Egy majdnem eltűnt életmű
Pechán József munkásságának megítélése tökéletesen illusztrálja, miként tűnhet el évtizedeken át egy életmű a kedvezőtlen történelmi körülmények hatására, majd hogyan bukkanhat fel újra, vívhatja ki a megérdemelt elismerést egyetlen remekmű előkerülésével. A vajdasági születésű festő elsősorban a trianoni döntés hatására hullott ki a kollektív magyar emlékezetből, hiszen hagyatéka a határon túlra került, s rövid élete során képeiből alig néhány jutott budapesti magángyűjteményekbe. 1945 után szinte csupán a jugoszláviai magyar kisebbség folyóirataiban bukkant fel a neve, itthon mindössze a Tudmányos Akadémia nagy összefoglaló kötetében, a Magyar művészet 1890–1919 című munkában említették meg egy rövid bekezdés erejéig a neós művészek sorában. A méltatlan helyzet azonban a kilencvenes évtized közepén szinte egyetlen pillanat alatt megvál-tozott. Az egykori szemtanúk ma is jól emlékeznek arra a meglepő árrobba-násra, ami a Műgyűjtők Galériájának 1995 májusi aukcióján a 211-es tétel árverezése közben következett be. A szinte teljesen ismeretlen nevű Pechán József Nagybányai táj című képét 45 ezer forintos áron kiáltották ki, s bár a legvérmesebb remények sem emelkedtek 80 ezer fölé, a heves licitcsatát követően a kalapács végül 420 ezer forintnál koppant – vagyis a legnevesebb kortár-sak, Vaszary, Rippl-Rónai és Perlrott Csaba aktuális árszintjén. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. A Magyar Nemzeti Galéria 1996-os, reveláló erejű Nagybánya-kiállításán már falra is került a frissen előkerült alkotást, sőt a katalógusban hosszú tanulmány mutatta be a festő munkásságát.
A gyűjtők és műkereskedők vadászni kezdtek Pechán műveire, majd csalódottan vették tudomásul, hogy az amúgy is kevés alkotást számláló életműből alig maradt fenn egy-két olyan kép, amely a művész legjobb periódusában, Nagybányán született. A feledés homályából éppen csak felbukkanó festő esetében is súlyos ballasztként hatott a szokásos „magyar átok”: a történelem viharaiban elveszett vagy megsemmisült az életmű jelentős része, s a lappangó művek egykori gazdagságára és tekintélyt parancsoló kvalitására csak megsárgult fotókból vagy régi kiállítási katalógusok címeiből következtethettünk.
A következő szenzációt a Kikötő című festmény felbukkanása jelentette 1999 decemberében a Kieselbach Galéria aukcióján. Ebben az esetben nem pusztán a kép kiemelkedő kvalitása, hanem izgalmas előtörténete is felkeltette sokak figyelmét. A mű ugyanis 1984-ben már közönség elé került a Magyar Nemzeti Galériában: Uszály címen, hamis szignóval, Orbán Dezső életmű-kiállításán szerepelt, sőt reprodukciója a katalógusba is bekerült. A végül happy enddel záródó történet jól példázza, hogy az ismertebb nevek, a nagyobb presztízsű életművek miként vonzhatják magukhoz, s így tüntethetik el a szerencsétlenebb sorsú festők kiemelkedő kvalitású alkotásait.
A nagybányai művésztelepen
Pechán nagybányai tartózkodásának idejére csupán a hagyatékában fennmaradt levelek alapján következtethetünk, hiszen a neve nem szerepel a művésztelep Réti István által összeállított, évekre bontott névsorában. Egyik festőtársa, Szigeti Jenő a Zazar-parti városból 1907. június elején írt neki levelet, amelyben – érezhető elfogódottsággal ecsetelve az ideális körülményeket – megpróbálta utazásra sarkallni barátját: „Itt csudálatosan szép minden, az ember bárhová megyen, mindenhonnan teli tüdővel és belső érzéstől áthatva jön haza.”
Pechán talán már ebben az évben, de 1908-ban biztosan eljutott a művésztelepre, hiszen az itt szerzett tapasztalatairól az esztendő szeptemberében hosszú, német nyelvű beszámolót írt az egyik vajdasági újságnak. A Nagybányai impressziók címmel megjelent cikkben a következőket olvashatjuk: „Bármerre fordítjuk tekintetünket, az itteni táj hihetetlen könnyedséggel tárja elénk csodálatos szépségeit és akinek volt alkalma megcsodálni ezt a különös szépséget rejtő természetet, annak nem lesz nehéz megérteni, miért tud ekkora varázserővel hatni e város és környéke fiatal festőművészeinkre. (...)
A festők tanyáikat itt nem a fényűző és kényelmet nyújtó vendégfogadókban ütik fel, hanem szegényes és igénytelen viskókban húzódnak meg, minél távolabb a világ forgalmas és zavaró nyüzsgésétől, hogy aztán itt, a természet közvetlen közelségében szerzett benyomásaikat azon nyomban megörökítsék.”
Gauguin nyomában, Ziffer mellett
A négyzetes formátumú, páratlan dekorativitású, szigorú rendbe szerkesztett kompozíció a vajdasági származású festő legerősebb alkotói korszakában, 1907 vagy 1908 nyarán született. Pechán ekkor már túl volt bécsi és müncheni akadémiai tanulmányain és a legendás Hollósy-iskolában töltött inspiráló időszakon. Itt ismerkedett meg Ziffer Sándorral is, akivel szoros baráti és művészi viszonyban dolgozott együtt nagybányai tartózkodása alatt. Nem véletlen, hogy a most bemutatott festmény igen közel áll Ziffer jól ismert, neós képeinek stílusához, de Czóbel és Tihanyi korai alkotásaival is egyértelmű rokonságot mutat. Közös bennük a Gauguin képeire emlékeztető dekoratív látásmód, az erős színek és a hangsúlyos kék kontúrok használata, a plasztikus formálás teljes feladása, a tónusfestés helyett a nagy, homogén foltok alkalmazása.
Ziffer Sándor korai, 1908 körül készült és csupán a közelmúltban felfedezett nagybányai enteriőrsorozata alapján úgy tűnik, hogy a két festő egymás mellett, szoros művészi kapcsolatban dolgozott ezekben az években, sőt talán ugyanabban a nagybányai házban töltötték 1907 vagy 1908 nyarát. A városnak ez a korábban kicsit lenézett szeglete néhány esztendő alatt szinte kultikus jelentőségre tett szert az ide látogató művészek életében. Az élénk színekre festett bányászházak lenyűgöző együttese és a benne élő emberek romlatlan, természetközeli egyszerűsége ugyanúgy élénk vonzerőt gyakorolt a nagyvárosokból, elsősorban a nyüzsgő Párizsból és Budapestről érkező festőkre, mint Gauguinre új, Csendes óceáni lakhelyének trópusi miliője és egzotikus őslakosai. A negyed leghíresebb része, a Veresvizi utca rendkívül népszerű lett a század első éveiben. A festők általában nem az előkelő, de persze jóval drágább szállodákban vagy belvárosi vendégházakban, hanem itt, a Zazaron túli bányásznegyedben kerestek maguknak szállást. „Ez már a Hostác, a Veresvíz, a két piktorfertály, a nagybányai Quartier-Latin. Piktorok és bányászok közös otthona” – írta e furcsa honfoglalásról 1912-es visszaemlékezésében Szablya János, a KÉVE művészcsoport egykori vezetője. (Könnyen adódik a párhuzam, hogy a „modern zseni” éppen ezekben az években megalapozott mítoszában, Van Gogh élettörténetében szintén kitüntetett szerepet játszottak az egyszerű bányászok: köztük élve, nekik prédikálva fordult először a festészet felé.)
E táj elbűvölő karakterét Móricz Zsigmond is megörökítette Nagybányáról írt, 1908-ban megjelent várostörténeti áttekintésében: „A veresvízi-utca kékre-zöldre, sárgára festett apró bányász-házaival, kemény színfoltjaival, zöld lomb alá bújt aprófalu, nagytetejű épületeivel, olyan festői hatású, mint kevés város az országban”. Innen már csupán egy lépés a Pesti Napló 1912-es, Dolgozó kolóniák című cikkének záró sora, amelyben a művésztelepről távozó riporter, Iván Ede érezhető nosztalgiával összegzi élményeit: „Az üdítően tiszta hegyi levegőben már ragyog a világosság: a házak – a bányászok városrészében vagyunk – szinte tündöklenek a sok tarka színtől, amellyel be vannak festve... Kék, sárga, piros, zöld (…) Gauguin, Tahiti... Nagybánya – ez jár a fejembe, amikor a vonatom lassú döcögéssel kiindul az állomásról...”
Nem csak egy szoba
Az egyszerű vidéki otthonok élénk színű falai a modern művészet születésének éveiben különös vonzerőt gyakoroltak a festőkre: ahogy Van Gogh és Matisse, úgy Rippl-Rónai, Ziffer és Pechán egyaránt e ma már meglepő „lakberendezési stílus” bűvkörébe került. Tetszett nekik a tompítatlan kolorit szabadságot sugárzó áradása, érezték a rokonságot, amely saját képeik robbanó vizuális ereje és ezek között a puritán és rusztikus enteriőrök között fenn állt.
Pechán képe, ahogy e műfaj leghíresebb példái, Van Gogh A hálószoba című festménye vagy Egon Schiele 1911-es, azonos témájú műve, természetesen sokkal több, mint pusztán egy tetszetős enteriőrkép. Mint minden szoba, lakójának rejtett önarcképe is: tanúskodik ízlésről, szokásokról, szépérzékről és rendszeretetről, nem más, mint a belső ösztönös kivetülése – bejárható, letapogatható jellemrajz. Pechán szobájának képe pedáns rendet sugároz, az otthonosság meleg, védelmező atmoszféráját, ahová a külvilág csupán egy apró ablakon keresztül hatolhat be. Tárgyai egyszerű használati eszközök, mégis képesek önmagukon túl mutató jelentések felé lendíteni a néző gondolatait. A vetett ágy, a faragott szék, a tükör, a falra rögzített szenteltvíztartó, az asztalon álló gyertya és a vastag könyv – talán egy régi Biblia – mind az egyszerű, tiszta, romlatlan élet alapvető kellékei, amelyek a fénnyel átitatott környezetben jelképi erővel telítődnek. Csend, nyugalom, az otthon békéje. A festmény egyszerű formálását, magával ragadó színeit és világos kompozícióját látva eszünkbe jutnak azok a szavak, amelyekkel Van Gogh – testvérének küldött levelében – a festészet legfőbb célját határozta meg: a művésznek nem hódítani kell és elkápráztatni, hanem vigaszt nyújtani a nézőnek, pihenést adni egy fárasztó nap után.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
