Irodalom:
Ilona Keserü Ilona. Művek 1959–1982. Szerk.: Keserü Ilona, Keserü Ilona, 2002.
Közelítés. Gubanc. Áramlás. Oknyomozás Ilona Keserü Ilona munkásságában. Szerk.: Baksa-Soós Vera, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2004.
Ilona Keserü Ilona. Művek 1982–2008. Szerk.: Aknai Katalin, MODEM, Debrecen, 2008.
Ilona Keserü Ilona. Szín – Öröm – Kép. Rudolf Sikora. Az ember végre tudja... Szerk.: Gerard Meulensteen – Vincent Polakovic, Via Danubia, Pozsony, 2011.
Ilona Keserü Ilona. Szerk.: Aknai Katalin – Geskó Judit – Kovács Anna Zsófia, Szépművészeti Múzeum – Vaszary Villa, Budapest–Balatonfüred, 2014.
Aknai Katalin: „Állandóan visszajárok a múltamba”. Keserü Ilona életművének vizsgálata a hatvanas évek perspektívájából. Doktori disszertáció, 2014.
Ilona Keserü Ilona. Önerejű képek. Catalogue Raisoné. I. kötet. 1959–1980. Szerk.: Aknai Katalin, Kisterem, Budapest, 2016.
A neoavantgárd nagyasszonya
Keserü Ilona a 60-as évekbeli modern magyar művészet nagyasszonya, az absztrakt kolorizmus és a nőművészet világhírű képviselője. Az elmúlt években vásárolta meg 1969-es lila-piros textilmunkáját (Falikárpit sírkőformákkal) a világ egyik legrangosabb művészeti központja, a New York-i Metropolitan Museum of Art. Két éve szerepelt a Pompidou Központ nagyszabású nőművészeti absztrakt seregszemléjén (Elles font l’abstraction), közvetlenül azután, hogy a neves párizsi múzeum gyűjteményébe került a Rekonstrukció (Áramlás) című 1990-es festménye. Ezzel Keserü jelenléte már biztosított a kortárs világ erőközpontjaiban, hasonlóan a neoavantgárd generáció olyan kiválóságaihoz, mint Maurer Dóra, Bak Imre vagy Nádler István, de pozícióját már inkább olyan nőművészeti világsztárok jelölik ki, mint Carmen Herrera vagy Marcia Hafif.
Keserü pár évvel idősebb volt az iparterves kiállítók többségénél, így a modern művészethez szülővárosának, Pécsnek saját bejáratú avantgárd csatornáin keresztül csatlakozott be. Bár a szocreál 50-es évek legsötétebb időszakában járt a Képzőművészeti Főiskolára, választott mestere, Martyn Ferenc révén közvetlen kapcsolatba került a 20. század első felének modernista tradícióival (Abstraction-Création). Martyn ugyan nem volt olyan hajlíthatatlanul etikus példakép, mint Korniss Dezső vagy Kassák Lajos, azért őrizte a nyugati modernség eszmeiségét. Keserüt – sok évtizedes pályafutása alatt – mindvégig a belülről fakadó, ösztönösen kibomló festészeti képelemek világbeli tárgyiasodása tartotta izgalomban. Ezekből születtek nagy heuréka-élményei, a balatonudvari szíves sírkövektől kezdve a kalligrafikus gubancokon és labirintus-möbiusokon át a testszínnel ütköztetett szivárványskáláig.
Gesztus vs. szivárvány
A rendszerváltozás eufórikus korszakában, az 90-es évek elején Keserü saját régi motívumait vette elő, újrateremtve-újramixelve a régebbi korszakok képi elemeit. Visszapillantott a múltba. Ekkor festette újra a nemrég a Pompidou Központba bekerült, eredetileg 1965-ös Áramlást. Ahogy saját magát analizáló visszaemlékezésében írta: „Egymásba csúsznak korábban szigorúan külön kezelt képrétegek, előjönnek ki nem teljesedett kompozíciós tervek a hatvanas évekből, felnagyítva újrafestek 1965-ös ecsetrajzokat, hirtelen minden egyszerre van jelen, ami valaha volt. A történelmi változások megrendítő folyamata a külső-belső szabadság mámorító és félelmetes lehetőségét jelenti, a »most már mindenről beszélhetünk, mindenre emlékezhetünk« imperatívuszát. Kutatom saját, elmúlt, megtörtént évtizedeimet. […] Esztétikai mércéimet megtagadó, felülíró gesztusok és anyagkezelési módok kerülnek a képekre, ezeket ijedten, de örömmel fogadom sajátommá. Önmagamtól is szabaddá válok.”
A fekete nagy vonalak a családi-személyes drámákkal való birkózás bajvívó gesztusai. Formailag egyszerre idézik meg a korábbi nagy témákat, a 60-as évekbeli absztrakt ecsetrajzokat, de bennük rejlik a „gubanc” alapmotívuma, amely életművének önmagába csavarodó szimbóluma, „térbeli ábrája, képlete”. „Minden visszatér és ismétlődik – írja –, de nem a spirál szabatos és megnyugtató rendjében, hanem a váratlan eltűnések, felbukkanások, ívek, hurkok, kibonthatatlan csomók és ömlő áradások egyre, szertelenül változó halmazában.” A színértékkel nem bíró fekete és a totális színgazdagságot magában foglaló szivárvány – mint a jin és a jang – kiegészíti egymást a kompozícióban. A csendes kioltódás és a burjánzó életigenlés kettőse. A gesztusok felnagyított fekete tusrajzolatként gomolyognak a kép bal felén, széles ecsetvonásokkal tévednek át a kompozíció jobb oldali térfelére is, de alóla kiviláglik – győzedelmesen – a szivárvány színskálája, az özönvíz utáni isteni kegyelem biblikus jelképe, ahogy lilából magentába vált át, majd lángoló pirosba, narancsba, sárgába, végül pedig világoszöldbe.
Keserü a 70-es évek elejétől kezdve kereste a szivárvány színeinek – azaz a festékből kikeverhető legnagyobb színintenzitású értékek – összeegyeztethetőségét. Mikor az Alakuló tér című, hullámzott vászonra festett hatszögeket készítette a moravany-i művésztelep idilli környezetében, akkor ismerte fel, hogy a különböző árnyalatú képmezők előbb-utóbb ütközésbe kerülnek egymással. Például nincs harmonikus átmenet a világos sárgászöld és a lila vagy rózsaszín között. A heuréka-élmény 1972-ben érkezett, mikor Keserü rádöbbent, hogy az emberi testszín tökéletes közvetítő, az optikai színskála minden tónusát összebékíti egymással. Izgatottan hívta fel idős mentorát, a technikai kérdésekben megfellebbezhetetlen szaktekintélynek számító Korniss Dezsőt, aki annyit mondott a kagylóba: „ez igazságnak tűnik.” Keserü a 80-as évek során tovább kísérletezett, a színskálát Möbius-szalagon végtelenítette, gordiuszi csomóként gubancolta össze vagy széles gesztusok közé rejtette szférikus látomásként.
Nagy szimultán
1998-ban Magyar jelenlét címmel rendeztek csoportos kortárs kiállítást a neves varsói képtárban, a Zachetában. Az Iparterv-nemzedék legjavától a 80-as években pályára lépő fiatalokig ívelő válogatásban Keserü egy monumentális képinstallációval képviseltette magát. A Nagy szimultán című együttesben egymás mellé rendezte tizenöt jelentős alkotását az előző évtizedből. Együtt szerepelt – az Ottlik Géza-idézetet feldolgozó „Semmi sincs sehogyan” (1990) köré rendezve – a domborított nyersvászon hullám (Jóleső forma, 1996), az emblematikus sírkő Balatonudvariból (Dühös közelítés, 1994), a karistolt ovális (Nagyítás 2., 1992), a szivárványos Möbius-szalag (Két szín-mőbiusz, 1987–1989) és a gubancolódó szalagforma (Labirint 2., 1998). A tizenötös válogatás jobb szélén látható – a monográfiában közölt rekonstrukciós fotón – a most vizsgált Küzdelem is, a fekete gesztusgombolyag mélyéről kiragyogó szivárványmotívummal.
Rieder Gábor