Koszta József 1917 után évtizedeken keresztül a magyar művészettörténet-írás és műkritika, sőt a komoly tudományt könnyed anekdotákkal oldó kultúr-bulvár egyik kedvenc alakja volt. E népszerűség mögött nem csupán műveinek vitathatatlan kvalitása, de emberi karakterének izgalmas vonásai, sorsának meglepő, a hagyományos művészélettől olyannyira idegen alakulása is tetten érhető. A róla szóló megemlékezések örökösen visszatérő eleme gyorsan hevülő, szangvinikus alkata, mely képeinek indulattal teli, izgatott ecsetjárásán túl meglepő, s a kortársak által gyakran idézett cselekedeteiben is megnyilvánult. A szokásos útvonalat bejáró, Bécsben, Budapesten, Münchenben és Párizsban is tanuló, majd olasz és belga tanulmányutakra, valamint egy nagybányai látogatásra is vállalkozó fiatal festő sokáig csupán egy hasonló, indulatos „akciója”, a kortársak által csak „bicska-jelenet”-ként aposztrofált megmozdulása kapcsán kerülhetett be a lapok tudósításai közé. Történt ugyanis a századforduló éveiben, hogy a Műcsarnok egyik kiállításán Koszta festményét a rendezők „úgy elakasztották”, hogy a megnyitóra érkező művész „csak nagy nehezen fedezte fel a harmadik sorban. (…) Ebből baj lett. Koszta kést rántott és szét akarta vágni a képet”. A történetet a Magyar Művészet hasábjain felelevenítő Lázár Béla azt is közölte olvasóival, hogy a „megdühödött kis vad zseni”-ként nyilvántartott festő csupán 1917-ben, ötvenhat évesen robbant be a magyar művészeti életbe, mindenkit megdöbbentve azzal, hogy a képeiből áradó fiatalos, telivér lendület egy alacsony, meglett férfi alakjához párosul. A siker ezzel együtt reveláló volt, amely nem csupán egyöntetű kritikusi dicséretekben, hanem a gyűjtők, múzeumigazgatók és művésztársak lelkesedésében is megnyilvánult: Nemes Marcell, Hatvany Ferenc, gróf Andrássy Gyula, Petrovics Elek és Szinyei Merse Pál egyaránt az első vevők patinás névsorában találhatók.
A most bemutatott festmény – témáján keresztül – szorosan kapcsolódik a tárlat váratlan sikeréhez. Koszta ugyanis az itt eladott képek árából vehette meg szentesi „birtokának” első tizenöt holdját, melyet idővel – az 1936-os kiállítás bevételei segítségével – további tíz holdnyi földdel bővített. Ettől kezdve legtöbb képének témáját a szentesi tanyavilág szűkös, látszólag unalmas, de Koszta keze alatt a legszebb festőiséggel megtelő világa szolgáltatta. 1937-ben a következő szavakkal világította meg egyszerű környezetéhez fűződő, ihlető viszonyát: „ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind-mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem, másutt nem is igazán tudnék dolgozni.”
A most felbukkant képen is látható egyszerű, puritán épületegyüttes Koszta számára nem pusztán festői témát, de mindennapi életének színterét is jelentette. Bár időről-időre elutazott Pestre, ő is részt vett a legfontosabb művészeti rendezvényeken, de talán egyetlen magyar festő sem élte meg ilyen magától értetődő természetességgel a földközeli, földműves életet. Már a saját „birtok” megvétele előtt vonzotta a Szentes határában fekvő, földszintes tanyákkal tagolt, alacsony horizontú táj, mely talán belgiumi, hollandiai élményeire emlékeztete. Hasonló karakterű természeti részlet tűnik fel Koszta talán legfontosabb előfutára, Paál László 1871 körül készült, beileni alkotásain is. E műveket összevetve egyértelműen látható, hogy a motivikus rokonság mellett festői modoruk indulati telítettsége, felfokozott festőisége is szoros kapcsolatot mutat, hiába húzodik közel fél évszázad létrejöttük között. Koszta képének vízszintes rétegekből felépülő szerkezete, a súlyos földszínek és a kék eget benépesítő acélszürke felhők, az érzelmeket közvetítő tájszemlélet és a formai megoldások hasonlósága alkotóját Paál és a barbizoni festők örökösévé teszi. A képelemek nyugodt, statikus komponálása, a téma csendes egyszerűsége éles ellentétben áll a festői felület páratlan mozgalmasságával: a lendületes ecsetjárással megfogalmazott foltok tökéletesen igazolják, hogy Paál Lászlóhoz hasonlóan Koszta festményeinek igazi témája nem a fizikai valóság ábrázolt részlete, hanem maga a festés. Az ecset járása, a vibráló foltok ritmusa, az alkotó kéz artisztikus mozdulata leválik az ábrázolt látványról és önálló életet él, külön minőséget képvisel. Ez a megunhatatlan egyéni hang, a Koszta műveiből sugárzó abszolút festőiség adja e kép igazi erejét.