Irodalom
- Bálint Aladár: Rudnay Gyula képe. Nyugat, 1918/18., 453–454.
- Rudnay Gyula festőművész és Pásztor János szobrász gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1918.
- Dömötör István: Rudnay Gyula. Nemzeti Ujság, 1924. május 11.
- Rudnay Gyula (1878–1957). Szerk.: Szatmári Gizella, Ernst Múzeum, Budapest, 2002.
- Tamás Henrik emlékezései (művészekre, képszalonokra, a Tamás Galériára…) és műgyűjteménye. Szerk.: Nagy András, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2004.
Rudnay Gyula festői érzékenysége újraértékelésre szorul. A napsütötte nagybányás plein air képek és a tarka fauve-os vásznak elterelték a rivaldafényt ecsetkezelése virtuóz szépségeiről és száműzték a múzeumok sötét sarkaiban. Bár a klasszikusokon pallérozta magát, szeme mégis a századelő frissességével pásztázott végig a szobabelsőkön, a festeni tudás olyan könnyed eleganciájával építette fel képeit, ahogy – fél évszázaddal később – Csernus Tibor tette párizsi magányában. Nem lehet véletlen, hogy jó szemű kortársai himnuszokat zengtek képeinek művészi kvalitásáról. Értő propagátora, Dömötör István sokak véleményét fogalmazta meg: „Aki ért a képek nyelvén, aki tud olvasni az összecsendülő színekből, az Rudnay képeinek balladai alaphangulatából sejtheti, (…) hogy a magyar művészet a spontán, az okoskodásmentes, az értelmi meggondolásoktól el nem bágyasztott festőiségnek oly szépségeivel gazdagodott, amelynek friss és kicsorduló bősége a Munkácsy- és Szinyei Merse-féle paletták őserejére emlékeztet.”
Bálint Aladár, a Nyugatban megjelent 1918-as kritikájában pontosan letapogatta – az akkor még csak itthon szereplő – Rudnay Gyula művészetének forrásvidékét: „Munkácsyból indult ki, de munkáin végig viharzik Velazquez, Goya, Delacroix szelleme is. Nagy mesterek voltak a mentorai és e mesterekhez komolyság, elmélyedés dolgában méltó igyekszik maradni.” A most vizsgált festményen – amit reprodukción emelt ki Bényi László monográfiája – is ezeknek a klasszikus művészeknek a hatása érhető tetten. Rudnay a vöröslően melegfényű, munkácsys színpalettával dolgozott, amiből kiragyognak a régi spanyol festészetből ismerős fehér foltok. Az ízes, pasztózus ecsettel húzott világos csillanások végig simogatják a szobabelsőt, legtisztábban a – vermeeri csendben – olvasó nőalak széles gallérján és a kezében tartott nyitott könyvön jelennek meg, de megvillannak a vitrinben rakott porcelánokon, a biedermeier óra alabástrom oszlopain és a falakon sorakozó portrék világos ruhaszegélyein.
A felvidéken született Rudnay a befolyásos Kelety Gusztáv javaslatára iratkozott be az iparművészeti iskola díszítőfestő szakára. A Székely Bertalan szárnyai alatt töltött rövid idő után Münchenbe települ át, ahol a legendás Hollósy-körben fejlesztette magát. Megfordult Rómában és Nagybányán is, míg Hollósy mester 1900-ban el nem küldte magától, így dicsérve: „Mehet az haza. Kezeskedem, hogy túltesz mindenkin, ha nekifekszik.” Rudnay megfordult a modern festészet fővárosában, Párizsban, de oda is magával vitte hegedűjét, hogy magyaros nótákat játsszon rajta. Nem tért vissza a neósokkal Nagybányára, hanem Hódmezővásárhelyen telepedett le pár évre, az alföldi festészet központjába, ahol társaival a Munkácsy-féle paraszti témák romantikus-realista hagyományát töltötték meg új élettel. Hamarosan Budapestre költözött, ahol műveinek első vásárlói között olyan nagypolgárok voltak, mint a könyvkiadó mágnás, Wolfner József. A spanyol klasszikusok minőségét újrateremtő, mégis modern attitűdje olyan kortársakkal rokonítható, mint Ignacio Zuloaga, de említhetjük a Párizsba elszármazott Csernus Tibor velázquezes remekléseit is.
Első nagy bemutatkozó kiállítására az Ernst Múzeumban került sor az első világháború végén 1918-ban. A katalógus bevezetőjében Lázár Béla pontosan foglalja össze Rudnay esztétikai világát: „Munkácsy és Goya, Rembrandt és a természet – de mindezek fölött egységként, összekötő kapocsként ott lebeg az ő magyar lelke, mely visionárius erővel képeket teremt a legegyszerűbb jelenségekből, neki látomány az élet, álom a valóság, (...) meghatottan áll meg a reggeli párában fürdő erdő szélén, zokog az esti fénnyel és fel-felrévedez egy megálmodott világban. (...) Téglavörös és sötétbarna színfoltokból szikrázó fehér villog elő, groteszk formákba alakulva, sötét mélységekben kihangozva. Színálmok lesznek az életélményekből, új és sajátos erejű képekké alakulnak a legegyszerűbb életjelenségek. (...) Most már szuverén ura a formáknak, most álmai formálásának élhet, s a világ, melyet átnemesít, a fájdalom, mely egykor szinte marcangolta a lelkét, az öröm, mely ifjúsága óráit aranyfonálba foglalta, mind, mind, csak képzeletét táplálja, formákat, képeket, alakokat, meséket ad művészi lelkének, melyben ezer színt játszik a való élet...”
Az Ernst Múzeumbeli nagy kiállítás elhozta számára a várva várt szakmai és anyagi sikert. A két világháború közötti pesti modern galériás, Tamás Henrik mesélte el visszaemlékezéseiben, hogy – a következő évben – miért választotta ki magának elsőként Rudnayt: „Amikor Rudnayval 1919-ben szerződéses viszonyba léptem, már a szerződés megkötésekor egy határozott, teljesen kialakult cél lebegett előttem; kiválasztani három olyan elsőrangú festőt, akiknek piktúrája a legpregnánsabban fejezi ki magyarságunkat, akiknek érzelmi világa, színeinek ragyogása, a kompozícióinak a magyar múltban gyökerező témája és hangulata a magyar televénynek sehol máshol nem érezhető különös ege és levegője a legnagyobb erővel érvényesül.” A kereskedő biztos szemmel jósolta meg, hogy Rudnay nem csak itthon számíthat vevőkörre, de a nemzetközi művészvilágot is elbűvöli majd pasztózus, ízes festőiségével. Ez pár év múlva be is következett, amikor érzéki foltfestészete meghódította Olaszországot.