Távol a fővárostól
Elsőre meglepőnek hat, mégis igaz: Párizs és Nagybánya után Kecskemét az a város, amely a legtöbb témát adta a modern magyar festészet számára. Beszédes paradoxon, hogy bár a 20. század elején a hazai progressziót támogató újságírók, mecénások, gyűjtők és műkereskedők, vagyis a polgárság ízlésformáló figurái szinte kivétel nélkül Budapesten éltek, maguk a festők kis túlzással csak átutazóban, Nagybányáról vagy Kecskemétről Párizsba tartva bukkantak fel a fővárosban. Úgy tűnik, hogy ebben a rövid, de annál izgalmasabb periódusban – a századfordulótól az első világháború végéig – a tradícióktól való megszabadulás esélye egyenesen arányos volt a Budapesttől való távolsággal. A magyar modernizmus sokáig csak alkalmi, vissza-visszatérő vendég volt a Duna két partján, szíve Párizsba húzta, festeni Nagybányára és Kecskemétre járt.
Ennek köszönhető, hogy míg csupán elvétve ismerünk 1910 körül készült budapesti témájú városképeket, addig e két vidéki város száz esztendővel ezelőtti utcái, terei és templomai festmények százain kelnek életre. Ziffer Sándor, Boromissza Tibor, Galimberti Sándor, Tihanyi Lajos és társaik a magyar modernizmus kultikus helyszíneivé tették a hegyek közt fekvő, addig alig ismert erdélyi település néhány részletét, míg a „hírös várost” elsősorban Perlrott Csaba Vilmos, Iványi Grünwald Béla és Kmetty János helyezte el az új magyar piktúra térképén.
Művészek Kecskeméten
A nagystílű svihák és a grandiózus művészetszervező címét egyaránt kiérdemlő iparművész, Falus Elek már 1908-ban felvetette egy „ellen-Nagybánya” ötletét, majd megnyerve mestere, Iványi Grünwald Béla támogatását a következő évben már sínre is tette a kecskeméti művésztelep ügyét a város művészetkedvelő polgármesterével, Kada Elekkel közösen. Az összművészeti törekvések lelkes híveként Falusnak arra is kiterjedt a figyelme, hogy a leendő telep látványvilágát meghatározó épületeket a kor kiváló építészei, Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezzék meg. Egy kilenc művészt befogadó – zárt verandákkal, nagy társalgóval és kilátótoronnyal is ellátott – műterembérház, egy száz négyzetméteres műtermet magába foglaló festőiskola és hat, különálló, elszórva elhelyezett művészvilla kapott helyet a városhoz közeli Műkertben, amit 1911 őszén már el is foglaltak a szerencsés művészek. Az első lakók művészi szempontból is vegyes képet mutattak, mégis a hangadók és a vezető mester, Iványi Grünwald miatt a kortársak többsége a nagybányai neósok örököseiként, a legmodernebb irányzatok híveiként tekintettek rájuk. Ebben jelentős szerepe volt Perlrott Csaba Vilmosnak, aki 1910-től kezdve hat éven át szinte minden tavasszal Kecskemétre utazott és a műterembérház egyik lakójaként hónapokat töltött a művésztelepen.
A Párizs, Budapest és Kecskemét között ingázó Perlrott a kezdetektől fogva fokozott érdeklődéssel fordult az őt körülvevő táji környezethez: nagybányai tartózkodásaihoz hasonlóan itt is, szinte programszerűen festette a városi látképeket, a jellegzetes épületeket, utcákat és parkokat. 1912-ben fontos ösztönzést kapott ahhoz, hogy még nagyobb lendülettel folytassa veduta-sorozatát. A város vezetése ugyanis – elfogadva a múzeum- és könyvtárbizottság javaslatát – felkérte a művésztelepen dolgozó festőket, hogy reprezentatív, „körülbelül 70x100 cm-nyi terjedelemben” örökítsék meg Kecskemét jellemző részleteit. Ennek a vásárlásokkal ösztönzött felhívásnak is köszönhető, hogy a tízes évek elején számos festő, többek között Kmetty János, Erős Andor és Iványi Grünwald Béla jelentős kompozíciók sorát szentelte ennek a témának.
Idill a parkban
Perlrott Csaba Vilmos Park című képén a kecskeméti művésztelepnek helyet adó egykori Műkert legszebb, legreprezentatívabb részlete tűnik fel. A városból ide vezető főút végénél, a főkertész lakása előtt kialakított virággruppos rondó a kép kompozíciójának centrumába került, amelyet a százféle zöldben pompázó, dús vegetáció szinte körülölel. (Századfordulós képeslapok és Perlrott egy 1915 körül készült képe tanúskodik róla, hogy ezekben az években még itt magasodott Züllich Rudolf szobra Katona Józsefről, amelyet a festő ebben az esetben elhagyott a kompozícióról.) Jobbra a Jánszky Béla által tervezett – 1944-ben elpusztult – festőiskola bejárati homlokzata látható: formája, meredek, vörös cseréppel borított tetőzete a magyaros szecesszió angol mintáiról tanúskodik. A mesebeli hangulatot keltő motívum tovább hangsúlyozza azt, amit a gondosan formált kert minden részlete sugall: a megszelídített, átalakított, az ember uralma alá vont természet az idilli létezés tökéletes kulisszájaként szolgál. A harmincholdas Műkert ekkor már évtizedek óta a társas élet, a nyári mulatságok, bálok és rendezvények közkedvelt színtere volt, a telepen dolgozó művészek is itt gyűltek össze, hogy a fűben heverészve beszélgessenek egymással.
A Perlrott Csabát is megihlető látványból Farkas Zoltán 1911-es, a Vasárnapi Újság hasábjain megjelent tudósítása ad ízelítőt: „Ezerféle zöldben tarkálló akácok, hamvas ezüstű fenyők, szűziesen tartózkodó, előkelő platánok, reszkető nyírfalombok, szürkés olajfák, égővörös, haragos sárga vagy százféle violaszínben tündöklő virágágyak, évtizedes tuják között álló tarkatetejű házakra tűz le itt a perzselő alföldi nap, mely bőségesen ontja sugarát a végtelen égbolt mélyszínű kékjéről. A vakítóan fénylő homokföveny-utakra kékellő árnyékok borulnak, sötétlő lombok mögül narancssárga házfal kandikál elő, csupa töretlen ragyogó, tündöklő szín, valóságos paraszthímzés. A természet erre a képre a maga festékestubusaiból keveretlenül vakító erejükben rakta fel a maga színeit; nem a megszokott alföldi, nagyszerű egyhangúság ez, hanem valóságos Szinyei-utánzat. Annak, aki itt éli művészetét, nem kell messzire cipelnie festőkészségét, csak kiül a kertbe s bármerre fordul, máris festhet. Sötétlő akáclombok vakítva világító házfalakra borulnak, előttük vakító vörös virágok, felettük ultramarinkék az ég és máris készen van a kép.”
Perlrott Csaba Vilmos most bemutatott képe az életmű méretben és kvalitásban is kiemelkedő remekműve. A magyar modern festészet emlékanyagából fájóan hiányoznak az igazán reprezentatív, monumentális hatású, végletesen kiérlelt kompozíciók, hiszen a szerény mecenatúra és az örökös egzisztenciális gondok nem kedveztek a hosszú időt és drága anyagokat igénylő főműveknek. A Park azonban a kevés kivétel egyike: a fauvizmuson túllépő magyar modernizmus múzeumi rangú, nagy lélegzetű kulcsműve, amely bármely köz- vagy magángyűjtemény központi darabjává válhat.
Molnos Péter