IRODALOM
Péter András: Fruchter Lajos gyűjteménye. Magyar Művészet, 1931, 61–110.
Barki Gergely: Berény. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Vad tanonc
A Magyar Vadak újrafelfedezését követő eksztatikus lázban hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a legtöbb magyar fiatal festő pályakezdésének legképlékenyebb, a friss hatásokat szivacsként magába szippantó korszakát élte Párizsban. Berény például húszévesen (!) kapta meg a „vad tanonc” kitüntető címkéjét a korabeli francia kritikusoktól. Mikor 1907–1908-ban Párizsban kiállított a fauvizmus nemzetközi képviselőivel, még tejfelszájú ifjú volt, aki azt tanulta, hogy miként lásson azoknak a festőknek a szemével, akik éppen a legnagyobb hatást gyakorolták rá. Ezért nem meglepő, hogy milyen sokféle stílusregiszteren próbálta ki magát, a fauvizmustól a kubizmusig, meglepően érett remekműveket alkotva, de egyéni formanyelvet még nem teremtve. A sokféle hatásból az intellektuális megközelítésű Berény nagyon lassan kristályosította ki saját valódi stílusát valamikor az 1920-as évek vége felé. Ennek a modernségből, art decóból és Gresham-körös esztétikából gyúrt egyéni stílusnyelvnek az egyik múzeumi rangú remekműve a Pipás csendélet.
Kubista jelkép
A negyven körül járó Berény visszanyúlt ifjúsága párizsi élményeihez, de nem az akkoriban minden magyart elvarázsoló Matisse-hoz, hanem a következő évtizedek sztárjához, Picassóhoz. A fauvizmus színrobbanására adott ellenreakcióként a kubizmus lefojtotta a koloritot, a fakó barnák és acélszürkék „konceptuális” ízű színpalettájára, hogy szabadon kísérletezhessen a három dimenzió lebontásával és újraépítésével. Berény egyértelmű gesztusként beemeli Picasso emblematikus pipáját is a csendéletébe, de a megbillentett asztallapra különféle nézetekből egymás mellé rakott tárgyak sem hagynak kétséget afelől, hogy a kubizmus atyja a fő inspirációs forrás. A kubista pipa az avantgárd egyértelműen dekódolható attribútumaként jelent meg a korszak meghatározó modern csendéletein, Tihanyi Lajostól (Pipás csendélet, 1923) Kádár Béláig (Csendélet sakktáblával és pipával, 1926 körül). A most vizsgált alkotás ezt a sort folytatta.
Átírt Picasso
Bármilyen erős volt Picasso hatása, Berény ekkor már nem „tanonc” volt, hanem érett mester, aki saját festői látásmódja szerint kerekítette le a kompozíciót. A tárgyak mintha hullámzó asztallapon állnának, zenei harmóniaként dőlnek-táncolnak egymás előtt. (Dekoratív síkszerűségük a plakátokon edződött Berény szemléletmódját is ismétli.) Még jellegzetesebb, ahogy jobb oldalt a kompozíciót egy ferdén „belógó” újabb asztal egészíti ki, egy absztrahált csipketerítővel mintázott sarokelem, ugyanolyan bátor gesztusként, ahogy a Napsütötte villakert (1928–1930 körül) jobb szélét megmozgatja a fekete rácsos kerítésajtó. A bézsek, púderrózsaszínek, okkerek és barnák ugyanakkor azt a Gresham-körre jellemző esztétikai szordínót visszhangozzák, ami Szőnyi vagy Egri pasztellpalettájáról ismerős. De Berény még redukáltabb, még összefogottabb, már-már Morandit idézi, ahogy a teás doboz mintás címkéjét is felülfesti a melegszínű, terrakotta színakkordok érdekében.
Fruchter Lajos gyűjteményéből
Berény monográfusa, Barki Gergely felbukkanásakor azonosította a vizsgált festményt a legendás két világháború közötti műgyűjtő, Fruchter Lajos egyik művével. Fruchter a biztosítási pénzpiacon halmozott fel számottevő vagyont a két világháború között. Tehetős nagypolgárként Oltványi-Ártinger Imre buzdítására fordult a műgyűjtés felé. Nála látott olyan Berény-képet, ami miatt személyesen is felkereste a festőt. „A következő napon – emlékezett vissza – meglátogattam Berény Róbertet és megvettem a »Könyöklő« című képét. (…) Berény azonban egy különös élménnyel is gazdagított. Legnagyobb meglepetésemre azt hangoztatta, hogy Bernáth Aurél képeit kell vásárolni. Ez a szép megnyilatkozás, mely magas emberi értékre mutatott, örök időkre megpecsételte Berény Róbert iránt érzett barátságomat. Az elmondott események 1929 nyarán játszódtak le”. Rövid időn belül újabb vásárlások következtek, ekkor került kollekciójába a Fekvő nő és a Bögrés csendéletként említett, most vizsgálta alkotással azonosítható festmény is.
A kísérletezések betetőzése
A korszak nagynevű művészettörténész kutatója, Péter András egy nagy terjedelmű tanulmányban dolgozta fel Fruchter gyűjteményét. A Művészet hasábjain közölt szövegben így elemezte – a reprodukción is közölt – festményt: „A Pipás csendéletben már kevésbé érdekli a tárgyak kifejező tartalma, sem azok objektív, külső valósága. Az ábrázolás módja némileg sematikussá válik, de ezzel szemben úgy látszik helyet kap piktúrájában egy új elem: a dolgok festői kvalitásának megjelenítésére irányuló törekvés. Nem jelenti ez azt, mintha korábbi képeinél nem foglalkoztatták volna színproblémák, de ott a helyi színek alárendelődtek a formák dekoratív fogalmazásának, míg itt az egész képre kiterjedő tónusegységbe próbálja összefoglalni az egyes helyi színek festői értékét. A Pipás csendélet minden egyéni kvalitása mellett is meg kell azonban állapítani, hogy Berény egyelőre csak kísérletezik ez irányban és ez egyetlen alkotásból még nem világlik ki, hogy a benne mutatkozó törekvések csak átmenetet jelentenek-e vagy pedig újabb stíluskorszak kezdeteit jelzik.” A mai tudomány már tudja, hogy a Pipás csendélet nem tapogatózás, hanem kiérlelt főmű, ami – Barki szavaival élve – „sokkal inkább betetőzése, summázása a korábbi kísérleteknek”.
Rieder Gábor