Perlrott Csaba Vilmos most vizsgált alkotása a modern magyar festészet egyik legszebb és legkomplexebb csendélete. Múzeumi rangú műalkotás, amely tökéletesen beilleszthető a kortárs nemzetközi művészet első vonalába: egyszerre igazolja a magyar avantgárd franciás igazodását, Cézanne és Matisse megtermékenyítő hatását, valamint alkotója „otthonról hozott”, érzéki festőiségét.
Matisse mellett
Mikor Perlrott Csaba Vilmos 1908-ban részt vett a legendás párizsi Matisse iskola megalapításában, mindössze alig fél évtizedes művészi pálya állt mögötte. 1903-ban utazott először Nagybányára, ahol Iványi Grünwald Béla vette a szárnyai alá. Szűk három esztendőt töltött a Zazar-parti művésztelepen, majd 1906 decemberében Ferenczy Károly javaslatára Párizsba utazott. Egy fiatal festő nem is érkezhetett volna jobbkor. Matisse és társai, a francia Fauve-ok már egy évvel korábban színre léptek, a világ kulturális fővárosa folyamatosan ontotta magából az inspiráló tehetségeket, a múlt újra felfedezett, újra értelmezett értékeit. Cézanne, Gauguin, Van Gogh neve éppen úgy jelszóvá vált, mint az elfeledett spanyol kolostorok mélyéről napvilágra hozott Greco művészete. A Luxembourg Képtár termei, az Őszi és a Tavaszi Szalon grandiózus nemzetközi kavalkádja, Vollard és Bernheim-Jeune időszakos kiállításai szinte napról-napra „tálalták fel” a világ minden tájáról idesereglett fiatal művészeknek a forradalmian újszerű alkotásokat. Mámoros időszak volt, amikor néhány esztendő alatt nagyobb változás ment végbe az európai festészetben, mint a megelőző évszázadok folyamán. A mindenkit rabul ejtő metropolisz titkát Vaszary János e szavakkal foglalta össze: „e nagyszerű város, mint valami melegház, rendelkezett a szükséges hőfokkal és párateltséggel, mely a legritkább exotikumot is virágzásba tudta hajtani. Ha valaki magához és mondanivalójához erőt érez – itt megértésre talál. Minden szabad, ami művészi.”
A legnagyobbak között
Perlrott kezdetben a Julian Akadémián tanult, de idővel több más magániskolát is kipróbált. Bár megfordult a Grande Chaumiére-ban és az Académie Colarossi óráin, a Párizsba sereglett többi fiatal festőhöz hasonlóan rá is erősebben hatottak a hivatalos oktatáson kívül megtapasztalt élmények: az inspiráló kávéházi beszélgetések, a pezsgő kiállítási élet és a Stein testvérek házában rendezett rendszeres összejövetelek. „Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre” – olvashatjuk 1929-es önéletrajzi visszaemlékezésében. Ezt a megállapítást semmi sem igazolja fényesebben, mint korai éveinek franciás ihletésű alkotásai, köztük a most bemutatott kompozíció. Szintén ebből az önéletrajzból tudhatjuk meg, hogy már 1907 folyamán meghívást kapott a világhírű műgyűjtő, Leo Stein szalonjába, ahol megismerkedhetett a korszak legmodernebb festőivel. Perlrott a kevés magyar művészek egyike volt, aki a század első évtizedének végén személyesen is kapcsolatba került Matisse-szal, Picassoval, Derain-nel és Braque-kal.
Cézanne és Matisse között
A Műtermi csendélet igazi összefoglaló mű, amelynek kvalitásával, komplexitásával és méretével szinte egyetlen magyar fauve festmény sem vetekedhet. Stílusa, szín- és formavilága tökéletes bizonyítéka annak, hogy Perlrott milyen egyéni módon dolgozta fel a francia modernizmus inspiráló élményeit. 1908 januárjában egyike volt a Matisse-iskolát megalapító nyolc művésznek, így nem csodálkozhatunk azon, hogy képének felfokozott koloritja a Vadak közvetlen hatásáról árulkodik. A kompozíció színkarakterét domináló, gazdagon árnyalt kék és zöld foltok, valamint a közéjük illesztett, szinte robbanó vörös, narancs és sárga felületek jól illusztrálják a fauve festők által előszeretettel alkalmazott komplementer színfokozást. Ez a hatáserősítő módszer azon az elven alapul, hogy a színkörön egymással szemben álló, keverve szürkévé „egyesülő” párok valójában úgy viselkednek, mint a tűz és a víz: összeolvadva megsemmisülnek, de egymás mellett végletekig fokozódik az erejük.
A Műtermi csendélet Matisse kolorisztikus hatása mellett leginkább Cézanne inspiráló erejét bizonyítja. Mikor Perlrott 1907 őszén Nagybányáról visszatért Párizsba, minden bizonnyal látta a Salon d’Automne-ban rendezett óriási Cézanne kiállítást, amely az alig egy éve halott aix-i mester munkásságát újra a figyelem fókuszába emelte. A fiatal magyar festő nem csupán témavilágát követte gyümölcsöket, dúsan redőzött drapériákat ábrázoló csendéletein, de sokat tanult műveinek kiegyensúlyozott, letisztult szerkezetéből is. Nem véletlenül írta róla találóan Kállai Ernő: „Matisse felé sandítva is Cézanne-ra akadt.”
A rálátásban megfestett asztallap, a meggyűrt fehér drapéria és a jellegzetes csendéleti elemek, vagyis a mintás abrosz, az egymásra halmozott almák és körték, valamint a fehér porcelán gyümölcsöstál – úgy hatnak együtt, mintha egy jól ismert Cézanne-csendéletről „kéredzkedtek” volna át Perlrott műtermébe. De ezeknél is fontosabb újítás az a teremtő attitűd, amely uralja az egész kompozíciót: a szerkezet belső logikája az autonóm képépítés révén minden további nélkül felülírja az ábrázolt tárgyak megszokott látványát. Ennek legszembetűnőbb vonása, hogy a fehér drapériára helyezett, gyümölcsökkel megrakott tányér erősen megdöntve került a képre, olyan módon, amely ellentmond a hétköznapi valóság megszokott látványának.
A számos párhuzam ellenére az is tény, hogy Perlrott csendélete – a Matisse által közvetített fauve hatásnak köszönhetően – egy fontos ponton ellentmond a cézanne-i hagyománynak. Rockenbauer Zoltán találó szavai szerint „szemben az aixi-mester vívódó, aprólékosan letapogató festészetével (...) a fauve-ok gyorsan, lendületesen és kevés, többnyire tiszta színekbe összefogott kontrasztok segítségével festettek.” E képek „Cézanne filozofikus szikárságával, az állandóság érzetével szemben kirobbanó, szertelen örömről, az élet változékonyságának szépségéről tanúskodnak.”
A teremtő művész
A Műtermi csendélet arra is kitűnő példa, miként bővítette Perlrott a mű értelmezési tartományát a korai munkáin gyakran alkalmazott „kép a képben” motívum segítségével. Bár ezek a kompozíciós elemek elsősorban a szerkezet egyensúlyát, a foltok harmonikus ritmusát szolgálják, tartalmi utalásaik is fontosak lehetnek. A kép jobb felső sarkában egy keret nélküli festmény tűnik fel, amely egyértelműen Cézanne híres Fürdőzők sorozatának képi világát idézi. Ez a művészi gesztus a Műtermi csendéletet egyfajta hommage-á avatja, vagyis a kép az aix-i mester előtti tiszteletadásként is értelmezhető. Talán még ennél is fontosabb, hogy a kompozícióban megjelenő két műalkotás felhívja a néző figyelmét arra, hogy a művész által megalkotott kép ugyanúgy a valóság, a teremtett világ egyenrangú része, mint a csendélet többi motívuma. A festő így magára öltheti a legfőbb alkotó szerepét, hiszen nem a természet puszta imitációjára törekszik, hanem azzal egyenértékű, önálló, új világot teremt.