Az elmúlt évek egyik legnagyobb művészettörténeti és műkereskedelemi szenzációja, Tihanyi Lajos 1908-as párizsi látképének felbukkanása után ismét egy fauve „képpár” kerül a figyelem középpontjába. Ziffer Sándor A nagybányai Mária-ház című képe nem csupán az életmű kiemelkedő darabja, de egy izgalmas festői vetélkedés pazar dokumentuma is: annak a sajátos művészi párbajnak az emléke, amelyet Ziffer a nála öt évvel fiatalabb Tihanyi Lajossal vívott. A hazai fauve festészet egyik jól ismert, Európa több nagyvárosában kiállított remekműve 110 év elteltével most először kerül a műtárgypiacra.
Az indulás évei
Az egri születésű Ziffer Sándor kezdetben a müncheni királyi festőakadémián, majd Anton Azbe és Hollósy Simon magániskolájában tanult. 1906-ban Czóbel Béla tanácsára otthagyta a bajor fővárost és először Nagybányára, az év végén pedig Párizsba utazott. A Montparnasse-on bérelt műteremlakást és szinte első útja az Őszi Szalon képekkel telezsúfolt termeibe vezetett. A külön helyiségben felvonuló Vadak között helyet kapott Czóbel is, akinek új szellemben készült alkotásai az év nyarán már reveláló hatást gyakoroltak a Nagybányán dolgozó fiatalokra. A fauvok mellett természetesen más művészek is lázba hozták a Párizsba látogató festőket. Ziffer számára a Salon d’Automne egyik tárlata okozta a legnagyobb élményt: a legendás kiállítóhelyen hatalmas műtárgyanyag mutatta be a három évvel korábban elhunyt Paul Gauguin életművét. Ahogy a magyar modernizmus egészére, úgy Ziffer művészetére is óriási hatást gyakorolt e több mint 220 festmény, számos rajz és fafaragás.
Nagybánya, 1908
A Budapest, Nagybánya és Párizs között ingázó festő számára az 1908-as esztendő egy fontos tárlattal kezdődött: januárban a frissen alakult MIÉNK, vagyis a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre első kiállításán állt a budapesti közönség elé. A Ferenczy-Fényes-Rippl „szentháromság” körül összegyűlő hazai modernek első nagy hatású szerveződése a Műcsarnok konzervatív szellemiségével élesen szemben álló festőknek teremtette meg a közös bemutatkozás lehetőségét. Ziffer a törzstagok mellé meghívott vendégművészek sorában kapott helyet, ahol rajta kívül a legújabb törekvéseket a nagybányai neós irányzat és a leendő Nyolcak olyan képviselői fémjelezték, mint Boromisza Tibor, Perlrott Csaba Vilmos, Czigány Dezső vagy éppen Pór Bertalan. A kiállításról tudósító kritikus, Bányász Rezső Ziffer Ebédlő című alkotását „finom dekorativitása” miatt ajánlotta a látogatók figyelmébe. Feltehetően ugyanezzel a festménnyel képviseltette magát a Rózsa Miklós által szervezett nagyváradi kiállításon is. A tárlatról kritikát író fiatal költő, Juhász Gyula a Szabadság című lap április 4-i számában a következő szavakkal méltatta Ziffer művészetét: „Gauguin és Cézanne szédítő örvényeibe nézett, de magát is meglátta azokban.” A most bemutatott, az 1908-as év nyarán festett kompozíció ékes bizonyítéka annak, hogy a párizsi élmények termékeny talajra hullottak, s a fiatal festő a magyar modernizmus egyik leizgalmasabb évében létrehozta életműve legerősebb darabjait.
Egy furcsa pár: Ziffer és Tihanyi
Az 1908 körül készült nagybányai festményanyag tanulmányozása egyértelműen azt bizonyítja, hogy ebben a rövid időszakban a magyar vadak két központi figurája, Ziffer Sándor és Tihanyi Lajos szokatlanul intenzív művészi kapcsolatban dolgozott. A most vizsgált kép azonos témájú, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött párdarabja, valamint a szintén ebben az esztendőben festett Ziffer-főmű, a Nagybányai táj boglyákkal című kompozíció, pontosabban a hátoldalán látható Tihanyi portré olyan alkotói kooperációt sejtet, amely még a legendás barátságokat termő nagybányai művésztelepen is ritkaság számba ment.
A szinte még teljesen kezdő Tihanyi 1907 nyarán érkezett a Zazar-parti városba, ahol a legtöbb fiatal modern művészhez hasonlóan az iskolán kívül dolgozott. A hallatlanul tehetséges, de az olajfestésben még csaknem teljesen járatlan, 22 éves művész hamar felismerte a nála öt esztendővel idősebb Ziffer jelentőségét: egy rövid időszakban szinte mesteréül fogadta az egyébként legendásan karcos modorú, gyakorlatilag mindenkivel haragban lévő festőt. Érdekes páros lehettek: a siketnéma, sokszor kiabálva kommunikáló Tihanyi és a szinte teljesen süket, zárkózott, mindenkivel szemben gyanakvó Ziffer mégis egymásra talált a festészet területén. Ennek bizonyítéka az is, hogy nem csupán a fiatal tanítvány, de a fogadott mester is elismerte pártfogoltja kivételes tehetségét. Egy 1908 szeptemberében kelt levelében Ziffer így írt Pechán József vajdasági festőtársának azokról a rálátásos képekről, amelyeket a megelőző hónapokban az István-toronyból kitekintve festettek: „Tihanyi tegnap délben utazott el. Búcsúzásul olyan éktelen dörmögést vitt végbe az állomáson, hogy egész Bánya hallotta. Az utolsó napokban még készített egy képet a toronyból, s ez mindnél jobb. Azt gondolom, hogy ez a fiú nemsokára nagy szerepet fog itthon játszani.” A két művész szoros kapcsolatát bizonyítja az is, hogy az István-toronyból festett munkáik nem csupán stílusuk és négyzetes formátumuk miatt állnak közel egymáshoz, de méretük is pontosan megegyezik.
A színek bűvöletében
A nagybányai Mária-ház – a korszak többi ismert Ziffer-képéhez hasonlóan – azt bizonyítja, hogy a festő számára ezekben az esztendőkben Gauguin művészete jelentette a legfőbb inspirációt. A térmélységet csak a precízen kiválasztott nézőponttal, a messzire futó kerítések perspektivikus rövidülésével érzékeltető, alapvetően a foltok dekoratív ritmusára építő kompozíció a tüzes színek intenzív erejével nyűgözi le a nézőt. A gauguin-i tanulságok mellett az is nyilvánvaló, hogy a Mária-ház a korábban már említett Nagybányai táj boglyákkal című műhöz hasonlóan igen közel áll a francia fauvok, elsősorban Derain oldott festőiségéhez. A Gauguin jellegzetes stílusát idéző – homogén foltokkal építkező, a ragyogó színmezőket hangsúlyos kontúrokkal elválasztó – képekkel szemben itt a faktúra kialakítása izgalmas változatosságot mutat. A kép sajátos átmenetnek tekinthető az olyan, egyaránt 1908-ban készült remekművek között, mint a szinte pointilista módon vibráló Baross tér, illetve a tömör foltokból építkező Nagybányai főtér című vásznak. A kadmiumsárgából narancsba váltó előtér, a zöld lombok és a kék ég rendkívül hatásos kontrasztjára hangolt kompozíción az előtér szaggatott ecsetkezeléssel kialakított, vibráló részlete hatásosan vezeti a tekintetet a teltebben, fedettebben megfogalmazott középtérhez, hogy a néző pillantása végül a magasra emelt horizont felett, a Kereszthegy lankás lejtőjét súrolva fusson a végtelenbe. A hangsúlyos kék kontúrokkal körbevett foltok sok helyen lazán érintkeznek egymással, sőt „belsejük” is levegősen, a színek szövetének felbontásával került a vászonra. Ennek köszönhető, hogy „unalmas”, lapos foltok helyett eleven, vibráló, ritmussal telített, frissen lélegző felület keletkezett. Közben azt is jól láthatjuk, hogy ez a francia fauve hatás Ziffer művészetében nem tisztán, mechanikus átvétel eredményeként jelent meg, hanem szervesen olvadt össze mindazzal, amit korábbi tanulmányai megérleltek benne. A béklyóitól szabadult festőiség, a színek kultusza és a letapogatható látvány kifejező torzítása egyrészt a Ferenczytől ellesett „szép felület” tiszteletével egyesül, másrészt a szecesszió kifejező vonaljátékával, a Nabis-k dekoratív szemléletével és színfelbontásával szövetkezik.
A kompozíció formai és kolorisztikus megoldásai, valamint a szárazon felvitt festékekből adódó jellegzetes felületi karakter Czóbel 1907-es képeit idézi, miközben a téma és a hangulat Gauguin Bretagneban vagy Tahitiben készült, árkádiai harmóniát sugárzó, sajátos szakralitással telített alkotásait is eszünkbe juttatja. Ziffer általában távol állt a nagy példakép szimbólumteremtő attitűdjétől, képeinek panteisztikus ihletettségétől, de a hangsúlyos szimmetriájával a maradandóság és időtlenség érzetét keltő Mária-ház mintha ezen a téren is rokon vonásokat mutatna: a népmesék világát sejtető, a percnyi léttől elemelkedő, időtlen hangulat a tisztán festői rokonságon túl is kapcsolatot teremt a két alkotó között. Az apró nagybányai kápolna, a munkába induló bányászok reggeli imáját „meghallgató” kegyszobor látványa a nézőt önkéntelenül is Gauguin képeire, a dél-tengeri szigeteken álló faragott istenszobrokra és a romlatlan természeti népek ösztönös hitére emlékezteti.
Egy kultikus helyszín, a nagybányai Quartier-Latin
A Nagybányára érkező fiatal festők a század első éveiben általában a Zazar jobb partján, a hegyek felől érkező Veresvizi patak közelében ütöttek tanyát. Az élénk színekre festett bányászházak lenyűgöző együttese és a benne élő emberek romlatlan, természetközeli egyszerűsége ugyanúgy élénk vonzerőt gyakorolt a nagyvárosokból érkező festőkre, mint Gauguinre új lakhelyének trópusi miliője és egzotikus, természetközeli őslakosai. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy itt lehetett a legolcsóbban szálláshoz jutni. Ennek is köszönhetően a városba érkező festők nem az előkelő, de persze jóval drágább szállodákban vagy belvárosi vendégházakban, hanem a Zazaron túli bányásznegyedben kerestek maguknak ideiglenes otthont. „Ez már a Hostác, a Veresvíz, a két piktorfertály, a nagybányai Quartier-Latin. Piktorok és bányászok közös otthona” – írta a város e részletéről 1912-es visszaemlékezésében Szablya János, a KÉVE művészcsoport egykori vezetője. E táj elbűvölő karakterét Móricz Zsigmond is megörökítette Nagybányáról írt, 1908-ban megjelent várostörténeti áttekintésében: „A veresvízi-utca kékre-zöldre, sárgára festett apró bányász-házaival, kemény színfoltjaival, zöld lomb alá bújt aprófalú, nagytetejű épületeivel, olyan festői hatású, mint kevés város az országban”. A Pesti Napló 1912-es, Dolgozó kolóniák című cikkében pedig ezt olvashatjuk: „Az üdítően tiszta hegyi levegőben már ragyog a világosság: a házak – a bányászok városrészében vagyunk – szinte tündöklenek a sok tarka színtől, amellyel be vannak festve... Kék, sárga, piros, zöld (…) Gauguin, Tahiti... Nagybánya – ez jár a fejembe, amikor a vonatom lassú döcögéssel kiindul az állomásról...”
A festményen látható helyszín, a Tárna utca és az Iskola utca találkozásánál kialakuló kereszteződés fontos pont volt a település életében. A környéken élő bányászok hajnali munkakezdés előtt itt, a 19. század közepén emelt apró kegykápolna előtt térdeltek le, kértek áldást és szerencsét veszélyes munkájukhoz. Az egyszerű építmény a város központjában magasodó, négy fiatornyos sisakkal fedett István-torony formai megoldásait követi, s bár a helyiek körében elterjedt elnevezése alapján Mária-szobrot sejtenénk benne, Ziffer képe is bizonyítja, hogy miként ma, úgy már száztíz évvel ezelőtt is a Feltámadott Krisztus emelte fel benne áldást osztó jobbját. A Mária-ház kifejezés a tisztaszobákban őrzött, Magyarországon a 18. század végétől elterjedő egyszerű házioltárokra utal: a család életének szellemi, spirituális központját jelentette, nem csupán a vallásos hit, de a generációkat összefogó emlékezet legfontosabb tárgyait, iratait is itt őrizték. A képen látható építmény funkciója ugyanez volt: a környező utcák összetartó közössége, a szegény bányászcsaládok és művész vendégeik számára ez a hely egyfajta spirituális központként szolgált. Száztíz évvel ezelőtt Ziffer és Tihanyi itt, feltehetően egyszerre és közvetlenül egymás mellet állították fel festőállványaikat, hogy megörökítsék a lakhelyük közvetlen közelében álló, gyönyörű motívumot.
Ziffer Sándor remekműve a magyar Vadak egyik legismertebb és legtöbbször kiállított alkotása: tökéletes állapotban fennmaradt, kiváló kvalitású festmény, amely a világ bármely jelentős múzeumának büszkesége lehetne. Tüzesen ragyogó színei, felületi erényei és dús festőisége mellett – különleges témája miatt – túlmutat a szemmel befogadható szépség dimenzióján: megrendítő spirituális tartalmak hordozója.
Molnos Péter