Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, azaz OMIKE. Számos ponton volt jelentős szerepe ennek a szervezetnek a fiatal Anna Margit életében. A festővé válás határozott szándékával szinte még gyerekként került fel faluról a fővárosba 1929-ben, és a fejlődés lehetőségét keresve az OMIKE képzőművészeti szabadiskolájában kötött ki. Nemcsak a benne rejlő festőnőt találta meg itt, hanem a szerelmet is, hiszen itt ismerte meg férjét és festőtársát, Ámos Imrét. Nagy szegénységben csak a festészetnek éltek, és a biztos éhhaláltól az OMIKE menzája mentette meg őket. Együttélésük másfél évtizede alatt gyakorlatilag mindig itt ebédeltek. „Kedves társaság volt ott, sok zsidó főiskolás és egyetemista. Egymást kollégának és kolleginának szólítottuk. […] A társaságban mindenkinek volt egy kedves neve. Az orvostanhallgatót, aki velünk szemben ült, Babhercegnek neveztük, mert nagyon szerette a babot. Én Mimi kisasszony voltam, és Ámos volt Rodolfo” – emlékezett Anna Margit. Ezen a helyen barátkoztak össze Vajda Lajossal is, akiről mindannyian tudták, hogy egy igazi festőzseni, s valóban, tragikusan rövid pályája során létrehozott életműve a 20. századi modern magyar festészet igazodási pontja. Bálint Endrével való barátságkötésük is a menzához kötődik, aki a rég csodált Vajdát általuk ismerhette meg. De a menza nem elsősorban a kapcsolatépítésről szólt természetesen, hanem a túlélés lehetőségét jelentette. „Egy névsor volt a falon. JÓTEVŐINK, támogatóink névsora. A feliratot kijavítottuk JÓT EVŐINK-re, mert nagyon jókat ettünk ott, az Üllői út 11–13.-ban” – írta Anna Margit.
Albérletekben, garniszállókban laktak. Dezső bácsi és Poldi bácsi, Ámos két nagybátyja biztosított számukra egy darabig havi apanázst, amelynek jó részét el is vitte a lakbér. Képet csak ritkán tudtak eladni, s a téli hónapokban fűtésre sem mindig telt, ilyenkor fagyoskodtak, és gyakran jártak a Fővárosi Könyvtárba, ahol a képzőművészeti szakirodalmat lapozgatták és persze melegedtek. Szerencsére az OMIKE-től lehetőséget kaptak állandó ingyen reggelire egy tejivóban, így stabilan kávéval és vajas zsemlével indulhatott a nap. A maradék kis pénzükből szalonnát és kenyeret vásároltak, ez volt a szokásos vacsorájuk, amelynek Ámos egy remek csendéletével állított örök emléket (Kenyér és só, 1942). Na és ott volt még a szilva: ha eljött a szezonja, fontos táplálékukká vált. Nemcsak fizikai táplálékká, hiszen szinte szertartásosan ették a Duna-parton és közben elmélkedtek a világ folyásán.
Ámos amúgy is imádott a Duna mellett üldögélni, órákig tudta nézni a folyót. Így tett Szentendrén is, hiszen 1938-tól a nyarakat már itt töltötte a festő házaspár. Részben anyagi okokból költöztek ide, addig sem kellett Budapesten fizetni a lakbért, másrészt pedig Szentendre művészeti inspiráló ereje olyan erős volt, hogy rég odavonzotta számos festőbarátjukat és más elismert kollégájukat. Ha a piac melletti kocsmába beléptek, könnyen összefuthattak Barcsayval, Paizs Goebel Jenővel, de ők nem az itteni művésztelepiekhez akartak csatlakozni, hanem többedmagukkal kiköltöztek a pismányi dombokra a Haluskai tanyára. Itt egész nyáron lázas munkában égtek Gedő Ilkával, Vajdával, Bálinttal, Szántó Piroskával és másokkal, festettek, rajzoltak, művészeti diskurzusokat folytattak, például arról, hogy elődeik, Csontváry, Gulácsy vagy Derkovits, vagy akár ők maguk miért nincsenek elismerve e hazában.
Mikor a nyár elmúltával visszatértek nyomorúságos, hideg és sötét kis albérletükbe, akkor megint nagyon szürkének látták a világot. Nemcsak a lakás volt szűkös, hanem alkotói lehetőségeik is. Anna Margit főleg önmagát festette a szobában aktuális hangulatát tükrözve, vagy az ott előforduló tárgyakból csendéletet komponált. Csak papírra dolgozhatott temperával, mert így egyeztek meg Ámossal: „nem volt annyi pénzünk, hogy én is vászonra fessek” – emlékezett egy interjúban Anna Margit. És úgy gondolták, hogy a technikailag képzettebb férj lassabb, kiérleltebb festésmódjához jobban illik az olajfesték, míg Anna Margit lendületes, ösztönös, a hangulatot, érzést egy pillanat alatt megragadni kívánó stílusához jobban passzol a gyorsabb technika. Ha csendéleteiket hasonlítjuk össze, akkor is azonnal kirajzolódik ez a különbség. A technikától függetlenül Ámos fent már említett, kenyeret, szalonnát, kést, sótartót ábrázoló csendéletén érződik a festői tömörség, egyfajta nyomasztó érzelmi sűrűség, míg Anna Margit csendéleteiből árad valami fiatalos ösztönösség, franciás könnyedség, még akkor is, ha közben szinte tapintható e műveik drámai súlya. Ezeken a munkáin az e korszakára jellemző narancsos, zöldes, barnás színárnyalatok dominálnak. Imponáló formai eleganciával ábrázol egy kis asztalkán kelyhet, virágcsokrot. (Csendélet képpel és kulccsal, 1941), máshol körtét, pöttyös bögrét (Lány fehér masnival, 1940). Megint más munkáin mintha egy történetet mesélne el tárgyaival, amelyet meg kell fejtenünk, titkos, bennfentes utalásokat elrejtve, amelyekről úgy érezzük, hogy szeretnénk az ismerői lenni. Így kerül a kis asztalra a váza mellé egy kulcscsomó. A karikán két fekete kulcs és egy fényes, egy negyedik pedig az asztalfiók zárjában, és az egész jelenetet az asztal sarkáról egy bekeretezett képről figyeli a festő (Csendélet, 1937). Egy másik képén virágcsokor, szentkép és ismét egy kulcs (Csendélet képpel és kulccsal, 1941) A néző érzi a rejtélyt, nem tudja megfejteni vagy meg tudná többféleképpen is. Nem ez a lényeg, hanem maga a megfejtés vágya.
A Csendélet két krumplival című mű is rejteget valamit. A zöld abrosszal letakart asztalon szalvétára fektetett evőeszköz, kendő, sótartó, és egy tálban két burgonya. Az egész kép hordoz valami ambivalens tartalmat a megterítés relatíve elegáns módja és a héjában főtt krumpli primitív egyszerűsége között. Lassan érezzük, hogy ez itt nem is egy csendélet, hanem egy történet, és nem is egyszerű történet, hanem dráma. Egy késsel és egy villával valaki enni készül. Egy valaki és nem egy pár, mint tizenkét éve mindig az OMIKE-menzán, vagy a Károly körúti tejivóban. Úgy ültek ők állandóan együtt, egymás mellett, mint az az árva krumplipár a tálban. 1940 őszétől kezdve Ámos Imrét rendszeresen behívták munkaszolgálatra. Szinte csak pár hónapot volt otthon és már megint mennie kellett. Anna Margit e csendéletén a magánytól való félelmét tárja elénk ezzel az egyszemélyes terítékkel, az egzisztenciális félelmét ezzel a szánalmas vacsorával, és az is látható, hogy önmagát már a legrosszabb hírre készíti fel, ha megnézzük a fehér vászonkendő mögötti falra vetett nagy fekete árnyékot.
Bálint Endre 1936-ban egy zsidótojásos csendéletet dedikált és ajándékozott Anna Margitnak, amelynek technikája hasonló, mint a festőnő csendéleteié, de színvonalában még nem ér fel azokhoz (Csendélet zsidótojással, 1936). A só- és paprikatartó gyakran tűnik fel Bálint képein is később az otthon, a közös étkezés meghittségének szimbólumaként. Vajda Lajos csendéletei jóval kimértebbek és szerkezetesebbek (Műtermi csendélet, 1934). Anna Margit e krumplis csendéletéhez legközelebb álló mű Derkovits Gyula halas csendélete (Halas csendélet III., 1930). Míg Derkovits e kompozícióján montázsszerűen „idegen” anyagot alkalmazott, addig Anna Margit nem lépte át a hagyományos csendélet kereteit, de a realitást a színekkel és a kemény kontúrvonalakkal ugyanúgy erőteljesen megragadja. Összetett jelentéstartalma, kifejezésének módja és őszintesége megközelíti Derkovits Gyula drámai mélységét és kvalitásbeli magasságát.
Anna Margit művészetében az önarckép a csendéleteibe is befurakszik, hiszen gyakran önmagát festi meg a „kép a képben” motívumban. „Minden képem egy vallomás” – mondta a festő. Valóban, ez a képe is egy önarckép, egy vallomás. Ahogy Derkovits képpé formálja vacsoráját („a vacsoránkból csendélet lett” – írta Derkovits Gyuláné), úgy Anna Margit is megörökíti egy nélkülözések közepette élő, egyedül küzdő, férjét hazaváró magányos asszony szerény vacsoráját.
Kolozsváry Marianna