Irodalom
Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról, Szépművészeti Múzeum Évkönyvei, 1918.
Réti István: Hollósy Simon, Amicus, Budapest, 1927.
Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1956.
Boros Judit: Hollósy Simon. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014.
Hollósy Simon, a nagybányai művésztelep alapító mestere kivételes helyen szerepel a magyar művészettörténetben, mégis nagyon ritkán bukkannak fel képei a műkereskedelemben. A máramarosszigeti örmény kereskedőcsaládban született, sok nyelven beszélő Hollósy kereskedelmi és jogi tanulmányok után választotta – már érett fejjel – a művészeti pályát. Előbb a pesti Mintarajztanodában tanult, majd az 1880-as években a müncheni akadémián. A finom naturalizmus hatása alatt Münchenben festette ifjúkori főművét, a Tengerihántást (1885, Magyar Nemzeti Galéria). A karizmatikus fiatal mester 1886-ban népszerű magániskolát nyitott a bajor fővárosban. A külföldi diákok mellett a magyar tanítványok is a bohém Hollósy köré gyűltek, hogy az akadémikus sémák helyett friss festői érzékenységet tanuljanak. Ahogy orosz tanítványának visszaemlékezéseiből tudjuk, inspiráló tanáregyéniség volt: „Ragyogóan tudta elemezni a formát (különösen az orr- és szemvázlatai voltak érdekesek). Szuggesztív ráhatása nyomán mindannyian roppant szorgalmasan dolgoztunk. […] Az pedig, amit Hollósy »benyomásról« mondott, leginkább az impresszionizmus lényegéhez vitt közel bennünket.”
Hollósy számára a természet különös jelentőséggel bírt. „A szabad természet, és ebben nézni, hogy él az ember, jobb minden régi, új és legújabb iskolánál. A még a legrégibbnél is régibb igazságot – és a legújabbnál is újabbat mutat nap nap után” – írta 1894-ből származó levélrészletében, megfogalmazva a plein air lényegét. A müncheni bohém mester szerepe megkerülhetetlen a modern magyar festészet születésében. Ő volt az esztétikai forradalom kirobbantója. Az 1886-ban alapított szabadiskolája települt át 1896 nyarán Nagybányára, megágyazva a nagybányai művésztelepnek. Az ő alapelveihez illő módon az első nemzedék a naturalizmus és az impresszionizmus 19. századi festészeti kérdéseit feszegette a napsütötte kisváros körüli mezőkön és dombokon. A karizmatikus mester 1901-ben összeveszett művésztársaival, de nem konzervatívabb felfogása miatt, hiszen a környéken álló Huszt várát maga is plein airben örökítette meg. Cselényi Walleshausen Zsigmond visszaemlékezéséből pedig az is tudható, hogy az 1910-es években Cézanne, Van Gogh és a kubizmus kérdéseit tárgyalta ki fiatal tanítványaival. Hollósy legfőbb példaképe ugyanis a francia művészet volt, bár maga sosem járt Párizsban.
Bár az alapító mester a szakítás után soha több nem tért vissza Nagybányára, továbbra is rendszeresen vendégeskedett a régióban. A máramarosi születésű festő a közelben, a középkori eredetű városkában, Técsőn talált otthonra 1904-ben. Itt rendezte be újabb nemzetközi szabadiskoláját, és itt bontakozott ki utolsó időszakának – a „técsői korszaknak” – a tájfestészete is. A korábbi nagybányai évek alatt keveset alkotott, olyan félbemaradt nagy feladatokkal viaskodott, mint a Rákóczi-induló (legismertebb 1899-es vázlatát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi). Técsőn viszont kiteljesedett modern francia hatásokból táplálkozó tájfestészete. Ahogy legújabb monográfiájában írta Boros Judit itt született képeiről: „Minden egyes színfolt bonyolult kapcsolatban áll a mellette levő színfoltokkal, a kép egészével, miközben önmagában is érvényes. Rá kellett találnia saját belső ritmusa, harmóniái, érzései és az előtte lévő motívum ritmusainak, harmóniáinak kölcsönhatására a színhasználatban. Utolsó tíz évében Hollósy mindent a színekre bízott, és akárcsak Cézanne a helyi színt, a couleur locale-t preferálta az impresszionisták levegőszíneivel szemben.”
A most vizsgált festmény az impresszionista plein air tájfestés színeit sűríti érzékien modern ecsetkezeléssel, gazdag, eleven erővonalakkal hálózva be a kép felületét. Az előtérben egy árnyas, fákkal szegélyezett út szalad rézsút a távolba. A vibráló zöld lombok alatt – a fatörzsek függőleges csíkjai között – kirajzolódik a távoli horizonton elterülő városka épületeinek sora. Feltehetően Máramarossziget környékén járunk. A vászon négyzetes formátuma a bécsi szecessziót idézi, az előtérben magasodó, lombja vesztett magányos fatörzs a szintén Hollósy-tanítvány Csontváry Magányos cédrusát, a világgal küszködő magányos forradalmár jelképi erejű „önarcképét”. A stílus összhatása mégis elsősorban az impresszionizmus közelségét sejteti, Monet napsütötte mezőit és Sisley lombos alléit. (De említhetjük az osztrák Stimmungsimpressionismus mestere, Carl Moll négyzetesen komponált, napsütötte tájképeit is.) Nem véletlenül került Hollósy több técsői képe – például az 1916-os Domboldal hajnali fényben – a francia sztárok mellé egy neves svájci impresszionista magángyűjteményben.
A nagy 20. századi művészettörténész, Németh Lajos Hollósyról írt monográfiája elején arról panaszkodott, hogy a csonka nyersanyagból dolgozó magyar kutatás a sok „fehér foltot” oklevelekből, leírásokból, torzókból tudja csak kitölteni. Pont egy ilyen írásos, nagyon ritka dokumentum került elő a most elemzett máramarosszigeti tájkép mellett! Nagyon keveset tudunk a műtárgyak száz évvel ezelőtti utaztatásáról, de a most vizsgált festmény esetében rendelkezésre áll egy eredeti fuvarlevél. Ez alapján el lehet képzelni, hogy az idős Hollósy mester a kolozsvári vasútállomáson ládában feladta festményét 1913. szeptember 6-án, majd a Magyar Királyi Államvasutak szállítóvagonjában az áru megérkezett Máramarosszigetre három nappal később. A feladott kép címzettje, bizonyos Frank ügyvéd úr átvette a küldeményt, a fuvarlevélre pedig feljegyezte tollal az ajándékozás tényét: „A Hollósy Simon által nekem ajándékozott kép Kolozsvárról e fuvarlevéllel jött.” Arról már nem szólnak a források, hogy Frank ügyvéd úr tisztában volt-e vele, hogy a tranzakció révén a Hollósy-féle impresszionizmus egyik legszebb darabját szerezhette meg.