Irodalom:
Téli kiállítás a műcsarnokban. Pesti Hírlap, 1893. december 1.
Kitüntetett festőművészek. Pesti Hírlap, 1893. december 20.
Keszler József: A téli műtárlatról. Magyar Szalon, 1893. okt. – 1894. márcz. Szerk.: Fekete József, Magyar Szalón, Budapest, 1894, 461–476.
Ezeréves Országos Kiállítás 1896. A képzőművészeti csoport képes tárgymutatója. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Budapest, 1896.
A kiállítás. Ismertetés. Képzőművészet. Magyar Hírlap, 1896. augusztus 30.
Kártya-kódex. Szerk.: Szomaházy István, Athenaeum, Budapest, 1898.
Az alsós. Budapesti Hírlap, 1900. január 30.
Fónagy Béla: Bihari Sándor. Művészet, 1906/6., 353–365.
Gerő Ödön: A magyar népéletkép. A magyar táj- és életképkiállításról. Magyar Művészet, 1927, 1–34.
A szolnoki művésztelep reprezentatív kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon, Budapest, 1936.
Végvári Lajos: Bihari Sándor emlékkiállítás. Magyar Nemzet, 1950. december 5.
Szelesi Zoltán: Részletek Bihari Sándor leveleiből. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1956.
Dutka Mária: Bihari Sándor. Magyar Nemzet, 1956. március 27.
Válogatás magyar magángyűjteményekből. Szerk.: Mravik László – Sinkó Katalin, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1981.
Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Corvina, Budapest, 1985.
München magyarul. Magyar művészek Münchenben 1850–1914. Szerk.: Baló Zsuzsanna – Hessky Orsolya. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
A 19. századi festészet Petőfije, a Munkácsy nyomaiban járó Bihari Sándor lenyűgöző részletességgel örökítette meg az egykor volt nemesi világot. Időgépe elrepíti a mai nézőt a kisvárosi otthon rég elporladt valóságába. Kártyázó, borozó férfiak és kávét iszogató asszonyok. A festményt kortársai ünnepelték, az utókor múzeumi rangra emelte, képeslapokon sokszorosította. A 19. század végi békebeli vasárnap délután életképe a korabeli festészet egyik leghíresebb ikonjává vált.
Időutazás egy békebeli magyar otthonba
A festmény minden fotónál érzékletesebb módon tárja elénk a több mint százharminc évvel ezelőtti vasárnap délutáni időtöltést egy magyar kisnemesi otthonban. A szemközti ablakból beáradó napfény egyenletes fényviszonyokat teremt a békés, pipafüstben úszó vidéki enteriőrben. A kép alkotója, az ünnepelt zsánerfestő Bihari Sándor precíz ecsettel jelenítette meg figuráit és az enteriőr részleteit. A mai néző számára minden történeti filmnél jobb időutazást kínál a kimerevített jelenet. Belelátunk az állát elgondolkodva megtámasztó, nekünk félig háttal ülő figura lapjaiba, látjuk a szemközt ülő, hosszú szárú csibukpipáját szívó, nagy bajuszú nemesúr fölényes ábrázatát és az ő lapjaiba belepillantó másik két kibicelő férfi kíváncsi tekintetét. A biedermeier asztal tükröződő, politúrozott felületén borosüvegek és fröccsös poharak sorakoznak. A kártyázó és iszogató férfitársaság mögött, az ablak előtt öt asszony ül körbe egy abrosszal leterített ebédlőasztalt. Békebeli nyugalommal kortyolgatják a porceláncsészébe kitöltött tejeskávéjukat. Az asztalon sütemények és gyümölcsök. A Thonet-széken ücsörgő kisgyereket leszámítva mindannyian az asztalfőn helyet foglaló idős hölgyre szegezik tekintetüket. A korabeli előkelő, kiállításra járó közönség pontosan be tudta azonosítani a figurákat. Idézhetjük például a Pesti Hírlap kritikusát a festmény születésének évéből: „Hamisítatlan kisvárosi szoba-levegő üli meg az embert, amint e tárgyra tekint; az előtérben néhány jóízű alak, köztük a jegyző úr meg a patikárus, amint blattoznak, hátul meg az asszonyok kávé-traccsa folyik.”
Bihari meleg szeretettel ábrázolta hőseit, mintha egy Jókai-regény lapjairól léptek volna elénk a régi táblabíró világból. Gerő Ödön írta a művészről, amikor a Vasárnap délutánt 1927-ben a Műcsarnokban bemutatták: „Bihari Sándor új csapáson jár, a népéletkép új fejezetét kezdi meg. Ráeszmél arra, hogy alakjai emberek, akik a maguk életét élik, nem rájuk rótt szerepet játszanak. Hogy nekik is vannak belső élményeik.” Bihari nemcsak a figurákat jellemezte páratlanul realisztikus ecsettel, hanem az enteriőr részleteit, a régi bieder bútorokat, az empire órát, a porcelán tálalóedényeket, a rézhasú petróleumlámpát, a falon függő szentképet, a szekrény tetején sorakozó befőtteket és az ablakpárkányon álló muskátlit. Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria 19. századi festészettel foglalkozó kutatója így beszélt a képről pár évvel ezelőtt egy videóriportban: „Ez a kép azért szép, mert abszolút szerethető minden figura. Mindig azt szoktam magamban elképzelni és eljátszani, hogy el tudnám-e magamat képzelni ebben a szituációban, amit olyan szépen meg tudott írni Mikszáth Kálmán vagy Tömörkény István. De nehéz elképzelni. Ez a kép pedig láttatja, és érzékelhetővé és érzékivé teszi azt, hogy milyen volt a vidéki Magyarország egy vasárnap délután. […] Ennek a képnek a világa olyan, hogy én is leülnék ide. »Uraim, nekem is osszanak abból a kártyalapból, és én is kérnék egy pohár bort!«”
Kártyadivat Magyarországon
Számtalan fontos döntés született a kártyaszobákban, a zöld posztó felett játszott tarokk-, ulti- vagy pókerpartik közben. Mikszáth Kálmán írta körül érzékletesen A kártya című klasszikus tárcájában, hogy mennyire elterjedt a kártyázás a régi Magyarországon: „Ahova könyv be nem juthat, még kalendárium sem, ott is mindenütt meg van a harminckét levelű biblia. Vagy a polcon tartják, vagy az asztalfiókban, de mindenesetre a legtöbbször forgatják, van benne valami csodálatos daemoni varázs, hogy aki egyszer megismerkedik ezekkel a bűvös alakokkal, nehezebben válik meg tőlük, mintha megannyi szeretői volnának. A kockázás keleti virtus, s valószínűleg benne van az a vérében a magyar embernek, magával hozta még Ázsiából bizonyos fatalizmussal keverve, s mikor a civilizáció megteremtette a kártyát, s egy bizonyos rendszerbe szedte, vagyis harminckét garádicsra osztotta föl az utat, mely a pokolba vezet, a nemes nemzetes karok és rendek minden gondolkodás nélkül tömegesen indultak el rajta.” Bihari festményén is a kártyázás tölti be a központi szerepet, bár nem éjszakába nyúló szenvedélyként, hanem kellemes vasárnap délutáni időtöltésként. Az előtérben ülő férfi kezében tartott lapokon pontosan látható, hogy milyen paklival játszanak. A legfelső „tök király” és az alóla kikandikáló „zöldek” tanúskodnak arról, hogy magyar kártyával (úgynevezett Tell-kártyával) verték a blattot a vidéki otthonban ebéd után. Ezt a típust, az újabb történeti kutatásokból tudhatjuk, egy magyar kártyafestő dobta piacra a reformkorban, Schiller Tell Vilmos című színdarabjának figurái alapján. A német nyelvterületen is elterjedt pakli Magyarországon különösen népszerűvé vált a szabadságharc bukása után, hiszen olyan svájci szabadsághősöket ábrázolt, akiket a cenzúra nem tudott betiltani.
A 19. század végén a magyar kártyás játékok közül az úgynevezett alsós (másként kaláber), valamint a pókerre emlékeztető ferbli számított a legnépszerűbbnek. Ahogy az 1898-ban megjelent legendás Kártya-kódex írta: „Tessék bármelyik hazai kávéházba és klubba betekinteni, délután egytől éjfél után három óráig. Itt-ott van tarokk, itt-ott (többnyire éjjel) van ferbli, de kaláber mindig és mindenütt van.” A századfordulón külön kézikönyv jelent meg a kalábert kitanulni vágyók számára. A Budapesti Hírlap korabeli népszerűsítő reklámja hű képet rajzolt a hazai kártyaszenvedély léptékéről: „Az alsós kaláber pár év alatt Magyarország legnépszerűbb kártyajátéka lett. Bármily rossz viszonyok legyenek is az országban: az alsóst folyton játszák, mindenütt és mindig. Ma már a szakácsnő is alsózza a levest. És az alsós folyton gyarapszik. Ma már a becsületes tarokból szedett pávatollakból ékeskedik. Eleinte csak kasszával játszották. Azután kimondták, hogy az ellenfél is bemondhatja a kasszát. Majd következett a tuletroa, ultimo és volát.” Talán Bihari festményén is alsós kalábert, a korabeli ultit játsszák a férfiak, dokumentarista hűséggel örökítve meg azt a különleges kártyás világot, amelyet mi már csak Jókai vagy Mikszáth regényeiből ismerhetünk.
A festő Petőfi
Bár kortársai rendszerint Petőfi Sándorhoz hasonlították, Bihari majdnem a Munkácsyéra emlékeztető pályát futott be. Szobafestő fiaként nőtt fel Nagyváradon, fiatalon fotográfiákat retusált, majd tanult a Mintarajziskolában, Bécsben, Münchenben és Párizsban is. Korán lezárult pályafutása végén részese volt a szolnoki művésztelep megalakításának. Nem véletlenül jellemezte így Fónagy Béla a Művészet hasábjain megjelent tanulmányában 1906-ban: „a szó legnemesebb értelmében magyar festő volt. […] A magyar környezet, a magyar föld adta vissza igazi erejét. A témái, alakjai itthon önként kínálkoztak neki. Munkácsy mindenesetre nagyobb egyéniség volt, de nem magyarosabb nála. Egyedül a Mészöly tájképei szólnak hozzánk a Bihari képeihez hasonló magyarsággal. Itthon azután a fővárost sem igen szerette, inkább menekült falura, ahol hamisítatlanabbul vélte föltalálni az igazi magyar karaktert.”
Bihari nem élhette meg, hogy a befutott Munkácsyhoz hasonló, ünnepelt festőfejedelem váljék belőle, pedig pályája csúcsán, az 1880-as években ugyanúgy vásárolt tőle Weiss Berthold gyáriparos, mint maga Ferenc József. Festészete a 19. század közepi münchenies realizmustól tartott az oldottabb plein air kísérletek felé. „A nagyközönség – írta róla Fónagy Béla – mindvégig hű is maradt hozzá és a magyar föld hivatásos festőjét látta benne, ha belső küzdelmeiről kevésbé is vett tudomást. A művészek érdeklődéssel kísérték megújhodását, átalakulásait, melyek rugói tisztán művészi indokok voltak, így történt, hogy mikor 50 éves korában, a legtöbb művészre a legkritikusabb korban, hirtelenül halt meg, a halál nem a lefelé vezető lejtőről ragadta el, hanem még mindig az úton fölfelé találta.” A most vizsgált alkotása pályája csúcsán készült. Bihari folyamatosan utazott, a párizsi tanulmányok után Szolnokon dolgozott, utána Velencébe települt át, majd ismét visszatért Magyarországra, megjárta Hódmezővásárhelyet és ellátogatott bihari szülőföldjére is. Felváltva alkotott Szolnokon, Münchenben és Pesten. Egy ismerős családnál rendszeresen nyaralt a fővároshoz közeli Törtelen, itt készült a Vasárnap délután című kompozíciója 1893-ban. Minden bizonnyal barátai törteli otthonát örökítette meg életképén.
Nemzeti ikon
Bihari 1893-ban mutatta be frissen készült nagyszabású alkotását a Műcsarnok téli tárlatán. Nemcsak aranyérmet nyert a kiállításon, hanem gazdára is talált a kompozíció. A sajtóhírek alapján Pollákovics Mátyás vásárolta meg. A kritika dicsérte a kiváló alkotást, a Magyar Szalon tárcaírója így méltatta (másik kiállított képe, Az Ő nótájával együtt): „Mindkét képen a magyar népélet híven és mégis jóízű humorral van elbeszélve; az alakok jellemzése kívánni valót nem hagy hátra.” A festményt a közönség második alkalommal a millenniumi nagy kiállítás ünnepi tárlatán láthatta 1896-ban a frissen megnyitott Műcsarnok falán. Bihari személyesen kalauzolta Ferenc Józsefet a tárlaton, a kritika pedig ismét ünnepelte kompozícióját. A Magyar Hírlap újságírója így lelkesedett érte: „Biharinak is itt van ama képe, mely legjobb mindazok között, amelyeket eddig tőle láttunk. Ez a 723-ik számú »Vasárnap délután«. Falusi vagy kisvárosi társaság, délután. A férfi társaság kártya mellett iszogat, vagy megfordítva: koccintgatás mellett kártyázik. Az asszonyaik egy másik asztalnál kávéznak, bizonyosan jó tejsürűs kávét isznak. […] Minden alakja: érdekes, karakterisztikus. Az egész kép ötletes is, becsületes is. Természetes, egyszerű, nagy bravúrral és frissességgel megcsinálva.”
A képet legközelebb a 19–20. századi táj- és életképfestészeti kiállításán láthatta a közönség 1927-ben a Műcsarnokban, majd a szolnoki művésztelep reprezentatív tárlatán a Nemzeti Szalonban 1936-ban. A népszerű, jól ismert alkotás a második világháborút követő nagy múzeumi bemutatókon már végképp nemzeti ikonként szerepelt. Nemcsak színes képeslapként jutott el a legszélesebb közönséghez, de a művészettörténészek és műkritikusok is sokat foglalkoztak vele. Végvári Lajos a Bihari-főműnek tartott kép leíró jellegét emelte ki 1950-ben, bár a korszak ideológiájának megfelelően osztálykritikával illetve: „A festmény kitűnő jellemző erővel, széles leíró kedvvel örökíti meg a vidéki gentryk életét, az uralkodóosztály közönyét, világgal nem törődő, szemellenzős unalmát. Ez a festmény egyben Bihari festői képességeinek a maximuma.” Dutka Mária az életképben rejlő humort emelte ki Bihari festészetéből: „Képeiben a nép nem népviseletbe öltözött statisztéria, s a falusi élet nem XIX. századba áttett árkádiai idill. A Vasárnap délután – például – a Mikszáthot idéző humorában, alakjainak tökéletes jellemzésében annyira valószerű: szinte kihallani, hogy miről folyik a szó a századvégi borozgató, pipázgató, pletykálkodó […] társaságban.” A festményt rendszeresen beválogatták a 19. századi magyar művészetet bemutató albumokba. A közelmúltban a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású történeti kiállításán, a müncheni akadémiának a magyar képzőművészetre gyakorolt hatását elemző tárlatán szerepelt 2009-ben, de letéti képként sokat láthatta a közönség az intézmény falai között. Olyan nemzeti rangú történeti alkotás, amely bármelyik 19. századi művészeti múzeumban méltó helyre találhatna.