Irodalom
Lázár Béla: Vaszary János. Művészet, 1906/5., 281–290.
Herman Lipót: Vaszary János kiállítása. Színházi Élet, 1937/8., 31.
Petrovics Elek és Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941.
Haulisch Lenke: Vaszary. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Népművészet modern fénytörésben
A Vaszary Jánosra jellemző virtuóz, párizsias festőiség egy népies életkép hármas figuráját jeleníti meg szenvedélyes ecsetkezeléssel. A vasárnapi misére érkező nők – mint egy falusi korzón – a legszebb, tarka népi mintáktól harsogó ruháikba öltöztek, csipkékbe, mintás kendőkbe és gyöngysorokba. A három nő együtt a három életkort is jelképezi; együttesüket a lila háttér lüktető, modern felülete fogja össze zárt kompozícióvá. A modern hazai művészetben a Vaszary által teremtett festészet az az egészen egyedi, különleges esszencia, amely úgy tud nagyon magyar lenni, hogy közben ízig-vérig franciás. Ezt már értő kortársai is pontosan érzékelték, például Rabinovszky Márius, aki 1930-as tanulmányában így írt: „Hatott-e rá Páris? Igen! Mondhatunk neveket: Matisse, van Dongen, Fuzsita, Dufy, Masereel, le Waroquier és bizonyára mások is. Hatott rá Páris, de még azok az egyes darabjai is, melyek nyilvánvalóan egy francia egyéniség stílusán gyúltak – a stílusérző szemnek hamisítatlan Vaszaryak maradtak. Minden Páris átidomul Vaszaryvá. Páris az ő Bakonya. Keletről jött úr, Attila ivadéka, mohó és szomjas, magához öleli a Nyugatot, falja annak minden ínycsiklandó szépségét; Dzsingisz khán frakkban, maga is nyugati úrrá lesz, de fél kézzel bírja, amit ők ott kettővel; ami nem hajlik, azt töri, ami nem simul, azt vágja. És tud és mert tud, rendszerint azt is tudja, meddig mehet el kár nélkül.”
A modern festők számára a folklór fontos motívumnak számított. A Pompidou Központ 2021-ben zárt Henri Matisse-kiállításának vezető képe az 1940-es Román blúz című festmény volt, egy népviseletbe öltözött nő rajzos, dekoratív portréja. Sok avantgárd művész nyúlt Párizs soknemzetiségű közegében az otthoni folklorisztikus elemekhez: Picasso a spanyol gitárt és a bikaviadalt hozta magával, Chagall az oroszországi ortodox falusiak szokásait, Foujita a japán fametszetek rajzi világát, Vaszary pedig a palóc falvak tradicionális öltözékeit.
Magyar motívumok
A Nógrád megyei palóc falvak hagyományőrző, sokszínű népviselete közismert volt a 20. század elején, de több eleme még ma is híres (például a hollókői viselet, a kazári főkötő stb.). A vad, különleges színkontrasztokra érzékeny festők közül nemcsak Glatz Oszkárt bűvölte el az aprófalvak változatos öltözködése, de Vaszary Jánost is. Felesége feljegyzéseiből ismerjük jól azt a történetet, hogy az utazgató Vaszaryt miként ragadta meg a palócföldi Rétságon látott népviselet: „Még élénken emlékszem Nagyboldogasszony napjára: a nyári virágok káprázatos színpompájára, a templomba zarándokoló falusi nép ruháinak tarkasága egybeolvadt a ragyogó napsütésben, mintha diadalmámorban úszott volna az egész világ a mennyország királynéjának felmagasztaltatása ünnepén. Ezen a napon született meg gondolatban Vaszary Jánosnak egyik legnevezetesebb képe […] Templomba menet ugyanis Szántó és Rétság között az erdő szélén egy csoport falusi asszonnyal, leánnyal találkoztunk, akik egy fa alatt megpihentek, s ő a gyönyörű színes ruhák láttán azonnal elhatározta, hogy ezt a képet megfesti. E célból szeptember elejére Rétságra költözött, egy parasztházban bérelt lakást, s ott nemcsak a tervbe vett búcsúsokat, hanem még sok más érdekes dolgot festett.” A most vizsgált kompozíció is ehhez a motívumgyűjtő időszakhoz köthető.
Vaszary érzékeny festői szemét a magyar díszítőmotívumok nem hagyták nyugodni. Már egészen fiatalon is érdekelte a népi tematika, a századfordulón tervezett kárpitjain rendre megjelentek a népviseletes figurák és az ornamentika, de a nagy reveláció – mint azt idéztük felesége feljegyzéseiből – 1905-ben érte Rétságon. Az ezt követő éveket jellemző folklorisztikus motívumgyűjtéséhez későbbi is időről időre visszatért. A most vizsgált festmény a művész érett, utolsó korszakából való, 1930 tájékáról, amikor eredendően vérbő ecsetkezelése találkozott az art deco korszellem modern életérzésével. De a mondén témák mellett – belső kényszertől is sarkallva – visszatért a népi kultúra bartóki tiszta forrásához. Az 1905-ös Nógrád megyei parasztnők című festményének (amelynek fekete-fehér reprodukcióját a Vasárnapi Ujság 1906/13. számából ismerjük) támáját elővette és újraértelmezte akkori eszköztárával. A három elmélyülő menyecske figuráját átfogalmazta kései palettájának káprázatos színkészletével, átalakítva a vasárnapi jelenetet igazi „vaszarys” lilákban, kékekben és pirosakban izzó modern festői látomássá.