Mikor Jimi Hendrix azt énekelte lihegő extázisban Foxy Lady című 1967-es számában egy vörös hajú szépségről, hogy „you're a sweet little lovemaker” (körülbelüli fordításban: „édes kicsi szerelmeskedő vagy”), akkor a klasszikus angolszász szépirodalom nagy hagyományfolyamába csatlakozott be. Az angol irodalom a középkor óta felfokozott erotikus kisugárzást és szexuális étvágyat tulajdonít a „rókavörös” hajú nőknek. A brit festészetben a 19. század közepi preraffaeliták fedezték fel – irodalmi példák nyomán – újra az érzéki vörösök szépségideálját. A középkori Franciaországban a kurtizánok haját vörösre kellett festeni; nem véletlen, hogy a 19. századi végi festők (Renoir, Degas, Toulouse-Lautrec stb.), akiknek aktmodelljeik sokszor a bordélyokból vagy a félvilági hölgyek közül kerültek ki, rendszeresen örökítettek meg vörös nőket. A Párizsban élő Rippl-Rónai jól ismerhette ezeket a portrékat, de a különös színegyüttállásokra kihegyezett kolorista énje belülről fakadó módon is vonzódott a vörös hajú modellekhez. („Tetszett: vörös volt a haja, blafard [sápadt] fehér az arca és igen vörösre festettek voltak az ajkai” – írta egy francia modelljéről visszaemlékezéseiben.)
Fiatal párizsi aktmodell a Rue de Villiers 65. alatti műteremlakásban. A vörös hajzuhatagot viselő nő mögött halvány rózsaszín fal, fejénél egy tükör vastag aranyrámája, alatta türkiz takaró, hátrébb a vánkos fatámlája. Az álmodozó karakterű nő félprofilba fordul, szemét lehunyja, talán a kezében tartott tükörben nézi magát, vagy szerelmes verseket olvas egy könyvből, esetleg egy üres abszintos poharat méreget. A fiatal festő, Rippl-Rónai József – a Nabis csoport rejtélyes misztikumát követve – sejtelmesen kihagyta a képből a modell kézfejét, talányosan többértelművé téve a jelenetet. A redukált színvilág a 19. század végi francia pasztellkultusz kifinomult érzékiségével jeleníti meg a démoni vörös szépséget. A japán metszetek és a századfordulós esztétika hatására a kompozíció aszimmetrikus módon épül fel; a lecsupaszított téma a kihagyások miatt válik többértelművé.
A kép közvetlen holdudvarát az életműben a – talán ugyanazon a kereveten játszódó – rajzos kontúrokkal erősített Ágyban fekvő nő (1891, MNG) jelenti, valamint a Genovévát, egy francia színész barátnőjét ábrázoló, 1892 előtt készült Vörösajú nő (BTM letét) portréja, illetve a Pekári Gyulának dedikált Akt sárga nárcisszal című 1891-es pasztellrajz. De említhetjük a Musée d'Orsay állandó kiállításán, a pasztell teremben – Degas- és Denis-művek között – a nyolcvanas évek óta függő 1891-es Nő virággal című kompozíciót is. Bár a Rippl-Rónai-szakirodalom „fekete korszakként” tartja számon ezt a korai párizsi időszakot, nem kizárólagosan a whistleri sötét tónusok voltak rá a jellemzőek, hanem inkább a minimális kontrasztokra épített, monokrómba hajló színpaletta. Ez esetben – akárcsak a Vöröshajú nőnél – a pirosas, rőt, rozsdaszínű kréták lángoló érzékenysége határozza meg az alkotás karakterét.
Nincs a modern magyar művésznek még egy olyan figurája, akinek ilyen alapossággal ismernénk Párizsban töltött fiatalság, mint Rippl-Rónaiét. Tudjuk milyen lakásban lakott a Neuillyben, hogy hálószobájának falát genfi szőnyeg díszítette, hogy milyen kifinomult közönség lelkesedett képeiért. (A Pester Lloyd korabeli tudósítása szerint: „Az a tény, hogy a kiállítás több darabja már ismert párizsi magángyűjteményekhez tartozik, azt mutatja, hogy ez a fiatal, eredeti magyar tehetség a legjobb úton van ahhoz, hogy Párizsban érvényesülni tudjon.”) A most vizsgált pasztellkép abban az évben született, amikor a tehetséges magyar festő még a francia modern művészeti közeg elismert tagjaként tevékenykedett. Rippl-Rónai nem „megfordult” Párizsban, mint oly sok magyar művész, hanem egész tudatosan települt ki, dolgozott Munkácsy szárnyai alatt, közben előkészítve saját pályakezdését. Kereste kortársainak, a sejtelmes hangulatokra fogékony Nabis csoportnak a társaságát.
Rippl-Rónai tudta, hogy a párizsi művészek tolongó tömegéből csak egy nagyszabású attrakcióval tud kitűnni. Ezért készült nagyon komolyan első, Palais Gallierában megrendezett, 1892-es kiállítására. Jogos szorongása büszkeségre változott, amikor a megnyitót elárasztó elegáns közönség véleményét levélben írta meg apjának: „Kiállításom általában mindenkit meglepett eredetiségénél fogva... mindenben sok ízlést látnak. Annyi bizonyos, hogy a Párizsban élő 25 000 festő közt előnyösen fognak ismerni és egy kis névre is szert teszek, máris tudják, hogy van egy Rónai nevű magyar festő, aki az ő francia ízlésüknek teljesen megfelel.” A most vizsgált, kiváló kvalitású vörös pasztellportré ebben az időszakban készült, valamikor 1891 környékén. Nagy valószínűséggel szerepelt a kiállított anyagban is, de katalógus hiányában a képek beazonosítása nem lehetséges.