Irodalom
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1964.
Bálint Endre: Vajda Lajos. Új Írás, 1967/10., 96–105.
Juhász Ferenc: Vajda Lajos. Új Írás, 1967/10., melléklet.
Vajda Lajos (1908–1941) emlékkiállítás. Szerk.: Haulisch Lenke, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1978.
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Corvina, Budapest, 1983.
Lajos Vajda. Touch of Depths. Szerk.: Petőcz György, Balassi, Budapest, 2009.
Pataki Gábor: Vajda Lajos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Vajda Lajos. Világok között. Szerk.: Petőcz György – Szabó Noémi, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018.
„Senki sem értett nálunk úgy, mint ő, a vonalak lelki életéhez, kifejező erejéhez és a bennük lappangó képzelettársítások bonyolult szövögetéséhez. Úgy kombinálta a vonalakat és úgy játszott velük, mint zenész a hangokkal. Számos rajzát valóságos sokszólamú alkotásnak, befejezett képnek minősíthetjük. Annál is inkább, mivel Vajda Lajos ezeket a rajzokat a legapróbb részletekig tudatosan megtervelte, megkomponálta” – idézte Kállai Ernő 1943-as sorait Vajda jó barátja és harcostársa, Bálint Endre az 1960-as években. Vajda számára a vonalrajz kiemelt jelentőséggel bírt. (Ámos Imre műtermében tartott első, 1937-ben rendezett kiállításának meghívójára is egy rajzot választott.) „Vonalai olyan kiegyensúlyozottak és mívesek, hogy a középkori kolostorok csendjében rajzolhatta volna őket valaha az iniciálék festője vagy az imakönyvek másolója tökéletes nyugalomban elrendeltetése felől. Olyan korszerű univerzumba helyezte magát, melyet most kezdünk megérteni, s mely biztosította számára a belső nyugalmat, a kézírás szépségét” – írta Haulisch Lenke a Magyar Nemzeti Galériában 1978-ban rendezett Vajda-kiállítás katalógusában.
Mindössze 33 év adatott meg Vajdának e világon, de e rövid idő alatt is olyan utakon járt – ahogy Kállai Ernő írta –, ahová „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát”. A zalaegerszegi kispolgári zsidó közegbe született, fiatalon tuberkulózist kapó Vajda egész tudatosan készült a művészi pályára. A szerbiai kitérő után Budapestre települő család fia előbb az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület rajziskolájában tanult, majd a Képzőművészeti Főiskolán. A konzervatív intézmény falai között találtak egymásra a modern szellemiségű diákok: Korniss Dezső, Trauner Sándor, Schubert Ernő, Hegedűs Béla, Kepes György és a csendes, visszahúzódó Vajda. Olyan tiltott gyümölcsök felé tájékozódtak, mint az avantgárd konstruktivizmus vagy a Kassák Lajos-féle Munka-kör. Miután a „progresszív fiatalokat” eltávolították a főiskoláról, Vajda 1930–1934 között Párizsban tanulmányozta a szovjet-orosz avantgárd filmek montázstechnikáját és az archaikus törzsi művészetet. Fotómontázsait és rajzait a szürrealizmussal rokon, de redukcióra törekvő kifejezésmód hatotta át.
Hazatérése után barátjával, Korniss Dezsővel együtt a szentendrei és szigetmonostori építészeti motívumokból kiindulva fogalmazzák meg saját modernista programjukat, a „szentendrei programot”. Bartókhoz hasonlóan Vajda és Korniss összekapcsolta a modernitást a népi gyökerű kultúra emlékeivel, szintézist teremtve Nyugat és Kelet között. Vajda montázstechnikából táplálkozó, tükröződő-megismételt vonalrajzolatra építő egyéni stílusnyelvét a „konstruktív szürrealista tematika” (vagy „sematika”) fogalma írja körül. A ceruzarajzok és pasztellképek redukált minimalizmusát, szűkszavú kifejezésmódját használó művészete 1936-ban teljesedett ki, többek között az ortodox ikonok hatására. 1938-ban házasodott össze Richter Júliával, akivel telente Budapesten éltek, a nyarakat pedig Szentendrén töltötték, sokszor Vajda tanítványainak körében. 1940-ben zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták be, de tuberkulózisa miatt leszerelték, és egy év múlva tüdőszanatóriumban hunyt el Budakeszin.
„Vonalrajzai hosszú során követhetjük azt a szívós kutatómunkát, azt a lassú, megfontolt komponáló módszert, amellyel képi világát kialakította és új, sajátos formarendszerbe szerkesztette” – írta Mándy Stefánia kismonográfiájában. Vajda művészetében a rajzoknak létösszegző, festményértékű helyük van, hiszen festészetét is inkább a vonalrajz határozza meg, mint az ecsetjárás. Saját jellegzetes arcvonásait számtalanszor megörökítette, magas homlokával, hátrafésült hosszú hajával. A most vizsgált művön is talán önmagát jelenítette meg kendőben, de hasonló modorban ábrázolta az őt körülvevő pár barátot és ismerőst, például Anna Margitot (Anna Margit, 1934), a galléros nőalakot (Pettyegetett női fej kámzsagallérral, 1934) vagy Bálint Endrét (Barátok, 1937). A leegyszerűsítő, érzékenyen vezetett kontúrrajz mellett mindegyik esetben elhagyta az íriszeket. Az üres, mandulavágású szemek utalnak a primitív maszkok esztétikájára, miközben olyan mindentudó hatást kölcsönöznek a szereplők tekintetének, mint amilyet az ősi istenszobrokon láthatunk. Az arcmás a metafizikus dimenziókat megnyitó vajdai művészet kivételes erejű, nagy méretű, szénnel rajzolt remeklése.
Vajdát különleges modernsége egyéni, unikális, megismételhetetlen példaképpé tette az 1960–70-es évekbeli művészettörténet számára. Körner Éva szerint „Vajda a 30-as évek második felében Európában egyedülálló jelenség volt”, Szabadi Judit szerint „művészetének sem a magyar, sem az egyetemes festészetben nincsen rokona”, Passuth Krisztina pedig azt mondja a kifejezésmódjáról, hogy „nem sorolható sehová, nem analóg semmivel”. Valóságos kultusz épült az egyre szélesebb értelmiségi kör számára ismertté váló életmű köré. A legszebb, himnikus értékelését Juhász Ferenc jegyezte le: „A kevesek, a kiválasztottak közül való volt. Nem tudok borzongás nélkül, elragadtatás nélkül, a világegyetem tojáshéjat szétrepesztő töprengés nélkül gondolni sivár életére, teremtő akaratára, nagycsuklós kezeire, tűzzel-mámoros, szent elragadtatásban égő szemeire. Mert ő volt az Elragadtatottság, a lét-értelmező Borzongás és a törvényt kereső Töprengés. A legszebb teremtő akarat. És a legszomorúbb szárnytörés, véres zuhanás, legfehérebb földbe keveredés. Ő nemcsak a művészet értelmét és célját, de a lét (benne létezésünk és erkölcsünk) értelmét és célját kereste.”