizarr világa, akik ihletet merítettek titokzatos személyiségéből és varázslatos művészetéből. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képek szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint a jól bevált klissékhez ragaszkodó kritikusok és a műtörténetírás akadémikus képviselői. A tanult esztétikai mankók alkalmazása helyett ők elfogulatlan lélekkel merítkeztek meg a festmények sajátos univerzumában.
Gulácsy most bemutatott alkotása a korai magyar modernizmus egyik legkülönlegesebb darabja. A századfordulót követő években több alternatív út nyílt az újat akaró művészek előtt. Sok fiatal pályatársához hasonlóan Gulácsy is a látványvilág megunt felszínén, a puszta „lefestés” metódusán akart túllépni, de őt nem a rend, a stabilitás, a szigorú szerkezet elve vezette, hanem visszanyúlt a korai reneszánsz tisztalelkű művészeihez, derengő ködfátyolt bocsájtott az ábrázolni kívánt motívum elé, feloldotta a formákat és tudatosan illékonnyá, megfoghatatlanná, sejtelmessé tette a látható világ fizikai felületét. Egyik írásában nyilvánvalóvá tette, hogy nem a látványt, hanem saját magát fogalmazza képpé: „Művészetem nem a pozitív látás kifejezése, törekvésem sohasem oda irányul, hogy a természetben látott tárgyakat leábrázoljam. Mindig a vonalak és színek harmonikus összerezgését kerestem, a látott dolgokból magamnak alkotott képzet lehető legtökéletesebb visszaadására törekszem, azt lehetne mondani, hogy nem is előállítok, de teremtek.
Műveimet gyermekeimnek lehetne nevezni. Saját énemnek egy részét helyezem dolgaimba.”
Szín- és formaköltészet
Ahogy a századforduló szecessziós művészete egyforma lelkesedéssel nyúlt a szűzi tisztaságú, elérhetetlen szépségű hölgy és a végzet asszonya démoni erővel felruházott típusához, úgy Gulácsy nőkhöz való viszonyát is sokszor a szélsőségek jellemezték. Képein a bálványozó, mitikus magasságokba emelő lelki szerelem éppen úgy megjelenik, mint a vad, már-már bizarr érzékiség. A Nő rózsával azonban minden ízében harmoniát sugall: ihletett pillanatban született, amikor a mű lírai hangulatát még nem szötték át a tudattalanból felsejlő démoni tartalmak. A kép főszereplője közel áll a preraffelliták által megalkotott titokzatos, egyszerre éteri és érzéki, eszményivé stilizált típushoz. A messze elrévedő tekintettel, légiesen könnyű mozdulattal ábrázolt kék szemű, divatosan felöltözött hölgy alakja páratlanul finom festői megoldások segítségével emelkedik ki a jelen időből és válik az örök nő szimbólumává. A különleges színakkord szinte ellenáll annak, hogy szavakkal le lehessen írni: a valós tapasztalástól eltávolított rózsaszínek, barnák, lilás árnyalatok szövik át a szűk regiszteren megszólaló koloritot, amelynek fókuszába a finoman felvillanó kék szem, a lékek tükre került. Gulácsy a sajátos, senki máshoz nem hasonlítható színköltészet mellett a faktúra gazdag megmunkálásával erősítette fel képének valóság feletti karakterét. Az egymásba finoman átúszó, néhol lágyan omló, máshol geometrikusan tagolt ecsetvonások, a lazúros és tömör foltok lüktetése és a rajzos bekarcolások olyan érzéki függönyt borítanak a látvány külső burka elé, amely a rózsát tartó hölgy képét tünékeny látomássá, éteri álommá szublimálja.
A képen ábrázolt tárgyi attributumok, a gyűrű, a rózsa és az arany karkötő mind afelé mutat, hogy a kezét kacéran szájához emelő hölgy a szerelem és az általa elnyert boldogság jelképeként is értelmezhető. E szimbólumok közül leginkább a rózsa vált Gulácsy gyakran alkalmazott, kedvenc motívumává, hiszen ehhez tapadt az évszázadok során a leggazdagabb és legösszetettebb jelentéstartalom. Egyaránt utalhat az égi és a földi szférára: a kereszténység rózsával jelképezi Jézust, Máriát és az erények közül a szeretetet is. A görög-római mitológia alapozta meg e virág profán kultuszát. Innen ered a rózsa szépséggel, szerelemmel, fiatalsággal és termékenységgel való szoros kapcsolata, amely Gulácsy képének értelmezéséhez is megadja a kulcsot.
Hölgyek kalapban
Helyéhez méltóan – hiszen legfelül van – évszázadokon át a kalap volt a ruha koronája, amely rangot, társadalmi és anyagi státuszt jelzett, közösséghez való tartozást vagy éppen konvenciókat elutasító függetlenséget fejezett ki. Nemzetek, országok sorsa és identitása kötődött az uralkodók koronáihoz, saját törvényeikre büszke egyesületek és szakmák jelezték vele szövetségüket.
A 20. század első felében a kalapdivat szinte percről percre változott, így a festményeken feltűnő különleges fejfedők sokszor segítenek a műalkotások korának meghatározásában is. Nem hiába írta a divat egyik leghíresebb hazai szakértője, Hatvany Lili a következő sorokat: „Minden divat közül a legszeszélyesebb és leggyorsabban változó a kalapdivat. Az új kalapok hivatalos bemutatási ideje Párizsban a február, május, szeptember és november hónapok. Viszont a kalap szerénytelen jószág. Nem elégszik meg a bemutatókkal. Néha kéthetenként is kapja magát és változik egyet.”
1904-ben, Gulácsy képének születési évében így írt a Budapesti Napló a kalapdivatról:
„A virág ma valóságos szenvedélyévé lett a nőknek. Részben lelki szükséglet nekik az illatos színek közelsége, részben azért díszítik vele otthonukat, mert – divat. És mondhatom nincs divat, amelyet több lelkesedéssel üdvözöltünk volna, mint ezt.
A virágkultusz minden bájával a divat terén is kifejezést nyer. A nyári szövetek kivétel nélkül virágosak s a belőlük készült ruhák igazi tavaszba burkolják a nők alakját. Oly finomak és olyan diszkrétek a színeik, a rajzuk, hogy művész ecsetje alól kikerült akvarell-festésekhez hasonlók. Fehér tüllalapra például halvány rózsaszínű rózsák borúlnak, s voile de laine-eken egész kertek nyílnak egymásba fonódó fínom szirmokból, füvekből. A komolyabb nyári ruhák között első helyen áll a barackszín posztóból készült, mely végtelen finom, rózsaszínbe játszó árnyalatával kelt méltó feltűnést.
E ruhákhoz illően a kalapok is csaknem kivétel nélkül virágoktól díszesek. Hogy ezt a szabályt a maga teljességében fölállítanunk nem lehet, azt minden jóizlésü nő tudja. Virágot is csak az viselhet, akinek illik, már pedig nehezebben megoldható probléma kevés van annál, hogy melyik kalap kinek illik. Ennek meghatározása egész tanulmányba kerül. Hiába tetszik nekünk egy kalap rajzban vagy a kirakat üvegje mögött, így vaktában nem lehet megvenni. Be kell menni, alaposan kipróbálni és meggyőződni, hogy csakugyan illik-e arcunkhoz, alakunkhoz, hajunkhoz és arcszínünkhöz. Aki ezt elmulasztja vagy túl hiszékenyen megbízik a divatárusnők dicséretében, könnyen csalódik. Hazamenve azt látja, hogy a megvásárolt kalap a legkevésbé sem illik neki és hogy ezt viselnie lehetetlen.
Az idei divatban sok olyan kalapot láttunk, amely bízvást megállhat a a legerősebb kritikával szemben. Nem csak a formák szépek, de szerencsésen is vannak megválasztva, azaz előnyös keretéül is szolgálnak a női arcoknak. Minden alkalomra sikerült alkotásokkal látják el az elegáns asszony ruhatárát, amely megköveteli, hogy minden ruhának meglegyen a maga külön kalapkisérője. A maga teljességében ez természetesen a dús toilette-budget fölött rendelkező hölgyekre nézve áll, de a szerényebb viszonyok között levőkre is ró némi kötelességeket a jóízlés. Nincs például bántóbb látvány, mintha a kora délelőtti órákban virágos, tollas, szóval nagyon díszes kalapban látunk egy nőt megjelenni. Önkéntelen és akaratlan megütközünk rajta. Míg ellenben mindig sikkes benyomást tesz az egyszerű, elegáns kalapú hölgy. Azért, akinek nem telik, hogy Directoire, Rembrandt- vagy Gainsborough-kalap mellé még egy sima matróz vagy háromszögkalapot is vegyen, az inkább mondjon le az előbbiről és vegye meg a fajtáját. Ezt – ha csinos – minden ruhához és minden alkalommal feltűnés nélkül viselheti.
Nagy hiba az is, ha a kalap megválasztásánál kizárólag a csinját és jólállását vesszük tekintetbe, és nem számolunk azzal, vajon színe meg fog e egyezni ruháink színével. Ezzel olykor teljesen megzavarhatjuk megjelenésünk összhangját. A fekete, fehér, sárgás és cseresznyeszín a legtöbb esetben megfelel, míg a kék-, zöld- és barnaszín csakis a neki megfelelő árnyalatokkal egyezik.
Még csak az idény kezdetén állunk, de máris joggal mondhatjuk, hogy a nők zöme határozott ellenszenvvel viseltetik a hátul hosszan lecsüngő fátyoldíszek iránt. Azt hisszük, hogy ezek nem fognak teljes általánosságban tért foglalni, de megmaradnak a fürdők és nyaralók divatjának. Annyi bizonyos, hogy csak karcsú, magas alakok kockáztathatják büntetlenül a viselésüket, mert alacsony termetű nőket egyszerűen nevetségessé tehetnek.
A nagy kalapoknak sem szabad túlzásba menniük és a fejet teljesen maguk alá temetniük. Könnyen árnyékolják az arcot és mindamellett láttatni engedik a hajat. Viszont határozottan túlzásnak jelölhetjük azt, amit utcán és színházban már sűrűn látunk, hogy a nők egész ernyőket csinálnak a hajukból, – tömérdek idegen segédeszköz igénybevételével. Ez se nem szép, se nem divatos.
A színházi kalapoknál elsősorban azt kell szem előtt tartanunk, hogy ne szélesedjenek ki túlságosan. Legyünk tekintettel ama szencsétlenekre, akik esetleg a hátunk mögé kerülnek. Azt hiszem, minden színházjáró embernek volt már része abban az örömben, hogy egész csoport vagy egymás háta mögött ülő hölgyek elzártak előle minden kilátást. Így aztán azon az estén összes műélvezete a kalapok csodálatából tellett.” (s. b.: Kalapdivat. Budapesti Napló, 1904. április 18. 3.)
Érintetlen állapot
Különleges, szinte példa nélküli szerencse, ha egy ilyen jelentős, sokszor kiállított és komoly gyűjteményekben megfordult remekmű, mint a Nő rózsával című kép 116 évvel elkészülte után is hibátlan, sőt érintetlen felülettel reprezentálja alkotóját. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy Gulácsy kifejezetten törekedett arra, hogy festményei ódon, klasszikus hangulatot keltsenek, néha mesterségesen öregítette műveinek felszínét, hogy a történelmi aura látszata nemes patinát vonjon alkotásai köré. Az ő esetében tehát kifejezetten fontos és értéknövelő tényező, hogy a festmény megőrizte eredeti állapotát, miközben az eltelt idő finom kézjegye is tetten érhető a beérett színek és felületek révén. A világ legjelentősebb múzeumaiban és magángyűjteményeiben már évtizedek óta tudatos törekvés, hogy a bekerülő művek korabeli állapota a lehető legkevésbé módosuljon, így a szakértők sokszor még az egyszerű tisztításról és a színeket felfrissítő lakkozásról is lemondanak. A korábbi tulajdonosoknak köszönhetően így, eredeti és hibátlan állapotba, a művész által választott szecessziós keretben kerül most közönség elé Gulácsy Lajos 1904-ben festett alkotása: a női szépség, a szerelem és a boldogság időtlen szimbóluma, a századforduló egyik legszerethetőbb magyar festménye.
MOLNOS PÉTER