Bernáth Aurél, az európai expresszionizmusok gyújtópontjaként elhíresült berlini Sturm Galéria művészeként, 1923 és 1925 között, eddigi ismereteim szerint tizenöt alkalommal mutatta be műveit a nagyközönség előtt. Nem csupán a Herwarth Walden vezette berlini kiállítóhelyen szerepelt ezekben az években, de Osló, Koppenhága, Gera, Göteborg és nem utolsó sorban Moszkva és Leningrád műértői is megismerkedhettek a nevével, megcsodálhatták korai expresszionista műveit. Bernáth avantgárd alkotásainak a legjava ma már múzeumokban található, néhány sajnálatos módon Budapest ostroma idején megsemmisült, de van remény, hogy a javarészt külföldi magángyűjteményekben lappangó festmények és grafikák, idővel ismét előbukkannak a feledésből.
Bernáth tehát nem Magyarországon, hanem előbb külföldön vált ismert művésszé. Művészeti tanulmányokat korábban kizárólag Nagybányán végzett, ahol 1915-1916-ban dolgozott, Réti István és Thorma János tanítványaként. Amit Nagybányán elsajátított, azt avantgárd periódusában megpróbálta, ha nem is elfelejteni, de messze menőkig felülírni. Ez tökéletesen sikerült is neki, mivel az 1920-as évek első felében alkotott művein nyoma sincs a nagybányai tanultságának. S bár korábban is örvendett már némi ismertségnek szűkebb pátriájában, így Rippl-Rónai Józseffel, Kassák Lajossal, Schadl Jánossal, Egry Józseffel való kapcsolatai ismertek a kutatás számára, de művészetének igazi hazai bemutatkozására csak 1928 márciusában került sor a budapesti Műcsarnokban. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat szokásos tavaszi kiállításán Bernáth három művét mutatta be ekkor, a Riviera (1927, Budapest, MNG) című monumentális olajképét, valamint az Ősz (1927, Győr, Radnai Gyűjtemény) és a Csendélet sakktáblával (1924, lappang) című gyönyörű pasztelljeit. E három remekmű kiállítása pontosan elég volt ahhoz, hogy Ernst Lajos az Ernst Múzeum névadója és igazgatója valamint Lázár Béla az intézmény művészeti vezetője azonnal felkínáljanak Bernáth számára, még ugyanazon év őszére, egy gyűjteményes bemutatkozási lehetőséget. Ő pedig élt a kiváló alkalommal és 1928 szeptemberében huszonöt, zömében ez elmúlt két évben született művével elsöprő erejű sikert aratott a budapesti műértő közönség, a kritikusok és a művészettörténészek körében egyaránt. Kollekciójának akkorra volt a visszhangja, hogy Ernst Lajos az addigi bevett kiállítási metódustól eltérően, a Bernáth-kollekció bemutatását a sorrendben következő csoportkiállítás idejére is meghosszabbította. Bernáth egy szempillantás alatt meghódította a hazai szakmát és közönséget, minden kapu kitárult előtte. A Rivierát még a kiállításról megvásárolta Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum számára.
Bernáth Aurél 1920-as évek közepi művészi válságán túllépve, expresszionista periódusának tanulságait levonva, addigi művészi tapasztalatait összegezve, teljesen egyéni, senkivel össze nem téveszthető, ám mégis naprakészen európai festészettel állt elő 1928-as hazai bemutatkozásakor. Minden nagy művésznek vannak visszatérő témái, melyek általában az egész életművet végigkísérik. Bernáth esetében ilyen folyamatosan vissza-visszatérő témakörök az önarckép, mely általában teljes alakos, legtöbb esetben magányos megjelenésű; a magányos alak tájban; a tragikus, drámai, vagy épp nyugalmat sugárzó tájak emberi figura nélkül; női aktok, melyek sokfélék, de sosem erotikus hangvételűek; a kikötő mint a megérkezés és a távozás szimbolikus helyszíne; valamint két olyan téma, melyek a most aukcióra kerülő remekmű esetében együttesen jelentkeznek: az egyik a párkapcsolat örökifjú eszméje, a másik pedig az ember által megzabolázott természetben, azaz a parkban sétáló több, vagy magányosan létező ember megjelenítése.
Parkban sétáló vagy üldögélő emberek – ez Bernáth Aurél egyik legkedveltebb festői témája volt az 1920-as évek második felétől. E témában a csúcspontot az 1935-ben alkotott, nagyméretű Parkban (MNG) jelenti, mely egy 1928-as Esti sétány című alkotás teljes mértékben átfestett változata. Az eredeti képet Bernáth kiállította az említett 1928-as tárlatokon, nagyobb értéket tulajdonított neki, mint a múzeum által megvásárolt Rivierának, később mégis átfestette és ebben az állapotában került az egyik legkomolyabb korabeli magángyűjteménybe, Fruchter Lajos méltán híres kollekciójába, majd a későbbiek során a Magyar Nemzeti Galériába. Arra a kérdésre, hogy miért volt erre szükség, a művész miért nem vett elő egy másik vásznat és miért nem arra festette a gyökeresen új kompozíciót, nincs elfogadható válaszom. Bernáth művészi gyakorlatában ez több alkalommal is előfordult, szinte mindig kvalitásbeli emelkedéssel járó következménnyel. Visszatérve a parkra mint kerettémára, Bernáthot tehát 1928-től kezdve foglalkoztatta ez a tematika. Az életműkatalógus tanusága szerint, 1928 és 1937 között, legalább tizenöt alkalommal nyúlt a témához. Ezek többsége olajfestmény, de akad közöttük grafika is. A művek legtöbbje ismert, ma is létező kép, melyek közül kiemelkedik az 1930-ban festett Esti park (MNG) és Esti park szerelmespárral (magántulajdon), az 1935-ös Parkban (MNG), valamint a most aukcióra kerülő Séta a parkban című, egy nyárral későbbi remekmű. Bernáth e festményeivel naprakészen csatlakozott ahhoz a két háború közötti művészeti áramlathoz, melyet Kállai Ernő művészettörténész az újromantika fogalmával próbált megközelíteni. Ez a művészi alapállás, az újromantikus művészi akarás, nyilvánvaló módon próbált elkülönülni a korszak új tárgyilagos, neoklasszicista, art deco és egyéb áramlataitól. A két háború közötti magyar festészet újromantikus vonulatának küszöbön álló feldolgozása révén, a korszak jelentős hazai életművei kerülhetnek új fénytörésbe, válhatnak az összeurópai művészet élő részévé, valódi jelentőségükhöz végre igazán méltó értékekké.
Bernáth másik, szintén az 1920-as évek második felében induló, majd az életmű során mindig és folyamatosan visszatérő kerettémája, a különböző élethelyzetekben együttélő, egymással valamilyen jelentős kapcsolatban álló emberek ábrázolása volt. Ez az előzővel is szorosan összefüggő téma, véleményem szerint első ízben egy szimbolikus alkotással jelentkezett Bernáth életművében. Bár az 1927-ben festett, fentebb már említett Ősz című pasztellen csupán egy asztal és a kétoldaláról hozzádöntött székek jelennek meg, ez nemcsak a nyilvánvalót, azaz a balatoni idény végét, az őszbe forduló tájhoz alkalmazkodó emberi jelenlét hiányát jelenti, de szimbolikusan a párkapcsolati összetartozás, a zordabb és múló időkhöz való alkalmazkodás átvitt értelmű jelképe is. Átlelkesített tárgyak ezek a bernáthi székek és talán pont ez érinti meg olyan mélyen a szemlélőjüket is. Az emberi párkapcsolat Bernáth általi megfogalmazásai a továbbiakban konkrétabb formákat öltve jelentkeztek, mint a Szilasi-házaspárt ábrázoló Teraszon két változata (1929 és 1930), a Kállaiékat megörökítő Házaspár (1929), a művészt és imádott leánytestvérét, Elvirát ábrázoló Testvérek (1929), valamint a már említett, parkban megjelenő emberpárok két kivételesen ihletett ábrázolása, az Esti park szerelmespárral (1930) és a most árverésre kerülő Séta a parkban (1936) egymás mellett meghitten andalgó emberpárja. Bár a festményen ábrázolt figurák nem felismerhetőek, de a művész és felesége, Alice és Aurél bizonyosan számos alkalommal voltak részesei hasonló sétáknak a pöstyéni parkok fasoraiban.
Bernáth 1927-ben utazott először Pöstyénbe, az akkor már Szlovákiához tartozó híres fürdőhelyre. Felesége, Pártos Alice kapott itt állást mint az egyik jelentős szanatórium reumatológusa, így a fürdőidényen kívüli, téli hónapok kivételével, évekig dolgozott itt. Bernáth a művészete számára ideális helyszínt talált a Vág folyó mentén lévő városkában. Közel egy évtizeden át festette Pöstyén és közel-távoli környezetének szebbnél-szebb részleteit. A Séta a parkban is itt született valamikor 1936 nyarán, melyet Bernáth először a következő év tavaszán, a budapesti Fränkel Szalonban mutatott be a közönségnek. Ezt követően került a számos Bernáth-remekmű egykori tulajdonosához Fruchter Lajoshoz, aki a két világháború közötti hazai gyűjtéstörténet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Azon kevesek közé tartozott, akik ebben a gazdaságilag nem túl kedvező időszakban is folyamatosan bővítették kollekciójukat és azon még kevesebbek közé, akik határozott elképzeléssel és akarattal, valamint kifinomult ízléssel gyűjtöttek. Fruchter Naphegyen lévő Tigris utcai villája minden műbarát előtt nyitva állt, aki kíváncsi volt a hazai kortárs képzőművészet naprakész állására. „Alig mondható el az az ügyszeretet, amellyel az új alapokra fektetett képtárat Fruchter fejlesztette, ápolta, és vele műbarátokat nevelt. Ő volt az az ideális műélvező, aki az egyes művek legrejtettebb beszédére is kíváncsi volt.” - emlékezett barátjára Bernáth egy későbbi írásában. Fruchter 1953-ban bekövetkezett halálával a gyűjtemény széthullása is kezdetét vette. Néhány remekmű idővel közgyűjteménybe került, mások pedig különböző magántulajdonba. A Séta a parkban az utóbbiak közé tartozva, jó pár évre eltűnt a kutatás elől, egészen mostani, örvendetes felbukkanásáig.
Rum Attila