Irodalom
Hevesy Iván: Boromisza Tibor. Amicus, Budapest, 1922.
Jurecskó László: Boromisza. Tibor. Nagybányai korszaka (1904–1914). MissionArt Galéria, Miskolc, 1996.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Boromisza Tibor önéletrajzi feljegyzései. Szerk.: Török Katalin, Rectus, Szentendre, 2011.
Boromisza Tibor 1880–1960. MűvészetMalom és Kortárs Művészeti Központ, Szentendre, 2012.
Murádin Jenő – Szücs György: Genius loci. Festői témák és motívumok Nagybányán. Stafan Blasko, Nagybánya, 2014.
Franciás energiaáramlás
Különleges energiákkal megtöltve áradnak a széles ecsettel megfestett barna-lila foltok: megsimogatják az előtérben ülő kalapos nő szoknyáját, majd végigpettyegetik a park sétálóútját, bekanyarodnak a padokkal szegélyezett tér körül, megcsavarodnak a központi nagy platánfa törzsén, majd feloldódnak az egyenes szálfák távoli erdejében. Erre a dinamikus foltáradatra felel az előtéri füves sáv rikítóan élénk zöld dombocskája a hullámzó erővonalakként táncoló ecsetvonásokkal, majd ugyanezek a zöld tónusok térnek vissza a lombok sávjában – a kép felső negyedében – szétterülő platánlevelekként. A Párizst megjárt nagybányai festő, Boromisza Tibor franciás merészséggel építette fel a kompozíciót. A főszereplő mégis a csíkos blúzos, előtérben üldögélő fiatal nőalak, akinek arcát eltakarja piros masnis sárga kalapja, csak az egyértelmű, hogy tekintetével a park távoli pontján korzózó másik női figurát követi, aki impresszionisztikus napernyője árnyékában sétál a hatalmas fák között. A két cinóbervörös villanás, a kalap dísze és a távoli szoknya a figyelem láthatatlan ívét rajzolja rá a posztimpresszionista életképre.
A franciák érdeme, írta Bornemisza a festménnyel egy időben született Igazság a vásznon című 1908-as cikkében, hogy „szabadban keresték és találták föl a színek ragyogó üde igazságát. […] Oly képek, melyek a mi életünkről, környezetünkből hozzánk beszélnek.” Boromisza is kiment a szabad ég alá, en plein air dolgozni, akárcsak többi nagybányai festőkollégája. A művésztelep alkotói sokszor egymás mellett dolgoztak, akár ugyanabból a pozícióból ábrázolva az azonos modellt és beállítást. Az egyik legszebb témát épp az egykori templomkertből kialakított, árnyas platánokkal teli népszerű városi közpark, az úgynevezett cinterem szolgáltatta. A helytörténész Murádin Jenő pontosan megfogalmazta a helyszín jelentőségét: „Kedves szórakozóhelye volt ez már korábban Nagybánya lakóinak. Nyáron esténként ide ültek ki a padokra, teraszokra, olykor a térzenét, a bányászzenekar játékát hallgatni. A Hollósy-iskola növendékei is azonnal felfedezék maguknak ezt a helyet. Attól kezdve a Cinterem a festők társadalmi életének egyik központja lett.” A helyszínt számos nagybányai képről ismerjük, Boromisza alkotása a legjobbak közül való, hasonlóan Ferenczy Károly (A nagybányai Cinterem, 1907) vagy Ziffer Sándor (Cinterem Nagybányán, 1912) jól ismert kompozíciójához.
Különleges karakter
Boromisza Tibor különös figurája a nagybányai művésztelepről kisereglő modern fiatal festőnemzedéknek. A finom intellektusú értelmiségiek, az avantgárdra fogékony zsidó kispolgári sarjak és a vidéki szegénylegények ivadékai között ő a nyalka huszártiszt, a táblabíróvilág fia, akinek szülei a katonai hivatást szánták. Boromisza el is végezte a Ludovika Katonai Akadémiát, de elcsábította a művészet: leszerelt és festőnek tanult, előbb Nagybányán, majd Münchenben és Párizsban. A Ferenczy Károly mestertől ellesett posztimpresszionista érzékenységet hamar kiegészítette a friss modern hatásokkal, megteremtve a magyar pointillizmus legszebb főműveit és Van Goghot idéző, expresszív festői nyelvezetét. Ahogy az egyik 1908-as elméleti tanulmányában összefoglalta: „Naturalizmusból kell kiindulni és stílusban végződnie minden igazi művészeti törekvésnek.” Az 1908-as év fontos esztendő Boromisza életében. Ahogy monográfusa, Jurecskó László írta a „kibontakozás évéről”: „Ebben az évben Nagybányán festi Boromisza is első, igazán kiforrott neós képeit.”
Boromisza hosszú idő után mára a helyére került: a huszártisztből lett modern piktor elsőrangú alkotásai illő áron találnak gazdára, a legjobb fauve és nagybányás művészek társaságában. Akárcsak Berény Róbert, aki a kubizmustól az expresszionizmusig számtalan stílusregisztert kipróbált párizsi inspirációra, Boromisza is többféle hangon szólalt meg. Korai képeit nézve tetten érhető a fauvizmus, az impresszionizmus, a neo- és posztimpresszionizmus és az expresszionizmus hatása is. Ahogy első monográfusa, Hevesy Iván írta korai időszakáról: „Az 1906–1909 közötti években is felbukkannak egyéb törekvések, de a dekoratív színhatás sosem hiányzik belőlük. […] Tájképek ezek majdnem kivétel nélkül, tulajdonképpen a pleinairizmus rendkívül érdekes és erőteljes felfokozásai, tele ragyogó fényeffektusok és mély árnyékok mozgalmasságával. […] Itt csupán az eleven színfoltocskák tudatos felületi vibrálása az, amely kétségtelenül ezeknek a tájképeknek is határozott dekoratív karaktert ad.” A most vizsgált alkotás ennek a sokszínű modern életműnek egyik korai főműve.