„Közel-keleti” orientalizmus
Ahogy az angol és francia bankárok, úgy az osztrák polgárok körében is dívott a 19. század folyamán az ún. „magyar hóbort”. a módosabbak komoly összegeket áldoztak magyar rekvizitumokra, pitykés-sujtásos öltönyöket rendeltek a pesti és bécsi szabóknál, a nők erdélyi nemesasszonyok toalettjeiben tündököltek, és a túlfűszerezett ételeket a puszta pásztoraitól eredeztették. a provinciális ritkaságok hajlamosak voltak a magyar embert csak csikósként vagy betyárként láttatni – bizonyára ez is gerjesztője volt annak, hogy az összeurópai műtárgypiacon annyira kelendőek voltak a magyaros témát feldolgozó metszetek és olajfestmények. Otto von Bismarck visszaemlékezései például érzékletesen világítanak rá egy magas rangú katonatiszt lelkes egzotikumkeresésére, aki a keleti utazás túlfűtöttségével mesélt egy Kecskemétről Szolnokra tartó üzleti útjáról. Hasonlóképpen érezhettek ekkoriban a Szolnokon munkálkodó osztrák festők is, akiket egészen hatalmába kerített a pusztai síkság varázsa, ez a vad, félbarbár világ, ahol az utakon tényleges veszélyt jelentettek a betyárok, és fegyveres felszereltség nélkül útnak sem szabadott indulni. A cigányok és betyárok olyanok voltak ennek a földnek, akárcsak Szicíliának a briganték. Komfortos bécsi életükhöz képest rendkívüli volt a pusztai állattartás, a vágtató ménesek dinamikája, a marhacsordák és birkanyájak látványa, a színes népviselet, a vándorló cigánytáborok, a szilaj csárdás, de még az ekhós szekér is.
A Zagyva-parti Tabán
A vidékre való kivonulás első magyarországi példája Szolnok, ez a lassan polgárosodó vásáros „parasztfalu” lett, mely egyesítette mindezeket az egzotikumokat. Sikerét a „közeli távol” elhelyezkedésének is köszönhette, hiszen a Zagyva és a Tisza találkozásánál élénk volt a tiszai gőzhajó-forgalom, és az 1847-ben átadott vasútvonal végállomásként kötötte össze Szolnokot Pesttel, közvetve a nyugattal. Szolnok hatalmas vásárain mezőgazdasági és iparcikkek kerültek eladásra; kelet- és nyugat-alföldi, felvidéki és erdélyi portékák cseréltek gazdát a tarka piacokon. Ott volt ugyanakkor a város párás, sejtelmes atmoszférája is, a pusztai romantika már említett, vonzó nyersessége, mely remek alapot nyújtott annak a kisszámú németajkú alkotóközösségnek, mely megelőlegezte a későbbi szolnoki művésztelep létrejöttét. Az első osztrák pionír, August von Pettenkofen és társai, Gualbert Raffalt, Otto von Thoren, Tina Blau és Carl Müller az 1850-es évek első felében érkeztek Szolnokra, és hamar túlléptek a bécsi akadémizmus szűkös keretein. Magyarországon úttörőként merültek el a légköri jelenségek figyelmes tanulmányozásában, a síkság felett monumentálissá dagadó mennybolt felhőjátékában. Minden romantikus attitűd ellenére megvolt bennük a látás képessége, képeiken a lovak patkódobogása felveri a port − színeik vaskosabbá, nehezebbé váltak. A tikkasztó alföldi nyarak fényessége és fülledtsége köszön vissza az alkotásokról, a látvány és érzéstartalom egysége, a végtelen távolságok kitáguló horizontja uralja őket, mely „minden mélabúja ellenére megoldja a lélek bilincseit és a szemlélőben a szabadság érzését kelti” − írta Végvári Lajos Petőfi Sándor pátoszában.
Érzéssel telített realista festészet
Pettenkofen a magyar szabadságharcról, a szolnoki csatáról készített rézkarcai és az első pár év műtermése a fiatal Adolf van der Venne kedvét is meghozta a magyarországi „expedícióhoz”. A holland származású Venne a bécsi képzőművészeti akadémián tanult, és az 1850-es évek elején rendszeresen részt vett a bécsi Kunstverein kiállításain. 1855-ben látogatott először Szolnokra, és még ebben az évben kiállította friss munkáit a pesti Műegyletben. Vennének annyira megtetszett a magyar táj délibábos miliője, hogy 1858-ban Pestre költözött, és innen barangolta be az országot − nagy kedvence volt még a Bánság, ahol két évig dolgozott. 1855-től kezdve rendszeresen kiállított a Pesti Műegyletben és a Képzőművészeti Társulat tárlatain, költözésekor műtermet létesített és festőiskolát alapított az egykori Hal-téren, a régi Erzsébet híd lábánál. Lyka Károly leírása szerint közkedvelt volt a pesti festők körében, akinek nem csak olajfestményei, de nyomatai is ismertek: zsánerképeit 1859-ben a Képes Ujság, 1862-63-ban az Ország Tükre közölte. A most kalapács alá kerülő, viszonylag korai, 1858-as Vágtató ménes felmutatja a festő állatanatómiában való jártasságát, Lotz Károlyhoz hasonló vonzódását a lovakhoz. A szilaj paripák körvonalai elmosódni látszanak a felvert por homályában, a mén hátsó soraiban haladók már a közelgő vihar elsőként lecsapó villámai elől menekülnek. Az egyöntetű, iskolás megvilágítás merevsége felbomlik, mintha a fény még épphogy kitüremkedne a borús fellegek közül és csak lopva világítaná meg a hazafelé igyekvő menetet. Venne mesélőkedve az előtér goda-szerű madarában és jobbra a héttérben felsejlő gémeskútban, szalmakazlakban mutatkozik meg.