Minden alkalommal nagy öröm rácsodálkozni, hogy évtizedekkel a magyar műkereskedelem újjáéledése és a határok megnyílása után is érkeznek haza külföldről múzeumi rangú remekművek, amelyek új hangsúlyokat, korábban alig remélt csúcspontokat jelölnek ki egy-egy festői életműben. Szinte hihetetlen, de egy esztendő híján közel másfél évszázados lappangás után bukkant fel Mészöly Géza Folyópart gyerekekkel című festménye. E reprezentatív méretű korai főmű, a 19. századi magyar tájképfestészet egyik kivételes emléke minden valószínűség szerint most, ezen az aukción kerül először a magyar közönség elé.
A dunántúli köznemesi családból származó Mészöly Géza gyermekéveit szülővárosában, Sárbogárdon, majd Hajdúszoboszlón töltötte. 1866-ban Debrecenből, másodéves jogászhallgatóként Pestre költözött, ahol hamar a radikális pályamódosítás mellett döntött: a paragrafusok világától egyre jobban eltávolodva a festészet szerelmese lett: Kiss Bálint és Ligeti Antal irányítása alatt másolta a Nemzeti Múzeum Markó-, Telepy- és Ligeti-képeit. Azokban az években, a Marastoni-féle művészképző megszűnése után a képtár klasszikusainak kopírozása volt Pesten a festői mesterség elsajátításának szinte egyetlen terepe. Érthető tehát, hogy 1869-ben, a szülői engedély megszerzése után Mészöly Bécsbe utazott, hogy az ottani Akadémián végre hivatalos képzést is kapjon. Kezdetben Paál László egyengette az útját, hozzá hasonlóan a patinás iskola neves tanárainál, Albert Zimmermannál és Robert Russnál tanult, sőt a kezdeti bizonytalankodások után alig egy évvel, 1870-ben már el is nyerte az iskola aranyérmét.
A bécsi akadémia ezekben az időkben nagy hangsúlyt fektetett a természet aprólékos, elmélyült tanulmányozására, miközben természetesen a komponálás évszázados törvényeit is alaposan megtanították az oda járó növendékeknek. Mészöly számára azonban fontosabb volt az, hogy a hallgatók rengeteget rajzoltak közvetlenül a természet után, járták a főváros környékét, a Prátert, a Wienerwaldot, a későbbi villanegyed akkor még vadregényes tájait és mindenhonnan precíz vázlatokkal tértek haza. Az osztrák kortársak, elsősorban Emil Jacob Schindler, Eugen Jettel, vagy a már említett akadémiai tanár, Robert Russ korabeli munkái jól mutatják, hogy a fiatal magyar festőt milyen impulzusok befolyásolták, miközben képeiket látva azt is minden elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy az idő múlásával a művészi munka számos területen felülmúlta a bécsi festőnagyságokat.
A közelmúltban külföldről hazakerült festmény tökéletes bizonyítéka annak, hogy alkotója 1871-re már mindent elsajátított a pontos rajzra és a lelkiismeretes technikai felkészítésre koncentráló bécsi Akadémia művészi gyakorlatából, sőt az atmoszféra finom érzékeltetésével, a fények és árnyékok téralakító használatával és a hangulat keresetlen megragadásával már tovább is lépett művészi útján. A kép előtt állva azonban még mindig elsősorban a briliáns, világviszonylatban is párját ritkító festői tudás ragadja meg a nézőt. Nem véletlen, hogy Genthon István korszakos összefoglalásában, Az új magyar festőművészet történetének lapjain is ezt emelte ki leginkább Mészöly alkotói karakteréből: „kiválóan megtanult rajzolni, azon kevés művészeink egyike, kinek kisujjában voltak a technikai előismeretek.”
A most bemutatott mű nagy valószínűséggel azonos azzal a munkával, amelynek sikeréről 1871 augusztus elején szinte valamennyi budapesti újság beszámolt. A közölt híradás szerint ugyanis Mészöly Géza „Tájkép Salzburg vidékéről” című festménye elnyerte a bécsi képzőművészeti akadémia jutalomdíját. Feltehetően közvetlenül e kitüntetés megszerzése után a fiatal festő eladta sikert arató alkotását, amely valószínűleg a következő közel másfél évszázadot külföldön „töltötte”. A Budapesten most először megcsodálható, múzeumi rangú kompozíció kivételes értékeit, Mészöly stílusának elragadó vonásait egyik első felfedezője, Keleti Gusztáv a következő szavakkal foglalta össze 1872-ben a Fővárosi Lapok hasábjain:
„Tájfestményeinek vonzereje főleg abban rejlik, hogy tökéletes ellentétben a pszeudo-ideális irány hazug csábjaival, híven és naivul magát az üde természetet állítják szemünk elé. Továbbá e művész a látszat ellenére igen választékosan szemeli ki tárgyait, s abban az ügyesen ápolt csalódásba ringatja a nézőt, hogy »nem komponáltak«. Eljárása olyan, mint a fesztelenségükben oly kedves és elmés angol novellaíróké: finom realista. Hozzájárul még az a művészeti sport, mely a nehézségek könnyed legyőzésében önzetlenül gyönyörködik, s amit a fogékony szemlélő az ő legtöbb művéből kiérez és hálával üdvözöl: a művészkedély irigylendő egyensúlya, a teljes hiánya a spekulációnak és szentimentalizmusnak.”
Molnos Péter